kisslaki : Margitka, a verselő tehén

*

 

Gyönyörű volt ez a délelőtt. Különösen jólesett a reggeli legelés. Már napok óta Keresztúr felől fújt a szél s magával hozta a Balaton nádas-iszap vízszagát; ezzel különös zamatot adva a fű megszokott ízének. Elsősorban az itt-ott beletévedt szagosmüge aromája volt domináns, amiben csak később lett biztos, mikor oldalt fekve kérődzött.

        Szeretett ilyenkor egyedül lenni és ábrándozni. Leste a tovatűnő, egymást hajkurászó bárányfelhőket. Utóbbi időben első legelés után, már gyakrabban különhúzódott a csordától, hogy ne zavarja társai bakfisos fecsegése, mindenfajta vágy szülte kitalált bika kalandokról. Elment már neki attól is a kedve, hogy egymással műhágást imitáljanak, amihez még a legfontosabb kellék is hiányzott; ez csak kínzóbbá tette az örökre kielégítetlen vágyaikat.

        Tegnap egy nagyon jó helyet talált magának, közvetlenül a villanypásztor mellett egy öreg akácfánál. Mellette egy fiatal juhar tanulta még a gyökérnövesztést.

        Igaz, sok volt arra a szétszórt pucoktúrás, ezért mindig jól megnézte hová teríti le plédjét. De megérte a fáradtságot. Igazán nagyon remek volt ott versírás közben meg-megpihenni, az ég felé nézve, pulzusán számolva a költemény ritmusát s közben az oldalát vakarni a fiatal fa törzsén. Eszébe se jutott, hogy a szerencsétlen, rémülten kapaszkodott gyenge gyökereivel a földbe.

        Margit szerelmes volt.

        Egyszer Eszter, a barnafoltos barátnője mesélte neki még valamikor borjúkorukban, hogy olvasott egy lányregényben egy bika erős széplelkű spanyol állatról, aki ahelyett, hogy az arénában sztárként ünnepeltette volna magát, inkább otthon szagolgatta a virágokat. Azóta Margitka ebben az ideális eszményképben volt szerelmes.

        Aztán tavaly Szent Mihály napján meglátta Öt.

        Akkortájt éppen az országút mellett legelésztek, mikor Albert — így nevezte a nyalka bikát magában —, Somogyszentpál felé poroszkált gazdájával. Hát az egy gyönyörű nagy állat volt. Izmait még az a bizonyos amerikai kormányzó is megirigyelhette volna. Később mikor megtudta társnőitől, hogy Albert a magvát viszi ilyenkor jó pénzért egy műtehént boldogítani, éjszakánként zsebkendőket zokogott teli, még a versírással is jó időre felhagyott.

        Szomszédja, Amália az öreg, sokat tapasztalt tehén — leplezett irigységgel rebesgették róla, hogy lány korában még igazi bikával hált —, vigasztalta a maga anyás módján. Ölébe vette Margitka fejét s letörölte könnyeit. Amália egyébként még mindig nagyon jó tejelő volt, irdatlan nagy tőggyel. Ezért, muszáj volt állandóan bőrmelltartót hordania, ami a hátán egy övvel volt rögzítve. Erre azért volt szüksége, hogyha reggel feltápászkodik rá ne lépjen.

        Ez az idősödő kedves kérőző, sokat mesélt Margitkának a régi-szép időkről, mikor még a gazdáik házhoz vitték őket a legényekhez hetyepetyézni, meg miegymás. Ráadásul akkortájt még maguk nevelhették a borjaikat az istállóban. Taníthatták őket szépre, jóra, tisztességre…

        Jó sokáig tartott, míg szegény Margitka elűzte fejéből a mindig vissza-visszatérő képet, mikor Albert éppen egy műtehenet… Fújj!

        Mikor egyszer szipogva kifakadt, hogy Albert miért nem vette észre már a csókolózásnál, hogy ez nem igazi tehén, Amália magában mosolyogván, csak azzal vigasztalta, hogy a bikák már csak ilyen marhák.

        Az idő azért örök törvénye szerint végezte dolgát. Enyhítő írt hoz a sajgó sebekre. Lassan Margitka is visszatért verseihez. Már ismét ábrándozott.

    Már újra hitt az eszményi szerelemben, mikor két magányos, megértő szív egy ütemre dobban.

        Hitte, hogy majd egyszer, egy csodálatos reggel, Albert és ő, majd elsőnek köszöntik a mezőn a felkelő Napot, s együtt boldogan mondanak jó reggelt a bogarászni induló fecskecsaládnak s jövőt tervezve andalognak majd a harmatos réten…

        Hitt a lélekben.

        Az egy tehénnek is lehet. Egyébként Margitka nem csak a felhőket bámulta. Heverészés közben rámosolygott a pocsolya mellett hanyatt fekvő, hasukat süttető békulákra is.

        Szívét csordultig töltötte az édes, örömes fájdalmas kín, a hirtelen rázuhanó reménytelen vágyódástól Albert után. Tudta, nagyon rövid életüknek nyoma sem marad majd a földön. Sétálás közben hirtelen megroggyantak a lábai, és olyan erős szívgyengeség tört rá, hogy le kellett ülnie.

        A váratlanul rátörő lázas örömtől, reszkető kézzel elővette tintaceruzáját, megnyálazta, s lassan a papíron, a lágy betűkkel szántott barázdák verssorokká nemesültek, s megszületett egy gyönyörű, szerelmes szonett.

        Alberthez…

 

Legutóbbi módosítás: 2007.11.13. @ 13:45 :: kisslaki
Szerző kisslaki 252 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de