Befejező monológ.*
V. KATÓ
— Halló, központ! Már öt órája megrendeltem egy müncheni beszélgetést. Kérem, csináljon valamit! Halálesetről van szó.
— Tegye le! Adom, ha lesz szabad vonalam.
Még szép, hogy leteszem. Mi mást tehetnék? Csak ülök, lesem a csengetést és őrzöm a halottat. Nem túl szívderítő tevékenység, de ha egyszer elvállaltam…
Készülj fel Erika! — együtt töltjük ezt az utolsó éjszakát. A gyermekeket elvitte Hansi. Korai nekik a halál látványa. Esküvőn, keresztelőn… és válóperen voltak már. Temetésre ráérnek még járni. Szerettem volna megkímélni őket a válástól is, de végül nem sikerült.
Siratóasszony nincs. A szomszédoknak azt hazudtam, hogy csak holnap veszlek ki a boncteremből. Utálom, ahogy lesik, vajon sajnállak-e. Közben hangosan és folyékonyan azt hazudják, hogy te voltál a világon a legjobb asszony — mindezt csekélyke pálinkáért… Én majd csupa igazságot vagdosok a ravatalodhoz, azért a vagyonért, amit előlegbe nekem adtál.
Fejed mellett két gyertya pislákol. az én két szemem is ég a szárazságtól. Mit akarsz? Anyám ravatala mellett sem sírtam. Igaz, őt sokkal előbb elsirattam. És átkoztalak téged és apámat. Pedig nem is hittem benne, hogy egyszer így megfog az átok.
Te nem láttad őt úgy, ahogyan én láttam. Arcába csüngő csapzott hajjal, visító részeg kacajjal ölelkezni a kocsma előtt, nálánál is részegebb, vadidegen férfiakkal. Tudod, hányszor cipeltük haza a kukoricásból? Csak ültek a tábla szélén ő és a féllábú János.
„Anyácska! Te egy szent vagy. De én sztahanovista voltam, míg rám nem omlott a bánya.” — A részeg János valódi könnyekkel sírt. Elfolyt az egész ember, az orra, a nyála. Anyám simogatta a fejét.
— Nem baj semmi! Meggyógyítja ez a kis itóka. Nesze. Ha lesz pénzed, majd megadod.
Töltötte János szájába a pálinkát és valóban visszakapta tőle. A munka egykori hőse eladta a hattagú család évi búzatartalékát, a következő héten elitták az egészet. Közösen, elvégre nem lehet önző az ember, megértés is van a világon.
Szegény anya, minden reggel megfogadta, hogy soha többet. És mire haza értünk a munkából, indulhattunk megkeresni. A kocsmába, vagy a kukoricásba ment-e, csak ez volt a kérdés. Télen könnyebb volt, csak benn kellett keresni.
Nem is olyan egyszerű elhatározás bevitetni az anyádat a bolondokházába… Mintha meghalt volna.
Az én dolgos tiszta anyám örökre odalett. Pedig milyen büszke volt valaha! Tudod, hogy tőletek se fogadott el segítséget. Napnyugta után férfi nem léphetett a házunkba. Vesd össze ezt azzal, ahogy a részeg János fejebúbját csókolgatja, és hangosan böfög… Ez is a te koporsódat nyomja majd, tudj róla, ha nagyon nehéz.
Na végre! Cseng.
— A müncheni rendelése. Beszéljenek!
— Halló! Irisz! Kató vagyok, a nővéred. Légy erős! Édesanyád meghalt az éjszaka.
— Ilyen hirtelen? Hiszen nem volt semmi baja!
— Nagy csörömpölésre ébredtem A fürdőben esett el. Mire a mentő ideért, már meg volt halva. A boncolás szívinfarktust állapított meg.
— Hihetetlen!
— Hidd el szépen! Majd megmutatom a jegyzőkönyv másolatát. Elkértem.
