Zsákai Lilian : k?bánya

1. jelenet

az alig negyven négyzetméteres alapterület? ház kerítésének vaslécei egyre testesebb rozsdavirágokat bomlasztva vetik le magukról az okkersárga festéket. a huszonéves harcot megnyerni látszó lécek mint feltárulkozó mellkas bordái fedik fel a tipikus k?bányai enteri?rt: rendezetlen kert, az udvar mentén egymásra hajolva galagonyák és csipkerózsa-cserjék tenyésznek. a ház szinte megbúvik mögöttük: apró, neutrális-barna és teljességel jelentéktelen. párkányain zöldtelen ülnek a hatvanas évek virágcserepei, és ha egyszer gondos kéz ültetett is beléjük muskátlit – vagy épp petúniát – mára már azok kiszáradt töveit is rég kifordította egy sok évvel ezel?tti szélroham. az öntöz?víz kicsapódott sói sápadt sávokat vontak a cserép oldalára.

akár csendélet is lehetne, ha az udvar közepén porossá hámozott, keményre döngölt föld nem viselné hátán, amint két vékonydongájú, cakkos fül? eb épp egy hasonlóképp vontatott sorsú macskát szaggat darabjaira. 

a macska még kétségbeesetten vernyákol, mikor az öreg leteszi a sepr?t, amivel a maga három lépcs?fokát söprögette az imént. lebillen kertjébe, majd megmerevedve megáll fölöttük, tisztes távolságban, és kalapját enyhén hátrabillentve homlokát vakarja. kockás flanelingjét izzadtság tapasztja horpadt mellkasához, ahogy pörkölt-nokedli-csalamádé aromájú böffentésekkel kísérve konstatálja az ismeretlen macska halálát. 

hé, öreg, mondom, nem kéne rájuk szólni? a maga kutyái…

mi közze van ebbe? – emeli rám összescsippentett b?rred?i közt motoszkáló tébolyult-szemét, miközben a macska fizikai hosszát már ötméteresre tágították marakodó kutyái.

a nedvedz? bél, mint konzerv-telefont a madzag, köti össze a macska altestét és vállövét. a csaholó vadak csorbult fogai mohón roppantanak, míg az öreg egy tétova kézmozdulattal, mintegy kimondatlan bocsánatkérésként jelzi, hogy fogalma sincs, mit kéne tegyen, de a beszégetés – lévén a macska már félig elfogyasztva – tárgytalanná vált mindkett?nk számára. 

surrogó, kikopott nyakcsigolyáin fordítva fejét a házfalnak támasztott söpr? felé néz; már tövig kopott rajta a cirok. kezével utószor egy ’majd’-ot int, majd méltóságteljesnek szánt léptekkel visszacsoszog a házba.

az ebek csaholva, boldogságtól nyüszítve marják a csontkevert húst, míg a cirmos sz?rcsomók, mint nyárfaszösz lebegnek a rézsút ránkhulló fáradt napsugarak útjába. 

2. jelenet

a nyolcvanötös buszon a helyzet adta paranoia erejével szorítom magamhoz a táskám. leszállnék a liget téren, de két csöves állja el a leszállásjelz?ig vezet? utat; egymásnak és a korlátoknak  tántorodva röhögnek, mígnem az egyik, kiválva dülöngél? szoborcsoportukból az ajtónak esik.

már megin gázolajat ittál, béla – mondja a józanabbik, miközben sárgult-barnult lófogairól a kárörömmel teljes vihogás rántja vissza a b?rt. röhögtében rámpillant, és hirtelen emberi kifejezés költözik szemébe. gy?rt arcán árnyalatnyi szégyen suhan át, és megpróbál legalább látszólag elhatárolódni ajtóra ken?dött, hörg? társától. leül, mocsokszínezte m?anyag-szatyrát illedelmesen összetett térdére húzza, majd igazi úriemberré avanzsálva sz?k folyosót kínál a magánkívül csukló-hüppög? ember mellett. nekem egyel?re nincs bizodalmam elfogadni a gáláns ajánlatot, mivel az ember-folyosó szélessége – éppen a gázolajat ivott instabil állapota okán – túl gyorsan változik ahhoz, hogy át merjek surrani rajta.

tiszta super mario, már csak egy olyan rész kéne, ahol mély, krokodilokkal teli folyóban kell k?r?l-k?re ugrálni, esetleg szánalmasnak rajzolt zombikat l?ni le, gondolom, és egy kés?bb leereszked?nek értett mosoly húzódik számra, mire a gázolajas is rám emeli nikotinsárga tekintetét. 

