dr Bige Szabolcs- : Mondd, mi drágább a látásnál?

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény – /9. rész – folytatás/
*

 

Legszívesebben azonnal elhagytam volna Úr városát, de nehéz ezüstlánccal voltam odakötve. Tartoztam tizenkét sékel ezüsttel. Sok volt ez. A gazdagoknak van néhány száz, a nagyuraknak ezer, a szegénynek egy sem. Máskülönben Ankdu is tudomásomra hozta, miszerint a szegénysége nem engedi, hogy minden fizetség nélkül gondoskodjon ételről, szállásról. És egyre biztatott, váltsam át csengő ezüstre az arany nyakravalómat. Elvitt a pénzváltóhoz. Az öreg egy nagyszámú, keménykötésű szolgától őrzött házikóban lakott. Előbb napfénynél nézegette a láncot, majd egy mécses fényénél, kőhöz ütögette és egy hegyes késsel megkarcolta. Mindezen dolgokat alaposan végezte, sietség nélkül. Végezetül dühösen ránk nézett, becsmérlően kiköpött és elkezdett mormogni.

Ankdu arca elsötétült.

— A láncod rézből való, csak befuttatták arannyal, Azuz. Nem ér egy fél sékelt sem.

— Így is jól van, Ankdu. Vedd el az eddigi szolgálataidért…

Ettől az esettől fogva a tolmács és felesége jóindulata irántam tovatűnt. Érdektelen lettem számukra. Elhatároztam, keresek egy orvos mellett munkát magamnak, tudjam megfizetni Ninurta részére a két sékelt és Gudea részére a tízet — esetleg. Akhájában Kiron ingyen gyógyított csupán attól a vágytól vezérelve, hogy jót tegyen másokkal. A görög papok az istenekhez könyörögtek a jó családból valók egészségéért. A gyógyulást vagy temetést követő lakoma és a hírnév elég ellenszolgáltatásnak számított. Az egyiptomi gyógyító papok sem kaptak semmit. A betegségtől sújtott ember ellenben a templomnak tartozott gabonát vagy jószágot adni, ha gazdag volt, vagy Ammon részére ledolgozni a tartozását, ha két karján kívül más vagyona nem volt. Núbiában és Etiópiában a varázslóknak, bűbájaik és gyógynövényeikért cserébe élelmiszerekben részesülnek és félelemmel vegyes tiszteletben. Úr városában, mint Babilon egész területén mások voltak a szokások. Senkit nem gyógyítottak az orvosok, amíg tenyerükbe le nem számolták a kiegyezett árat.

Ankdu kerített számomra egy tanítót és gazdát. Évi négy sékel ezüstben állapodtunk meg. Két és fél év alatt vissza tudom majd fizetni az adóságaimat. Mikor elmentem, megköszöntem Ankdu tolmácsnak a barátságát, a szállást és élelmet, de látva, hogy nem nagyon volt megelégedve a puszta szavakkal, így felajánlottam az oroszlánbőrt.

— Jó lesz az is — mondta — mert nálunk ritka az oroszlán. Megér a bőr legalább egy sékelt.

Neki adtam és a szemei felcsillantak. Eshtar nem adott alkalmat a búcsúra. Haragudott, amiért nem adtam neki Ma’doula bronz karperecét, amire sóvárgott. Nem volt szívem megfosztani az elhunytat ékszereitől, melyekkel együtt lépet át a szellemek világába.

Új gazdámat, a Sara névre hallgató orvost, mostanáig soha nem láttam. A beszélgetés Ankdu segítségével zajlott és az egyezkedés is rajta keresztül történt. Alig léptem be Sara házába, azonnal láttam, ide rég nem jött be nem hogy ezüst, de még rézpénz sem. Nyilvánvaló volt, Sara ügyei nem állnak valami jól: háza szegényes volt, felesége csúnya és rosszindulatú. Nyom sem volt rabszolgának vagy szolgának.