— Ne sértődj meg. Hiszem, csak olyan váratlan az egész.
— A kérdés az, hogy mikorra tegyük a temetést, mikorra értek haza? Bebalzsamoztattam, és ha kell, pár napig benn tudják tartani a fagyasztóban.
— Ez borzasztó!
— Valóban. Többé nem találkozhattok. Pedig annyira várt haza. Olyan boldog volt, hogy megkaptátok az állampolgárságot. Nem értem, mit mondasz?
— Csak a férjemnek mondtam közben, hogy mi van. Én nem is tudom…
— Nagyon hirtelen jött az egész. Talán beszéljétek meg és hívjatok vissza, hogy tudjam rendezni a temetést.
— Nem! Nem szükséges. Mi sajnos, most nem vagyunk olyan helyzetben, hogy tudnánk menni. Karlnak legalább két héttel előbb tudnia kell, hogy el fog utazni. Nincs értelme ennyit várni. Temessétek el nélkülünk! Mondatunk itt egy gyászmisét. Ha már nem találkozhattunk, szegénykémnek olyan mindegy, hogy most hozunk-e koszorút, vagy egy hónap múlva.
— Igen. Neki most már valóban mindegy. Akkor… holnap délután lesz a temetés. A boncolási jegyzőkönyv másolatát pedig ajánlott levélben megkapod. Szervusz.
Illett volna részvétet kívánni — persze — és vigasztalást is! Majd más alkalommal. Hallod, Erika? Vagy jobb, hogy nem hallasz semmit? Ha nem tudtál legalább két héttel előbb szólni, hogy meg akarsz halni, hát ki tehet róla? És egyáltalán! Miért nem tudtad ilyen közömbös nyugalommal nézni az életet is, mint amilyennel most bámulod a semmit? Akkor élhetnél. Kibírtam volna még egy ideig.
Valaha el sem hittem volna, hogy én ravatalozom fel azt, aki elvette tőlem az apámat, tönkretette az anyámat és a végén még sajnálni is fogom. Az, hogy eltemetlek az benne volt a szerződésben, az is, hogy elvisellek, amíg élsz. De hogy sajnáljalak is? — ilyesmit te sem kívántál tőlem. Én sem tartottam képesnek rá magam, s most mégis…
Azt hittem, régóta már csak a gyermekeimet tudom sajnálni és önmagamat, senki mást. Anyám olyan apránként halt ki az életünkből, hogy az igazi gyászt nem a temetés után éreztük.
Havonta egyszer látogattam a kórházban, mintha a sírjához jártam volna. Odabenn félév kezelés után két hétig nem ivott. Aztán elkezdte újra. Már az is eredménynek számított, hogy tisztántartotta magát, és nyugtatókkal kihúzta a napot, hogy csak este szorult alkoholra. Rákapott az olvasásra is. Ezt az orvosnő biztató jelnek tartotta. Hordtuk neki a könyveket. Aztán egy-két látogatás alkalmával észrevettem, hogy összefüggő szép kerek mondatokat fogalmaz, csak éppen nem velem beszélget. Kívülálló semleges szemlélőként mesélte nekem, úgy általánosságban az „életet”.
Nem érdekelte mit csinálunk, hogyan boldogulunk, egészségesek vagy betegek-e a gyermekek. Nem örült a sikereinknek és nem nyugtalankodott semmiért. Mintha csak egy történet lennénk valamelyik kölcsön könyvből, amit már visszaszolgáltatott, tehát nincs vele semmi gondja tovább… Hát csoda-e, ha minden látogatás után titeket átkoztalak Erika? Hiszen ti juttattátok oda. Miattatok jutott el az emberi erő végső határára. Emberfeletti erőfeszítéssel felnevelt bennünket, és amikor úgy érezte, hogy megvagyunk nélküle, egyszerre ledobta az egész terhet.