apró vénái már jó húsz éve lehetnek permanensen kipattanva, hogy most, fiatalkori hajléktalan-öregségében tegyék meg véreres szemeit arcmasszája díszének, ékességének, aranyfoglalatba ill? márványgolyójának. fekete-cserepes ajka szóra próbál nyílni, de csak tehetetlenül, hullámvonallá görbülve ráng; talán már épp elnézést kérne, de ekkor, mint térképen a fekete patak, kezd el szivárogni ajkai közül vékony pászmákban az alkohol-pótlék gázolaj. 

csuklani kezd. nagyokat köp az ajtóra és az utamba – kis híján a kabátomra is jut. valahol, a tudata egy rétegében lehet, hogy megalázva érzi magát. reménykedem, de üres tekintetébe zuhanva megértem, hogy ez már réges-régen nem számít számára semmit: ? már elvesztett, elengedett, eldobott mindent, ami összeköthetné bárkivel, akinek minimális elvárásai vannak a viselkedésével szemben – például, hogy ne hányja le gázolajjal. 

neki már valóban, ténylegesen, végérvényesen minden mindegy, és ez a ’minden mindegy’ volt az, amit nem tudtam megérteni eddig soha igazán. bármennyire is ezt képzeltem magamról, eleddig nem fogtam föl, hogy hogyan lehetséges ennyire a dolgok peremén élni, hogy lehet ennyire lent lenni… 

neki szabad gázolajat lopnia-vedelnie, ha nincs száztíz forint felesre. ? megteheti, hogy egy figyelmeztet? szót sem szól az ismeretlennek, akit épp lehányni készül. számára nem különleges élethelyzet – és egyáltalában véve nem probléma – egy buszon esni-köpni a leszállásjelz?ig vezet? útra fényes nappal, miközben a haver sárga lófogaival nyerít a világba nyomorúságán. neki nem számít, hogy mindezt végignézi egy fiatal anyuka, göndör-sz?ke, négyévesforma kislányának fejét óvó ölébe csavarva el a látványtól. neki mindegy, hogy én leszállok-e, vagy ?t bámulom. neki ez nem szentségtörés, mert nincs már szentség. neki ez nem presztízskérdés, mert már igen régóta nincs még a lófogú el?tt sem presztízse. neki mindegy, csak legalább gázolaj legyen. 

nem is szállunk le – recsegi szívélyesen a másik – engedd csak a kishölgyet, béla…

inkább adok; fizetek egy kiskonyakot.

3. jelenet

barátom estefelé a kilences busz megállójában áll; egy kivételesen hosszú nap zajától, és a nap végére szorult tennivalók sokaságától elárvultan. cigarettára gyújt, és a szertartásos dohányzás közben egy reklámszínezte kilences buszt vár, ami elviszi ?t innen haza: el k?bánya romlott, lélegezhetetlen leveg?jéb?l, el a légkondi-hideg munkából, el az iroda hittelenül csacsogó mindennapiságából, el az örökös feszítettségb?l, és az alattomosan szorongató bizonyítási kényszerb?l. 

semmit-gondolni próbál, mialatt öreg kalapját szórakozottan tisztogatva üti el szélfútta perceit. füstkarikákat ereget a liget tér szomorú-szürke ege felé, és unalmában a tovasorjázó kocsikat stíröli, bennük a modern, félig kész emberekkel, akik épp elnézhet? gyorshajtással érkeztek most ide, létezésük nehezen meghágható lépcs?fokairól szállva be autóikba.

egy arany-metál mazda mx-ben huszonéves körszakállas pöccinti le a joe-t. testét mozdulni buzdító goa-zenében fürdeti, majd id?nként pirosba pörgetve a fordulatszámmér?t meghajtja a sportkocsit, és néha kissé pofátlanul vág be egy-egy nehézkesebben haladó járm? elé. a következ? suzukiban (ti autótok) ránc-arcú professzor karikázik haza savanyún szeret? otthonába, egyenest a fizikai kémia tanszékr?l; unalomtól és monitorbámulástól püffedt, békés kutyaszemei mélységes, keser? belenyugvással merednek az úttestre. keréknyomába hith? nagykutya-wannabe hajt: egy újabb keserédes arcú, félszerelmes férj, kezét tükör el?tt gyakorolt lazasággal ejtve légkondijának szabályozójára; a lehet? legtrendibb manager-szerkót viseli, a lehet? legjobb cukormentes rágón mentolozódva. megfontoltan vezet, blazírt-nyugodtat tettetve a mostanság talán legdivatosabb audiban – húsz méteren belül lejön róla, hogy bár szereti vékonycombú, a kedvéért mindig aranybarnára szolizott választottját, id?nként csalnia kell az ápolt asszonyt, mert mostanra már csak az újdonságra, a tilosra, vagy épp a b?r-lakk-gumi kombóra tud izgulni.