Az orvos felett elmúltak már az ifjúság évei, de még nem volt öregnek mondható. Teste olyan sovány, amilyent Úr városában ritkán látni, aszott arcát ráncok borították. Mindezek felett még egyik szeme is hiányzott. Bal kezének is hiányzott két ujja, pedig nem tűnt harcos alaknak. Sara szemének és ujjainak hiánya nem a harcban tanúsított bátorságának jelei, hanem az orvosi mesterségben elkövetett hibáinak. Ha egy tehetősebb betegember elveszíti egyik szemét, kiveszik az orvosét is, ha nem tudta meggyógyítani. Egy rosszul kezelt sebes, vagy elgennyedett ujj, az orvos ujjának elvesztését eredményezte. Az átlagemberek és rabszolgák esetében ez nem áll, de a kárt meg kell fizetnie. Így aztán kevés a jövedelem és nagy a veszély. Az ottani orvosok ezért ódzkodnak a hegyes kés használatától. Nem is ismerik olyan jól az emberi testet, mint az egyiptomiak, akik tudása a balzsamozás gyakorlatából ered.

Úr és egész Sumer gyógyítói a kencéket és olajokat részesítik előnyben, esetleg a bódító főzeteket. Leggyakrabban használt szereik: a tengeri só, a salétrom, a tej, néha az asszonyok teje, a porrátört kígyóbőr, fák kérge, fenyőgyanta, amit olajjal, vagy borral kevernek és bizonyos fák égetésével nyert hamu. Agyagtáblákon rögzített előírás szerint készítik, nehogy elvétsék a keverés menetét. Mindezeknél jobban hisznek a „pukku” pálcikákkal ütögetett „mikku” dobok által kísért ráolvasásokban és varázsigékben. Ha a beteg nem mutat gyógyhajlamot, nem merik tovább gondozni, az istenekre hárítják a hibát és a templomba küldik. Az isteneket nem lehet megcsonkítani vagy megvakítani…

Fokozatosan felszedtem ezt-azt gazdám házában, kezdtem érteni a beszédet és az írást. Könnyebben ment, mint Egyiptomban, de tökéletesen soha nem sikerült elsajátítanom. Ha kellett, igénybe vettem Ankdu segítségét. Örömmel jött, hogy segítsen és kapjon valamit viszonzásképpen.

Szolga is voltam és tanonc is. Reggel lementem a folyóra vízért, tüzet gyújtottam, feltettem a vizes fazekat a tűzre és elvégeztem minden házi munkát. A megfelelő időben elmentünk gyógynövényeket gyűjteni. Éneklő hangsúllyal soroltam a nevüket és a gyógykeverékek elkészítésének módját. Esténként kívülről tanulgattam a receptek elkészítését és a ráolvasásokat, egy olyan régi nyelven, melyet tanítómesterem sem értett már. Ő maga is fiatal korában tanulta másoktól. Ha elvétettem, csontos tenyerével rávágott a számra.

Sara betegei ritkán jelentkeztek és azok is a szegények közül kerültek ki. A fizetség: tej, pálmabor, egy kosár gyümölcs, fél mérő rozs, vagy nagy ritkán egy darab vászon. Volt ételem, szállásom, de a kialkudott négy sékel még szóba sem került. Hogyan fizessem meg a tartozásomat Ninurta és Gudea részére? Egyre többet gondoltam arra, hogy az Egyiptom földjén tanultakat gyümölcsöztessem, bár féltem, Sumérben elveszítem valamelyik testrészemet. Mégis kényszerítve voltam erre, hiszen semmi jel nem mutatta, valaha is ezüst sékel üsse a markomat, pedig az év már vége felé járt. Oka könnyen érthető: Sara sem rendelkezett vele.

Íme, miként változott jobbra sorsom. Sumér poros, piszkos ország, a folyó vize is szennyes, iszapos. De Úr népe azt használja, azt issza. Szemük e miatt gyakran beteg, sokan látásukat is elveszítik. A tisztán látás csökken, amíg már a fény be sem tud a szembe hatolni. Az egyiptomi orvos-papok egyesek számára vissza tudták adni a látást. Kissé homályosat, de ez mégis csak több mint a sötétség. A szem fehérjén vágást ejtettek és óvatosan eltávolították a károsodott részt, újukkal vigyázva megnyomták, és mint gyümölcsből a magot, kipréselték. Magam is megpróbálhatnám itt, Sumér földjén a szem gyógyítását. Anu felügyelete alatt sok ilyen műtétet végeztem Egyiptomban. Nem pénz utáni sóvárgásból, hanem, meg akartam mutatnia a Félszeműnek — így nevezték a többiek —, nem lebecsülendő az én tudásom sem. Megosztottam vele gondolataimat:

— Mesterem, én meg tudnám gyógyítani valamelyik megvakult betegét.