Hiába magyarázta az orvosnő, hogy a váltóévekkel járó hormonállapot vezetett a személyiség megváltozásához. Én csak azt tudtam, hogy többé nincs anyám, akire azelőtt mindig, minden körülmények között számíthattam. De volt egy anyám, aki a régi vonásait hordta, akit havonta egyszer megsimogathattam, és a látogatás után elsirathattam — egy picit. Csak annyira, amennyi újra és újra meghalt belőle a számomra. Míg egy nap már nem őt sajnáltam, hazamenet, hanem csak magamat.
De arra is jó volt a látogatás, hogy ébrentartsa bennem a gyűlöletet irántatok. Mindig hazavittem anyámtól egy darabka csakazértist, ami már azért is jól fogott, mert ugyanúgy viselnem kellett egy kétgyermekes család egész terhét, akárcsak valamikor anyámnak. Csak nekem külön koloncnak a nyakamon ott volt még Anti is, a „családfő”. Úristen, hová tettem a szememet és az eszemet, amikor élettársnak kiválasztottam? Pontosabban elfogadtam az ő választását és anyám biztatását:
— Én úgy gondolom, lányom, hogy ez egy csendes jóember. Az ilyen nem hagyja ott a családját.
Ebben az egyben igazad lett, anyám. Még a válóper után is úgy ragaszkodott hozzánk, hogy törvényszéki végzéssel se tudtam kirakni a lakásból. A hűség mintapéldánya! Mit mondjak? Csak a használati tárgyaimtól vált meg előszeretettel, hogy pálinkára cserélje, miután kirúgták a munkahelyéről az igazolatlan hiányzásai miatt. Neked mesélem anyám?! Te valószínű tökéletesen érted, hogy van ez.
Én nagyon remélem, hogy sohase fogom megérteni. Bár, ki tudja? Anyámnál céltudatosabb és erősebb asszony a világon se volt. Honnan tudhatom, meddig leszek képes ura maradni önmagamnak? Az ember elfecsérli az erejét a mindennapi lét megteremtésére, a puszta vegetálásra magára — kosztra, lakásra, fűtésre, ruhára. Egy nap arra ébred aztán, hogy semmi másra nincs energiája — sem érzelmekre, sem gondolatokra —, semmire, amitől ember marad az ember…
Ezért tartozom én köszönettel neked, Erika, a kötelező gyűlölet mellett — mert azzal is tartozom. A kétségbeesett létfenntartási fuldoklásomban dobtál nekem mentőkötelet. Nem érdekes, most, hogy miért csináltad. Ezt majd te számolod el a végítélet napján, ha magaddal eddig el nem számoltad. Te tudod csak, mennyi volt az indíttatásban a jóvátétel szándéka és mennyi a bosszúállás dühe. A te dolgod. De rajtam nagyot segítettél életem mélypontján, s ezt igyekeztem kínos becsületességgel viszonozni, még akkor is, ha sohase szerettelek… Nem szerethettelek, ezt lásd be! A korrektség kritériumán túl, dolgozott bennem egy adag büszkeség is, megmutatni, hogy vagyok olyan egyenes és megbízható, mint a te fajtád — akkor is, ha egyedül nevelt fel az anyám —, vagy talán éppen azért.
Estefelé csengettél be hozzánk. Alig ismertelek meg. Egy évvel előbb, az apám temetésén sokkal kövérebb voltál. Akkor sem láttalak közelről. Nem illett túlságosan odatolakodni a koporsó mellé… no, sebaj! Holnap majd én állok hozzád a legközelebb és a legtávolabb is a rokonaid közül.
— Csodálkozol, hogy itt látsz? Azért jöttem, hogy teljesítsem apád végakaratát. Lehet, tudsz róla, hogy éppen akkor halt meg, amikor elmentem a közjegyző után.
— Igen. Beszélték. De miért tartozik ez rám?
— Mert úgy döntöttem…, ha nincs ellenedre leülnék egy kicsit. Sok nekem a négy emelet.