barátom elfordítja tekintetét a hevenyészett szociológiai körképr?l, barna szofijába szippant, és épp szokása szerint négy részletben engedné ki a füstöt, mikor akaratán kívül, épp a második pöfékelés közepette, beszélgetésbe elegyedik egy sehonnai, szakadt n?vel.

k? szex, nyuszi? – nyit valami felismerhetetlen tájszólásban a n?, barátom vállát karolva, de mire az arrébhajolna, már ragacsos, romlott szirupként öntötte nyakon az undor:

veled? – nézi annak oszlop-lábát, melyr?l szívós rózsat? töviseiként merednek a világba fekete, életer?s, hosszú sz?rszálai; nézi hatalmas, melltartó-fixálta tejeszacskó-mellét; sör-harmatos bajszát; méteres, amorf derekát; nézi-nézi, de nem tudja mondani a ’nem’-et, mert életundorában elakadt a szava.

a két részlet füstöt a slukkból még kifújja, majd felkap a buszra, ahol fejében a mondat, mint a kinyilatkozatás, mint fellebezhetetlen ítélet, mint felhívás a fekete táncra pattan minduntalan vissza koponyája falának érzékeny belsejér?l: ’k? szex, nyuszi?’…

ez a világ nem tiszta, motyogja, majd iszonyát pontosan kifejez?, kromatikus skálán ereszked?, szokatlan ív? dallamot hall, amit otthon kénytelen lesz régi versenyzongoráján lejátszani – újabb ok hazaérni, gondolja, majd szemeit lehunyja, és nem gy?z felejteni.

4, jelenet

nem akar leülni esetleg? – szólok oda a kockás sapkás, sportjakós férfinek, aki parkinson-, vagy huntington-rángatta csuklóval, jellegzetesen remeg? fejjel kapaszkodik föl a villamosra. a kis termet? emberekt?l zsibongó távol-keleti piac egyik megjegyezhetetlen nev? kapujánál száll föl, kezében tartósra sz?tt, csíkos m?anyag-szatyor; az a fajta, amit akár húsz évig is elhordhat az ember, anélkül, hogy cserélnie kéne.

válasz helyett lecsippenti simára kopott fejér?l a sapkát, zsebre gy?ri, és pár pillanatig elfogódottan nézi kérdésre vont szemöldök? arcomat. mintha emlékeztetném valakire, aki hajdanán nagyon fontos volt neki, gondolom, és míg vizeny?s-kék szemében sokszerepl?s id?utazás folyik, felszabadul mellettem a szakadt huzatú, lógó szivacsú, hetvenes évek minimalismusában tervezett b?rülés; így törékeny csontokat sejtet? mozdulatokkal mellém ereszkedhet. most látom: nyúlt b?r? nyakán vékonyra festett, piros térkép elgyengült falú érhálózata, és a nyolcvan év fejforgatásai vonta ráncok karsztként szántják nyakának rugalmatlan b?rét: egyértelm?en lászik, hogy szokta volt tartani fejét hosszúra nyúlt élete során.

hadd mutassak valamit, mondja, és tárcája után kotorász, majd tömpe ujjaival a benne lév?, foszlott szél?, sárgult papirosok között kutat. 

nézze, mondja, és a marhab?r-tárcából kikotort három polaroidot felém nyújtja, majd az ülésen hátrad?ve egy dics?séget aratott hadvezér arckifejezésével figyeli a hatást. 

a fotókon két angyal-forma hároméves nevet, egy fiú és egy lány. mindketten szöszkék, kék szem?ek, és olyan utánozhatatlan boldog naivitással merednek a világra, ahogy azt csak háromévesen lehet; kezükben épít?kocka, matchbox, kócos barbie, cserebogár; az egyik képen még lekvár- és répapüré-foltos partedlit is a nyakukba kötöttek. 

az unokáim… ikrek, mondja átszellemült arccal, 

gyöny?r?ek, ugye?

igen, mondom, majd intuíciómra hagyatkozva, minden részletre kiterjed?en fel?lük kérdezek; és míg ? angyalsz?ke unokáiról mesél, látom rajta, hogy újra él most, és újra tudja, hogy miért élt eddig; miért kelt föl reggel és miért feküdt le esténként annyi éven át.

hallgatom, mosolygok, bólintok és kérdezek, míg csak le nem száll a mázsa téren. búcsúzóul egymás szemébe nézve – nem puszta formaságként – minden jót kívánunk. távolodtamban a régi építés? társasházak felé botorkáló alakját ?rzöm tekintetemmel, míg újra magába nem szippant a város.

 

Legutóbbi módosítás: 2007.10.28. @ 14:06 :: Zsákai Lilian
Szerző Zsákai Lilian 40 Írás
Zsákai Lilian - hivatásos torzszülött