Mikor meghallotta merész tervemet, a félszemű kiabálni kezdett:

— Fogj neki gyermekem, ha azt akarod, hogy ketten legyünk félszeműek ebben a házban. A legnyomorultabb paraszt se nyitná ránk az ajtót. Éhen is halnánk! Vagy kiűznének a városból. Vesd ki az eszedből az ilyen gondolatokat, melyeket Amtar, a halottak és a gonosz Asag a rossz nyavalyák szelleme sugallt! Tudd meg fiacskám, Úr városában az orvosoknak nem vidám az élete!

Haragja áradatában két dolgot fedeztem fel: félelem a következményektől, hiszen az ő tanítványa voltam és sajnálat fiatalságom miatt. Nem volt az öreg kőszívű. Ha megkeseredett, az a szegénységtől és a munkája során látott sok nyomorúságból következett.

A kiabálásra megjelent felesége, kinél kellemetlenebb nőszeméllyel életemben nem találkoztam. Ishnuna állandóan mocskos ruhát hordott, folyton rágott valamit. Gyümölcsöt, vagy mézből való édességet, el is hízott s az amúgy is kicsi szemei alig látszottak ki a kövérségből. Eshtar titkolt mohósága semmiség volt az Ishnuna szégyentelen és nyilvánvaló kapzsisága mellett.

— Csak az olyan tehetségtelen orvosoknak jut keserű sors a városban és bárhol a világon, mint amilyen te vagy, ember! Nézd meg csak Umuz, vagy Annun orvosokat, milyen vagyont halmoztak fel, szép házban laknak, ékköveket és rabokat szereztek. Gudea is hívja őket a maga vagy asszonyai részére és minden jóval megrakva távoznak.

— Akiket megnyomorított és megbírságolt, azokat nem emlegeted?

— Megérdemlik sorsukat! Ha nincs tehetséged vagy gyáva vagy, ne menj orvosnak!

Van elég más mesterség: takács, kovács, írnok, tollnok, vagy katona!

Majdnem elnevettem magam arra gondolva, miként mutatna Sara lándzsát, szablyát forgatva, de türtőztettem magam.

— Orvos lettem, mert dédapám, nagyapám, apám, mind orvosok voltak. Ha meddő méhed egy fiúval megajándékozott volna, abból is orvost neveltem volna. Így idegent kellett magam mellé vennem.

— Most meg engem okol! — üvöltözött Ishnuna — Inkább a te gyengeséged a hibás, ember! Semmire sem vagy jó se nappal, se éjjel! Te here! Ebben a házban csak én dolgozok reggeltől estig! Átkozott legyen az a nap, amikor hozzád mentem! Maradtam volna inkább anyám mellett. Így is olyan, mintha nem is lennék férjnél!

Gazdám zavartan nézett rám. Az asszony kiabálása a szomszédokig is elhallatszott.

— Most meg még ezt az embert is megakadályozod, hogy keressen valamit! Ha elveszíti egyik szemét, az ő baja! Úgy is olyan színtelenek, fakók!

Tisztelettel fejet hajtottam előtte.

— Semmit se félj, Ishnuna. A kár az enyém lesz. A nyereséget három részre osztjuk: egy jut a mesteremnek, egy a feleségének és egy nekem.

— Így a helyes Azuz fiacskám, így az igazságos! A kincstárról se felejtkezz meg: a te részedből fizeted ki, nem is az enyémből!

Így szólva eltávozott, de közben átkozta a férjét a gyengesége miatt, segédjét, amiért mostanig elhallgatta tehetségét.

Miután elment, a Félszemű szelíden és olyan barátságosan szólott hozzám, mint még soha:

— Jobb, ha nem áhítozol az ezüstök után, mert úgy jársz, mint én. Ne hallgass rá. Hallgasd meg inkább, mit mond Sara. Két szem tisztábban lát, mint egy!

A dörmögő, szegénységtől megkeseredett öreg, akit nem becsülnek a betegei, de aki mégis tudása szerint igyekszik segíteni rajtuk, számomra most különbnek tűnt, mint eddig valaha. Mégsem az ő szavai szerint döntöttem, hanem az önmagamba vetett hitem és Sumér mielőbbi elhagyása iránti vágyam szerint.