— Tessék. Pihenjen meg.
— Köszönöm. Azt persze nem tudod — nincs honnan tudd, mert csak nekem mondta —, hogy apád rátok hagyta a házat. Rád és Hansira.
— Reánk? Jobb, ha ilyesmivel nem tréfál Erika! Mi életünkben békén hagytuk magukat. Nincs jobb szórakozása? S ha valóban így van, akkor miért hallgatott vele egy évig? Én megmondom őszintén, itt valami nem tiszta.
— Ne hamarkodd el Kató! A harag rossz tanácsadó. Hiszen éppen erről van szó. A házhoz haszonélvezeti jogom van, ameddig élek. Csak azután értékesíthetitek, ha meghaltam. Még nem haltam meg! Sőt, a végrendelet sincs megírva! Az Irisz öröksége fejében az állam leválasztotta a telekről a csűrt és a gazdasági épületeket, azt államosították, úgymond, amiért illegálisan távozott az országból. Ellenben a ház teljes egészében az én nevemen van, az én jogos tulajdonom a törvény előtt. Egyedül az enyém. Hát ne ugrálj, és ne gyanúsítgass! Még hogy nem tiszta?! Az ember igaz jó szándékkal jön ide, és akkor ezt kapja. Úgy kell nekem!
— Bocsásson meg! Nem akartam megsérteni. Csak azt szeretném, hogy tudja, nem tartunk igényt a vagyonára.
— De fenn hordod az orrod… ahhoz képest! Azt hiszed, nem tudom, mekkora bajban vagy? Vagy azt képzeled, hogy egy ilyen házért nem kapok valaki mást, aki gondomat viselje öreg napjaimra? Nem vagy te olyan buta. Hidd el végre, hogy becsületesen teljesíteni akarom apád végakaratát, akármilyen furcsa. Ha vállalod, hogy odaköltözöl, kettéosztjuk a lakást. Azt ne hidd, hogy ez nekem különös öröm! És ne dönts most rögtön! Gondold meg jól, hogy mit vállalsz! Eljöhet az idő, hogy meg kell etess, mosdass és látni kényszerülsz minden nap. A ház nincs a központban, mint a te lakásod. A régi falu csak külváros most is. A gyermekeknek messzebb lesz az iskola, neked a munkahely. Fontold meg te is. Én egy éve gondolkozom ezen, minden nap és minden éjjel. Akkor most elmegyek. Ha döntöttél, majd értesíts!
A gyertya csonkig égett. Meggyújtom az újat. Tudom, úgy illene, hogy ne a magam sorsán elmélkedjem, hanem a megboldogult életének fontosabb eseményeit sorjázzam, s érzékeltessem mindenkivel, hogy a világ mekkorát veszített. Tekintettel arra, hogy a mindenki és a krónikás ugyanaz a személy, azt hiszem, ettől eltekinthetek. És mit tudok én a te életedről Erika? Egy pár száraz adatot s az utolsó négy évet csupán, amit együtt éltünk, egy fedél alatt. Nem lehetett könnyű neked sem.
Mert az igazsághoz tartozik az is, hogy nekem elviselhetőbb volt így az élet, mint a részeges urammal, de azért messze attól, amit felhőtlennek mondanának az emberek. Szerettem volna tudni, hogy elégedett vagy velem. De te azt hiszem, már a születésed pillanatában elégedetlen voltál a levegővel is. Túlságosan száraz lehetett, nem elég tiszta és egyáltalán nem illatos… most tudom, csúnya vagyok, de ilyennek születtél… vagy csak az apám mellett váltál ilyenné? Látod, ezt nem tudom.
Tény, hogy rossz természeted volt. Szerettél mindenbe beleszólni. Éreztetni, akartad, hogy te vagy az úr a házban? Sikerült. De azért még bírtam volna egy darabig. Elég kemény fából faragtak. Lám, a lányod sokkal hamarabb feladta.
