Szalay Sándor : A részegségem és én

…jó haverok voltunk. Annak ellenére, hogy nem kedveltem igazán. És azt hiszem, ? sem engem. Ezt abból gondolom, hogy megpróbált megölni.

 

A részegségem mindig nagy pofával érkezett. Néha szinte rám rúgta az ajtót. Nem számított, jó haverok voltunk. Annak ellenére, hogy nem kedveltem igazán. És azt hiszem ? sem engem. Ezt abból gondolom, hogy megpróbált megölni.

Nem haragudtam. Nem haragszom most sem. Csak így sokkal magányosabb. A részegségem mindig ott ült az asztal másik oldalán. Érted, ha ezt mondom? Mindig csak az els? kortyokig voltam egyedül. Tudathasadás? Nem tudom. Csak érzem azt a valakit még ott pluszba. Ez így érthet?? Amikor három haveroddal ülsz a tábort?z körül, és folyamatosan hiányérzeted van. Mintha várnál valakit. Mintha valaki bement volna valamiért a házba és várnád, hogy kijöjjön újra, és leüljön közétek a t?zhöz. Pedig nincsen ötödik személy.

A részegségem ?rült fickó. Tele ?rült ötletekkel. Az ?rült dolgaival. Amíg összejártunk, egy csomóan kedvelték, amit én annyira nem értettem, de betudtam féltékenységnek és próbáltam nem odafigyelni rá. ?élvezte a helyzetet. Úszott a hullámokon. Hagyta sodorni magát. Néha vele tartottam és nekem is tetszett.

Az ?rült dolgai néha hülye helyzetekbe sodortak. Bunyóba keveredtünk és elvertek minket, nekem feldagadt a szám, de a részegségem csak röhögött az egészen. A templomszolga a grabancomnál fogva penderített ki a templomból, amikor hanyatt estem az oltár el?tt, de a részegségem egyszer?en beintett neki. A nagy fekete autó tükre csörömpölve szóródott szét az aszfalton, a könyökömmel törtem le, ahogy elhajtott mellettem, én tudtam, hogy majdnem meghaltunk, de a részegségem csak azzal tör?dött, hogy nem is fáj, ez hogy lehet, hogy nem fáj? Tisztában voltam vele, hogy majdnem meghaltam. Majdnem meghaltunk. És tisztában volt vele a részegségem is, de sokkal jobban érdekelte a saját sebezhetetlensége.

Nagyobb lett az arca. Lekezel?vé vált. A lázadás ellen is fellázadt. A vereked?k, a templomszolgák, a fekete autók miatt, azt hittem. De a fejében volt a baj. Nem úgy látta a világot, amilyen. Nem olyan szürkének, olyan eseménytelennek amilyen. Történést akart. Ha nem volt – csinált. Olyan ez, mint az ember, aki nem bírja elviselni a kínos csendet és ostobaságokról kezd el beszélni. Érted, csak hogy kikerülje, megússza azt a néhány néma pillanatot. A részegségem sok hülyeséget csinált. Én meg mentem vele. Kísérgettem. Néha csodáltam, hogy meg tud gy?zni embereket, hogy meg tudja nyerni ?ket magának. Er?feszítés nélkül. Csak pia kellett hozzá.

Aztán elkezdett lenézni engem is. Nem voltam elég jó többé.

Egy reggel ott álltunk szemben egymással. Másnaposak voltunk. Én fájtam, ? fáradt volt. A tükör két oldalán ott állt a két elválaszthatatlan cimbora. A részegségem csalódottan nézett rám. Megvetett? Nem. Csalódott. Amiért már nem bírtam annyira. Amiért nem tudtam tartani vele a lépést. Tudtam, hogy még adna egy esélyt. Még felpörgethetnénk a bulit. De a szemén láttam, hogy nem bízik bennem.

"Meg fogsz halni" mondta.

"Igen" válaszoltam.

Háromszázhatvanhat napja és egy kicsi, hogy nem iszom.

Azóta nem találkoztam a részegségemmel, de tudom, hogy itt van még mindig. Nem ment sehová. Az ilyenek nem költöznek el. Tisztában vagyok vele, hogy bármikor rám köszönhet az utcán. Egy kocsmában, ahogy a Bucklerem fölött szütyörgök. Megkopogtathatja a vállam az ABC-ben, az italos pult el?tt. Szembejöhet egy sötét koncertteremben, vagy mellém ülhet a moziban. Tudja, hogy nem felejtettem el. Tudom, hogy nem felejtett el. Tudom, ha újra összekerülünk, megpróbál megölni. És sokkal alaposabb lesz, mint az els? alkalommal.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szalay Sándor
Szerző Szalay Sándor 6 Írás
1978-ban születtem Budapesten. Voltam újságíró, karrierista, alkoholista, dolgoztam soron, voltam katona, protokolldroid és még egy-két dolog. Mindezek alatt végig csak írni akartam. Hol sikerült, hol nem. ÁÃ?rtam a piáról meg a szerelemről meg más sötét dolgokról, és valahogy rátaláltam egy időrésre, amelynek köszönhetően fele olyan gyorsan telik az én időm, mint másoké. Ezért lehet, hogy még mindig egy hülye kiskölyök lakik a fejemben. Meséket írok, hazudok, csúnyán beszélek, imádom az amerikai blogirodalom néhány művelőjét, szeretem a szabadszájú humort, a toleranciát kinevető alkotásokat, a félelmet és a reszketést, egy indián junkie vagyok, egy kopaszodó mikrofonfejű, egy hippikatona.