Vágyam teljesült: híres emberként távoztam, tele ezüsttel. Mégis erőm fogytán, nincstelenül érkeztem Trója falai alá.

Az operációhoz egy öreg uzsorást választottam Úr városából. Megvakult már hosszú idő óta. Pénzkölcsönzéssel gazdagodott meg. Volt ezüstje, földje, szolgája elég. Hagytam, megtudja, milyen mestere vagyok szakmámnak, és hogy vissza tudnám adni látását. Legtöbbet Ankdu beszélt. Azt hiszem, része volt a félszemű kuruzsló kövér feleségének is a híresztelésben; a szomszédoknak sokat beszélt rólam a ravasz asszony Ishnuna, jól felnagyítva hatalmamat és tehetségemet hozzátéve, hogy mindent a férjének köszönhetek.

Egyik reggel megpillantottam, amint házunkhoz közeledik a vak uzsorás. Két szolga támogatta. Mögötte tolakodtak gyermekei, unokái és néhány asszony.

Én, Sara és a tolmács Ankdu a vendégszobában, gyékényeken ülve közönyösen vártuk őket. Jól hallottuk, mi történik odakint.

Egy hang kérdezte a ház asszonyát:

— Mondd asszony, itt lakik az idegen orvos, aki azt állítja, visszaadja a vakok látását?

— Itt fiam, itt! — hallatszott az asszony éles hangja. — Hol máshol? Lehet, te is hallottad már, milyen híres mester: egy helytartó értékes követ adott neki, mert megszabadította a vakságtól. Az orvos felajánlotta Gudea részére, engedje meg letelepedni a mi városunkban.

— Halottam az ékkőről — csikorgott az öreg uzsorás hangja. — Gudea száz sékel ezüstre értékelt. Ki tud annyit fizetni? Egy király legfeljebb, de nem én. Én szegény ember vagyok.

— Senki nem kér tőled annyit, mint egy uralkodótól vagy várúrtól. Ami pedig a szegénységedet illeti, mind tudjuk, mi mindennel rendelkezel! — csattan fel Ishnuna hangja. — Nyúzod az adósaidat, és két annyit kérsz, mint amennyit a törvény mond. Ezüstöd, földed, szolgáid, gyermekeid és unokáid rakással.

— Az istenek adták.

— Nem hiszem, hogy az égiek adták volna a vagyont. Inkább magad szerezted ravaszsággal. Vannak, akik emlékeznek rád, amikor üres házadban, ha volt két csorba fazék! Különben meg mit ér a kincs, ha nem láthatod? Menj be és beszélj a mesterrel, egyezz meg vele az árban, ha vissza akarod még kapni a szemed fényét!

Az asszony szóáradatának nem tudván ellenállni, az öreg uzsorás rászólt a szolgákra vigyék be. Vele együtt betódult az egész pereputty. Figyelmesen, minden sietség nélkül jól megnéztem, megfigyeltem a világtalant. Láttam, meg tudom gyógyítani és ezt tudtára is adtam:

— Mit kérsz érte?

— Mi drágább a látásnál? — kezdte mellettem Ankdu. — Azt mondom, semmi…

— Bizony semmi — tette hozzá Sara. — Én magam adnék négy… nem is tíz, vagy akár húsz sékelt is ha visszaadná valaki a szememet, amit az emberi gonoszság és nem hozzáértésem hiánya miatt vesztettem el.

 — Tíz sékel?

 — Húszat mondtam! — válaszolt a félszemű orvos. 

 — Szégyentelenek vagytok mind! Bolondok! Szolgák, vigyetek innen, gyerünk! Inkább haljak meg, de ennyi ezüstöt nem adok!

Tapsolt, mintha arra kérné szolgáit, vegyék fel és vigyék ki. Gondoltam kevesebbet kérek, de a Félszemű vágott az egy szemével, jelezve, ne törődjek velük. Legnagyobb csodálkozásomra se a vak, se a szolgák sem a rokonai a legkisebb szándékot se mutattak a távozásra. Kezdődött az alkudozás. Ebben az országban a kereskedőnép nem cserél egyikről a másikra, ezüstről az aranyra, ameddig hosszasan meg nem beszéli. Az eladó mondja, mennyit kér, a vevő a tízedét ajánlja. Az egyezkedés folyik: egyik is, másik is fokonként enged, végül létre jön a vásár. Veszekednek, jajgatnak, kiabálnak, s mégis egyezségre jutnak.