Neki nem volt akkora gyakorlata megaláztatásból, mint amekkorára én játszva tettem szert gyermekkoromban. Elsőosztályos voltam, amikor a szünetben azt kiabálták utánam a gyerekek: „Kattyú! Hattyúnyakú Fattyú!” — igaz, hogy mindenki után kiabáltak valamit. Ilyeneket, hogy: „Kilenc, kicsi likú Ferenc”, meg „Ödön, egy nagy zsíros bödön”. Ezeket értettem. De a fattyú nevezetű szóval nem tudtam mihez kezdeni, hát hazaszaladtam vele az anyámhoz, megkérdezni, hogy az mi. Nagyon izgatott voltam. Nem emlékszem az arcára, nem tudom, kipirult-e közben vagy elsápadt, csak a hangjára emlékszem, ahogy nagyon tisztán és határozottan azt felelte:
— A fattyú olyan gyermekek megnevezése, kislányom, akikről nem lehet tudni kicsoda az apjuk. De te nem vagy az. Mondd meg a gyermekeknek, hogy neked van apukád, csak elhagyott.
— Miért hagyott el? Én nem vagyok rossz kislány.
— Mert elvitték Szibériába… és mert akkor még nem tudhatta, hogy ilyen jó kislány leszel.
— De mondjuk meg neki! Anyuci, mondjuk meg!
— Nem kislányom! Nem beszélgetünk vele!
— Miért nem beszélgetünk?
— Mert nem érdemli meg.
— De rólad csak tudja, hogy te vagy a világon a legjobb anyuci?
— Úgy látszik, rólam se tudta. Menj kislányom játszani, és ne törődj azzal, hogy mások mit mondanak! Elég, ha te tudod: igazad van.
Ezzel az érvvel feleltem neked is anyám, valahányszor elképzeltem, hogy a másvilágról látod, mit cselekszem és számonkéred tőlem, mint fogadhattam el segítséget éppen Erikától. Én csak éppen hagytam, hogy levezekeljen valamennyit az ellenünk elkövetett vétkeiből.
Tudod, anya, az embernek nem szabad pattanásig feszítenie az idegeit és nem szabad kipréselnie magából az utolsó csepp akaratot is, mert akkor rongyhalmazzá válik. Értsd meg, anyám! Nem akartam úgy végezni, mint te. Szeretnék ember maradni. Ember! Érted? Ha már igazán asszony soha nem lehettem a „hűséges természetű, csendes jóember” mellett, akihez siettél hozzáadni, hogy valamicskét te is letehess a felelősségből. Nem kárhoztatlak miatta, ne hogy félreértsd! Emberi mivoltom volt a tét, ragaszkodtam hozzá, még akkor is, ha megalázkodás az ára.
De hiszen Erika is megalázkodott. Még akkor is, ha megjátszotta a nagylelkű tulajdonost. Elémbe jött és hívott… engem… aki mindig a volt vetélytársnőjére emlékeztettem. Biztosan volt rá oka. Ennyire félt a magánytól, vagy annyira haragudott a lányára. Egyre megy. Az együtt töltött négy év alatt nem firtattuk az okokat.
Érzelem- és indulatmentes négy esztendő volt. Nem szerettük egymást, és nem haragudtunk, de igyekeztünk megőrizni a játék tisztaságát. Ebben csak a gyerekek zavartak meg néha, amikor rajtakaptam őket, hogy ragaszkodnak Erikához, kitört rajtam a féltékenység. Pedig csak magányosak voltak ők is, apátlan s nélkülem, hisz mindig siettem — dolgozni siettem —, s nem értem rá soha velük játszani, beszélgetni.
Most már restellem, milyen fortélyokkal próbáltam távol tartani őket Erikától. Hogyan meséltem be nekik, hogy félti tőlük a szobája tisztaságát, s milyen józanító pofon volt látni zabolátlan csemetéimet tiszta papucsban, lábujjhegyen járni a lakásban, hogy az „öreg lyányt” ne zavarják.
