Szilágyi Hajni - Lumen : Örvénylő magasban

Kitárulkozva felszív a nap

repülő sólyomszárnyad magához ragad,

kapaszkodva a szélben,

szétfeszülve tenyereimben,

a csönd medret váj az emlékezésben.

 

Látom a völgyekben rejlő apró csodát,

a csordogáló halk patakot,

s hallom a vízfátyolban elbújó vad zuhatagot.

Majd ismét magasra jutva,

magam léte alá zuhanva,

a magasló hegy tetején

hol az örökzöld illata járja be a messzi tájat,

érzem a bőrömre simuló szikrázó napsugarat.

 

Leszáll a sólyommadár egy magányos szirtre

remegő lábaim megvetem,

újra körbejár tekintetem…..

már nem félek a magasban

szilárd újra a látóhatár,

most itt állok a hegyen

miről egykor velem és nekem álmodtál,

ezer és ezer mesét,

itt suhognak körülöttem

megszelídítve a csend néma szelét.

 

Megérint, lelkembe lép

halkan az érzés….

tudom, nem lesz többé kavargó szédülés,

sem önfeledt, szabad repülés.

 

A végtelen mindenségben

leülök a kopár szirtre,

lábam lóg a lebegő mélybe,

átölelve az előttem

elúszó hófehér felhőket,

érzem hiányzik mellőlem

a beléd kapaszkodás,

a félve ragaszkodás…

 

…itt az örvénylő magasban

sólyomszárnyad ölelő oltalma.

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"