Nem tudom mennyire rátermett gyógyító a félszemű, de az alkudozásban mester, különösen, ha a felesége még biztatja is hátulról. Ankdu pedig úgy dicsért, mintha valamilyen drága árucikk lennék. Jó sok idő eltelt a reggelből, mire közös nevezőre jutottak: hat sékel, azaz három-három sékel szemenként, ha visszanyeri a látását annyira, hogy segítség nélkül tud közlekedni. Ha nem, az ellenszolgáltatás a helyi szokás szerint. Elfogadtam és a megállapodást agyagtáblába vésték. Távozás előtt az öreg még mormogott valamit: azt akarta, hogy előtte egy hasonló bajban szenvedő rabszolgát gyógyítsak meg.

— Csak kenyérpusztító a házban — magyarázta az uzsorás.

Meglepődve vettem tudomásul, hogy a félszemű kuruzsló, aki körömszakadtáig alkudozott, most egyetlen ellenvetés nélkül elfogadta az uzsorás kívánságát. Miután mind eltávoztak, mondta:

— A rabszolga csak ráadás. A gazdája nem fizet érte. Ha nem sikerül meggyógyítanod, nem tartozol kártérítést fizetni.

— Az öreg végül is jól jár: egy magatehetetlen rabszolga helyet kap egy használhatót.

— Lehet. Mindenekelőtt azonban az uzsorás meg akar győződni róla, valóban képes vagy ilyen bajok orvoslására. Igaza is van, hiszen ilyent még Sumér földje nem hallott: vakok lássanak!

Elfogadtam, nem azért — ahogy az orvos gondolta —, hogy kipróbáljam magamat egy rabszolgán. Számomra a rab is ember, joga van az élethez és a fényhez. Egyiptomban én is rabságba estem. Lehet, el sem hiszitek, de szívesebben gondoltam arra, hogy segítek egy nyomorult rabszolgán, mint az ezüstre, amit a gazdájától elvártam.

Eljött a megbeszélt nap. Az uzsorás rabszolgája sovány volt és sebekkel borított. A lábán levők csúnyán elgennyedt. Fehér, nem látó szemei üresen meredtek a világra.

Már előre elkészítettem mindent, ami szükséges, a jó éles, hegyes bronzkést és a csíkokra tépett gyolcsot. A beteg minden ízében reszketett, nem tudván milyen új kínok várnak rá.

Megfogtam a kezét és megszorítottam:

— Ne félj öreg. Nem akarok semmi rosszat sem neked.

Azt gondolom hitt bennem – az istenek adták a kegyet, hogy az emberek higgyenek bennem -, mert kezdett lecsendesedni.  Megmutattam a kísérőinek, miként fogják le a karjai, a lábait és a fejét oly módon, hogy meg se tudjon mozdulni. Az egyiptomi orvosok bódító italt adnak a betegnek és elaltatják a szemükbe nézve. Itt Sumér földjén kénytelen voltam nélkülözni ezeket, mivel nem termesztenek kábító, fájdalomcsillapító hatású növényeket, a vak pedig nem figyelhet a tekintetemre.

Mikor belevágtam a késsel, a rab halkan felkiáltott. Másodszorra már nem. A félelme nagyobb volt a fájdalomnál. Kiált ő ennél sokkal nagyobb fájdalmakat is a hátán levő korbácsnyomok alapján.

Nem kívánom részletesen kifejteni, hogyan zajlik le az ilyen beavatkozás. Titok és már Egyiptomban is kihaló félben van. Magam is hagytam elfelejtődni nem lévén alkalmas tanítványom.

Miután végeztem, szorosan bekötöttem az előkészített lenvászonnal a rabszolga szemeit és a fejét, csak orrát és száját hagyva szabadon. Ha már itt volt, kitakarítottam a sebeit és lemostam a lábán levőt is. Sara edényeiből választottam egy jó kenőcsöt és rákentem a sebekre. Sara csúnyán megnézett, de nem merészelt szólni.