Végül is, mi ketten Erika, megvalósítottuk a „békés egymásmellett élést” — amiről a politikusok csak papolnak —, még ha egy-egy lelki válságunk időnként be is gyűrűzött a másik életébe. S hogy végül is belehaltál ebbe az együttélésbe? — nem érzem hibásnak magam érte. A világrendszerekkel sem lesz másképpen, csak beláthatatlan meddig tart, és ki éli túl a másikat?
Irisz nagyon fájhatott neked.
Nem volt szabad beszélni róla, csak ha te említetted. Hányszor rajtakaptalak, hogy hazudsz, szépíted, véded.
„Hoztam egy kis valódi kávét a reggelihez, nem olyan csicseriborsós disznóságot, amit itt osztanak. Irisz küldte. Mindig küld ezt—azt, ha alkalma van rá”.
A kávé finom volt. A szomszédasszony is elismerte, s azt is elmondta, hogy ő vásárolta előző nap az ócskapiacon méregdrágán és te fizetted Erika. Szabadon rendelkezhettél a nyugdíjaddal.
— Teheti. Van miből. Szép tőletek, hogy engem is megkínáltatok vele. Hozok szívesen máskor is.
Nem tudom, Erika megkínálta volna-e. Ő a túloldali szomszédasszonyt hívta meg délutánra egy csésze valódi kávéra. — Irisz küldte, a lányom. Nagyon finom, kóstolja meg!
— Hiába na, jó annak, akinek odakinn él egy-két rokona, s itthon is rendesen ellátják.
— Ellátnának engem ott is mindennel a világon. Csak nem tudom itthagyni az uram sírját, s a régi jóbarátokat. Az ottani emberek mások, mint mi. Köszöntem reggel a szomszédasszonynak, kérdeztem, mit csinál. Tudja, mit felelt rá? Na, ne is erőlködjön, mert úgysem találja ki! Azt kérdezte, hogy mi közöm hozzá? Hát, ezt nem nekem találták ki. Pedig hogy sírt a két kicsi és Irisz is, amikor megmondtam, hogy hazajövök. De hát ők is iskolába járnak és dolgozni, nem ülhetnek egész nap mellettem. Engem pedig megöl a tétlenség. Készen van ott minden. A sült, a főzelék, csak meg kell melegíteni a mikro sütőben, de az is igaz, hogy mindeniknek egyforma íze van. Géppel mosnak, azzal takarítanak, mosogatnak. A magamfajta munkához szokott ember nem tud mihez kezdeni. De az én lányom olyan messziről is gondomat viseli. Parancsol még egy kis kávét?
Nem éltünk rosszul. Ettünk külföldi pudingot is és Fa szappannal mosakodtunk. Ez állítólag mind Irisztől származott. Furcsamód a küldemények mindig akkor érkeztek, amikor Erikán kívül senki sem volt otthon.
Egyszer megkértelek, beszélj németül a gyermekekkel, hadd gyakorolják a nyelvet.
— Az én sváb nyelvtudásommal máshol nem sokra mennek. Irisz azt mondta, csak rontom a gyermekek kiejtését. Hagyjam inkább a házi nénit, az meséljen nekik. De ha nektek ez jó, nekem nem kerül semmibe.
Láttam, mennyire bosszantott, hogy elárultad magad. Két napig szédültél, fájt a fejed és tízszer is elmondtad: — Olyan zavaros a fejem. Néha már azt sem tudom, mit beszélek. El kell menjek az orvoshoz. Írjon fel valami jó külföldi gyógyszert. Irisz azt mondta, bármit beszerez, nem számít a pénz, csak recept legyen.
