Szürke lombok közt a hegyre felbotorkált
Maga is beleolvadt a szürkeségbe
Alakjával eggyé váltak az olajfák
Portól szürke arcát temette kezébe.
,,Eljött a vég, a küzdelem véget ért hát.
Vakon vágjak neki a sötétségnek?
S hirdessem, hogy vagy, amikor szemem nem lát
S elszállt bel?lem a mennyei lélek?
Már nem talállak téged sem önmagamban
Sem másban, elt?ntél, s én nem így akartam
Egyedül vagyok, s már rég nem az, ki voltam…
Az emberiség összes szomorúságát
Enyhítettem mikor a Te er?d járt át
S most szégyenben kell megérjem pusztulását!
Majd, amint beszélik, egy angyal alászállt…
S miért egy angyal? Csak az éj szállt le.
A fák között közönyös szell? motozott
S már mind mélyen aludtak az apostolok
Miért egy angyal? Csak az éj szállt le.
S ez az éj sem volt a végzet éjszakája
Miriád ilyen elszállt az id?k során
Ott kutya alszik, itt a táj száz sziklája
Pihen, s az új hajnal érkezését várja
Hiszen így múlik s kezd?dik nap nap után.
Ily imádkozót nem látogat meg angyal
S panaszát nem hallgatja meg az éjszaka
A földhöz sem jut el a lázadó szava
Mert még tulajdon Atyja is megtagadja
S szeret? anya sem várja többé haza.
EREDETI NÉMET SZÖVEG:
Der Ölbaum-Garten
Er ging hinauf unter dem grauen Laub
ganz grau und aufgelöst im Ölgelände
und legte seine Stirne voller Staub
tief in das Staubigsein der heißen Hände.
Nach allem dies. Und dieses war der Schluß.
Jetzt soll ich gehen, während ich erblinde,
und warum willst Du, daß ich sagen muß
Du seist, wenn ich Dich selber nicht mehr finde.
Ich finde Dich nicht mehr. Nicht in mir, nein.
Nicht in den andern. Nicht in diesem Stein.
Ich finde Dich nicht mehr. Ich bin allein.
Ich bin allein mit aller Menschen Gram,
den ich durch Dich zu lindern unternahm,
der Du nicht bist. O namenlose Scham…
Später erzählte man: ein Engel kam -.
Warum ein Engel? Ach es kam die Nacht
und blätterte gleichgültig in den Bäumen.
Die Jünger rührten sich in ihren Träumen.
Warum ein Engel? Ach es kam die Nacht.
Die Nacht, die kam, war keine ungemeine;
so gehen hunderte vorbei.
Da schlafen Hunde und da liegen Steine.
Ach eine traurige, ach irgendeine,
die wartet, bis es wieder Morgen sei.
Denn Engel kommen nicht zu solchen Betern,
und Nächte werden nicht um solche groß.
Die Sich-Verlierenden läßt alles los,
und sie sind preisgegeben von den Vätern
und ausgeschlossen aus der Mütter Schooß.
Aus: Neue Gedichte (1907)