Három napig tartottam a szemeit lekötve. Ott tartottam a rabot a fülkémben. Miután levettem a kötést hagytam, lassanként vegye észre a pálmaolaj mécses halvány fényét. Nem engedtem kimenni. Be sem engedtem hozzá senkit, öreg félszemű mesteremet kivéve. Sara csak bámult, látván a rabszolgát jönni-menni a házban anélkül, hogy nekiütközne a falaknak és már előre örült az ezüstnek, ami a markunkat üti, ha sikerrel visszaadom a gazdag uzsorás látását. Mikor letel a hetedik nap — semmit sem jelentő szám a görögöknél, de szent Egyiptomban és kétszer olyan szent Sumér földjén —, este tájban kivittem a rabszolgát a házból és mondtam neki:

— Most menj. Visszaadtam a látásodat.

Úgy ment el, hogy még meg sem köszönte, amin mélységesen csodálkoztam. Néztem, ahogy kissé óvatosan megy az úton és vártam, hogy egyik pillanatról a másikra visszafordul, és lábaim elé veti magát hálálkodva. Úgy hittem magamban, várhatok elismerést a munkámért. A rab azonban semmi jelét nem adta ennek. Görnyedten lépegetett tovább, nem is törődve velem, gazdája házához igyekezve. Megszomorodva mentem be házunkba. Nem értettem. Mesterem egyetlen szemével lélekbehatolóan nézett rám, amit nem hittem volna róla, és ezt mondta:

— Vártad, hogy lábad elé borulva istenként imádjon?

— Igaz — válaszoltam —, a köszönet egyetlen kis jelét elvártam volna.

— Nem ismered fiacskám az életet! Látszik, fiatal vagy még. A fiatalság egy olyan betegség, ami úgy elmúlik, észre sem veszed. Az élet is egy betegség: úgy ér véget, meg se érzed. Tudd meg tőlem, sokan vannak, akik nehezen viselik, és alig várják, hogy kigyógyuljanak belőle…

Akkor még nem értettem, mit akar Sara mondani.

Néhány nap elteltével a vén uzsorás eljött hozzám, kérve, neki is adjam vissza látását, akár a rabnak. Minden ugyanúgy zajlott le, mint előbb, azzal a különbséggel, hogy miután fehér gyolccsal bekötöttem a beteg szemeit és fejét, saját házába vitték el. Nem volt kedvére az orvos házában levő szűk és alacsony fülkémben maradni. Naponta kétszer látogattam meg. Csak a hetedik nap estéjén vettem le a kötést. Semmi jelét nem adta, hogy észlelné a fényt, így visszaközöztem. Kezdtem nyugtalankodni részben magam miatt, részben miatta. Semmi nem változott a nyolcadik, a kilencedik és a tízedik napon sem. A tizenegyediken letekertem a kötéseket, mellyel a szemeit és fejét azelőtt szorosan bekötöztem. A nagyszobában tartózkodtunk. A tűzhelyen nagy tűz lángolt, főtt a család étele. Figyelmesen lestem a mozdulatait. Körülöttünk a szolgák, rabok, családtagok várakoztak. Eljött velem a kuruzsló Sara és Ankdu, a tolmács is. Az uzsorás nem mozdult, alig pislogott és finoman elfordította a tekintetét, mintha zavarná a tűz fénye. Ezt azonban csak én vettem észre.

— Semmit nem látok — szólt a többiekhez. — Azuz, az orvos nem teljesítette fogadalmát, mindannyian tanúsíthatjátok. Megengedem, válasszon: vagy mindkét szemét elveszíti, akárcsak én vagy rabszolgám lesz. Ahogy óhajtja.

Megragadtam egy lángoló ágat és úgy tettem, mintha az arcába akarnám nyomni. Az uzsorás ijedten ugrott félre. Mindannyian kiabálni kezdetek meglepetésükben. Sara, a Félszemű teljes erejéből ordított:

— Micsoda nyavalyás gazember vagy! Teszed magad, hogy nem látsz? Meg akarod kapni szolgának ezt az embert? Ez a hála azért a jóért, amit veled tett olcsó pénzért? Arra az ezüstre vágyakozol, amivel tartozol, tudom én jól! Add ide az ezüstöt máris, mert másképp ez a fiú, aki Tammuz fia és valóban az, mert Tammuz az apja, beárul téged Gudea előtt, és akkor az ötszörösét fizeteted majd!