Aztán nem mentél el mégse. Én is hibás vagyok érte. Nem hittem, hogy valóban beteg vagy. Azt gondoltam, csak színház ez is. Az alakítást nem tartottam túlzottan meggyőzőnek. Még csak nem is tapsoltam neked.
Pedig kötelességem lett volna jobban odafigyelni, hogy meg tudjam különböztetni kegyes hazugságaidat az igazi betegségtől. Akkor most nem feküdnél itt. Te a hipochondria azon rendhagyó esetévé váltál az én hibámból, aki belehal a képzelődésbe. Megtették volna a belföldi gyógyszerek is, ha lettek volna, és lehettek volna! Mások is azzal kezeltetik magukat évtizedeken át és élnek ennél súlyosabb betegségekkel is, hetvenöt, nyolcvan éves korig. És te csak ötvenkettőt éltél.
Nincs mentségem más — se Isten, sem magam előtt — csak az, hogy egy percig se hittem, valóban beteg vagy. Ahol te jársz most, meg anyám, onnan bűnbánattal sem lehet senkit visszakönyörögni. Nem marad más hátra, mint tisztességes temetést rendezni.
S most magadra hagylak. Meg kell főznöm a töltöttkáposztát, el kell készítenem a sültet, legyen minden a halotti torodra.
A fürdőszobát se tettem még rendbe. A hálóban is úgy áll az ágy szétdobálva, ahogy’ kiszálltál belőle. A ruháid is szanaszét maradtak. Idegenek jönnek a házba holnap. Rendben kell lennie mindennek. Te ezt fontosnak tartanád.
Holnap végleg kiköltözöl a házadból, s minden az enyém marad.
Nem igaz, hogy nem örvendek neki! De enyém marad egyedül a vele járó gond is. Elő kell teremtenem a pénzt, hogy Hansi részét lassan kifizessem. Vár vele, azt mondta, jó lesz részletekben is. Majd kiadom albérletbe a szobádat és eladogatom a személyes holmidat is. Nincs értelme, hogy egyfolytában ide—oda rakosgassam. Hát ez meg mi? A szemüveged esett ki a pongyola zsebéből, még jó, hogy nem törött el…
Milyen hülye beidegzései vannak az embernek! S ha épen maradt, akkor kinek jó már az? Ki fog ezzel olvasni ezentúl? És mit keres a fürdőszobában a szemüveg?..s hát ez a papír?
Egy levél. Irisz írta. Írógéppel? — egészen olyan, mintha nyomtatva volna.
„Kedves Mutti!
Múlt héten kaptam meg a levelét, melyben újra hív haza.
„Megszakad a szívem utánatok, annyira várlak! Most már nyugodtan jöhettek. Még az apád sírját se láttad.” — Hát nem megható? Meg kell a szívnek hasadni!
Ez közönséges zsarolás, ha nem tudná. Az apám sírjával csalogat haza, de mi mást várhatnék magától azok után, amit velünk elművelt. Azt a maga által is éppúgy megvetett fattyút beültette az apám házába és nap, mint nap egy levegőt szív vele, csakhogy megbüntessen bennünket, amiért nem voltunk hajlandóak összeköltözni itt magával Azt hiszi, nem tudom, hogy csak azért csinálta?
S most meghasad a szíve! Hát hasadjon meg nyugodtan, mert ameddig az a perszóna a házunkban grasszál, addig én a családommal nem megyek haza.
Románia nekünk nem turista látványosság, ha haza kívánkoznánk, a régi otthon emléke hívna csak haza. Az pedig hol van már? Ha nem gondolt arra, hogy hely maradjon nekünk, akkor most ne hiányozzunk.
Különben is, tegnap fizettük be a márkákat egy spanyol tengerparti üdülésre. Karlnak kikapcsolódásra és pihenésre van szüksége, nekem ugyanúgy — és nem arra, hogy a mostohatestvérem gyerekeit kerülgessem, s esetleg kékre-zöldre verjék az enyéimet, akik más viselkedési normákhoz szoktak, mint amilyenek ott divatosak.
Nincs kedvem élelmet cipelni annyi személynek, s ha mi esszük a jó falatokat, csak kinéznék a szájunkból.
Hát lássa be, hogy lehetetlent kíván tőlünk. Ezt lezártuk.
Ha olyan nagyon látni akar, adja be az útlevélkérvényt, elküldöm a márkát és a hívólevelet, Egy hónapot nálunk tölthet a télen, legalább nem kell fűtenie.
Az apu sírjáról küldött már fényképet, nagyon jól sikerült, látszik, hogy nagyon szép. Majd egyszer, ha útunk lesz arra, a valóságban is meglátom. Sajnos, aput már az se támasztja fel.
Ha szükséget szenved, és fogadott leánya nem látja el, ahogy kell, írja meg nyugodtan. Igaz, hogy nem rám hagyta a vagyonát, de annyim még van, hogy ne hagyjam éhezni az anyámat. Küldhetek csomagot. Mesélik, akik rendszeresen küldenek, hogy két-három hónap alatt oda ér. Legfennebb a vaj megavasodik benne, de kisüti hagymával, és el lehet használni. Amennyi magának kell, annyi nálunk mindig lesz, de nem fogom csucsújgatni az egész siserehadat, csak azért, mert apánknak a halála előtt a fájdalom elvette az eszét s maga ment utána. Írja meg nyugodtan, ha bajban van. Az nem szégyen. Csak nagyon szomorú, de megpróbálunk segíteni rajta.
A kezét csókolja, leánya: Irisz”
A vipera! S én még oda akartam adni neki az anyja ékszereit, emlékbe. Na, abból nem utazgatsz te sehová. Legalább lesz miből kifizetnem Hansit.
Önmagam se értem. Miért csodálkozom? Annyira naiv nem lehettem, hogy azt higgyem, Irisz tapsol az én ideköltözésemnek. Azt se várhattam, hogy késői családi jóvátételnek érezze a jelenlétemet az apja házában. Akkor miért vagyok megsértődve?
Mert elvártam volna, hogy egy minimális becsületességi szintet feltételezzen rólam és örvendjen annak, hogy törődik valaki a raplis anyjával, akit ő maga nem tud egy hónapnál tovább elviselni. Hát ez sért. De az én sértegetésem mind semmi ahhoz, amit az anyja ellen vétett.
Ez a levél volt az oka, ez tett a sírba Erika. És te hogy hallgattál róla! Pedig két nappal előbb érkezett, rajta van a pecsét. A világ kincséért sem mondtál volna egy rossz szót a lányodról. Világos. Egy hónap múlva se kapsz tőle egy szál virágot se a sírodra. De legyen meg a te akaratod Erika! Eltitkolom a kedvedért, mennyire gyalázatos.
Csináltatok egy szép nagy koszorút az ő nevében, a legszebbet, legdrágábbat és legnagyobbat, ami csak létezik. Holnap elmesélem mindenkinek, hogy nem jöhetnek el, mert éppen kanyarósak a kicsik. Ne tudják meg az emberek: Olyan szerencsétlen voltál, hogy a saját lányod se szeretett
Ennyivel mindenképpen tartozom neked.
Tövig égett a gyertyád másodszorra is… Azt mondják az égő gyertyaszál a halott mellett, az életet jelképezi. A múlékony röpke láng — akár a lélek vibrálása — küszködik, míg a kanóc az olvadt viaszba fullad. Csak ott sántít nagyot a hasonlat, hogy életből csak egyetlen egy adatott, nem vásárolhatsz belőle egy tucatot, hogy ha gyorsan elégetted újat gyújthass.
„Egy életem, egy halálom” — a mesében így van. De az élet nem mese.
Hány halálod van Erika?
Meggyújtom a harmadik gyertyádat is.
* * * * *
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ildikó