Ankdu is pártomat fogta.

Gudea igazságosztásával tisztában lévén, az átkozott és fösvény öreg ijedten parancsolta meg, adják ki az ezüstöt és mérjék meg rendesen.

A Félszeműnek igazat adtam: be akart csapni, de az égő hasáb felszínre hozta a hamisságot.

— Ezen kívül még tartozol Marduk istennek is: készítetsz két ezüst szemet magadért és kettőt a rabszolgáért — tettem hozzá.

Tudtam, nem áll módjában ellenkezni és így kívántam megbüntetni a fösvénységéért. Elvettem a hat sékelt és elmentem. A kapubejáratnál ismerős alakba botlottam: a rab volt, akinek visszaadtam a látását. Vállrúd alatt görnyedt, melyre két vízzel teli agyagkorsót akasztottak. Alig bírt menni a kimerültségtől. Dühösen nézett rám meggyógyított szemeivel és fogai közt elmormogott egy átkot, amelyet meghallottam. A Félszemű is meghallotta. Elképedtem.

— Értem, ha nem köszöni meg, de miért átkoz?

— Régebben — magyarázta Sara — enni kapott, és békén hagyták. Most mivel már lát, odatették dolgozni látástól, vakulásig. A rabszolga munkája nem nagy öröm.

Nem szűntem mindig újat tanulni: az egyiptomi királyok igazságát megmutatta Khaemonaszt,

Sumér földjén maga Gudea; az elismerést, amit Akheosz a kormányos megsegítéséért kaptam, midőn Akhájából Egyiptom földjére érkeztünk; a köszönetet, amit az Úr városába való uzsorástól kaptam: inkább szememet vétette volna vagy rabságba sodor, minthogy megadja a kialkudott ezüstöt. A rab, akinek visszaadtam szeme világát becsületesebb volt: csupán átkot szórt rám. Megtaláltam ellenben Anu szeretetét és később Ma’doulát, az asszonyt, akivel alig tudtam szót érteni. Összemérhetők ezek?         

 

Világosíts meg, ó Zeusz, miért történik mindez velünk, halandókkal,

Mi a célja vágyainknak és mi vezérel ebben a világban,

Mikor élhetünk már nyugodtan, ki-ki saját házában?

 

Hangosan, otthoni nyelvemen kiejtett szavaim meglepték a Félszeműnek nevezett orvost. Ezt hazudtam neki:

— Hála szavakat mondtam hazai isteneimnek, amiért megsegítettek.

Amit mondtam, csak részben nem volt igaz. Az istenek újra megmutatták, milyen megérthetetlen az emberi lélek…

— Jól is teszed, Azuz. Az istenekről soha sem szabad megfeledkezni. Tettél nekik valamilyen fogadalmat? Ha igen, föltétlenül tartsd meg.

Sumér népei minden alkalomra megegyezést kötöttek: ember emberrel, de emberek és istenek között is. Kérik imákon keresztül valamelyik istent, akit erősebbnek tartanak, teljesítse kívánságukat, vagy segítse vállalkozásukat és ezért áldozatot, vagy ajándékokat ígérnek. Ha az isten nem teljesíti a kérést, semmivel sem tartozol neki, akár egy közönséges vásár esetén. Vigyázz előre semmit ne adj, mert ha az isten nem tartja magát az ígérethez, az előleg odaveszett.

Nem, nem tettem fogadalmat az isteneknek. A Félszemű megnyugodott. A sékel egyben marad, és nem vándorol a papok zsebébe.

Ahogy hazaérkeztünk, a mesterem jobb kezébe beletettem két sékelt az ő részére és a balba is kettőt a felesége részére. Az asszony az ajtó mögül lecsapott, mint egy keselyű és elkapta mind a négyet. Az öreg elszomorodott és egyetlen szeme könnybe lábadt.

— Hagyd, mesterem, ne keseregj. Vedd el tőlem ezt a sékelt, az ötödiket és jobban őrizd meg magadnak! — mondtam, és szavaim megörvendezték.

A sékel, mint egy varázslatban eltűnt ruhája ráncai közt. Nem tudom mivel foglalkozott, de esténként későn jött haza. Egyetlen szeme vidáman csillogott, mintha felgyúlt volna a bor erejétől.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 618 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.