Két asszony – II.

A háború kegyetlen, barbár játéka a sorsnak.

 

Kiszolgáltatott bábokká alacsonyít minden emberi lényt beleértve – nem csak a katonákat és a hozzátartozóikat, hanem – mindenkit, aki azid?tájt él és mozog.

Jen?nek és Lénárdnak is teljesítenie kellett “hazafias kötelezettségét” és – magára hagyva kis családjukat, nyugodt, munkás életüket – be kellett vonulniuk katonának.

Mindkét asszony apró gyerekekkel és az addig virágzó üzlettel maradt magára. Minden, ami addig szép volt az életükben úgy foszlott szét, mint az a felszálló köd, ami eddig jótékonyan eltakart egy egész, lepusztuló világot.

Juliskának sikerült egy – katonának alkalmatlan – órássegédet szerz?dtetnie. Csakhamar azonban az is kiderült, hogy az életnek még sok más területén is az alkalmatlan jelz? illett a jelesnek nem mondható férfira, úgymint megbízhatóság, szakmai tudás és a többi.

Egyre több kuncsaft jött vissza, hogy órája rosszabb, mint miel?tt ennek az embernek a kezébe adta. A bevételekkel, az ékszerekkel is egyre kevésbé tudott elszámolni. El kellett ?t bocsátani. Így ezután egymásnak adták a kilincset a kóborló órássegédek a kis házban. Juliska h?siesen próbálta állni a sarat, hogy két kislányának és a nála fiatalabb, de élhetetlen nagynénjének viszonylag rendes életet biztosíthasson.

Senkire nem számíthatott, mert minden házba beköltözött az addig ismeretlen létbizonytalanság. Újra varrni kezdett volna, de senki nem varratott, hanem a régit javítgatták otthon a magukra hagyott asszonyok. Egy darabig abból éltek, hogy a jegygy?r?ket el tudta adni és addig maga állt a pult mögé, de elfogyott a v?legénynek való férfi és senkinek nem maradt pénze arany ékszerekre. Aztán felélték a készletet.

Gyönyör? hímzéseit cserélte lisztre és babra, kukoricára, maga m?velte a sz?l?t, zöldséget termelt a konyhára, hizlalta a zsírnak és sonkának valót. Aprójószágot tartott, mindent kipróbált, amit azel?tt soha.

      Lénárd ezt írta a kis notesz els? oldalára:

“1917. Jan. hó 6-án a 16. Kir. Honv. Távíró Iskola Gyal. Táv. Tanfolyam után indultam az orosz frontra a 79. Honv. hírad. Távb. Üteghez. U.P. 84.

Ezen a napon rendeltem a fényképnagyítást Rivolinál.”

 

Hazaindult a fotó, ? pedig a harctérre, ahová hamarosan családi képet vitt cserébe a tábori posta. Rajta Nina és Juliska a két kislánnyal.

Annak a hátlapjára ezt írta a t?lük messzire szakadt katona:

“Édes kis Családom érkezett az orosz harctérre 1917. Márc. 28. án, drága kis Arankám ötödik születésnapján.

Jen?fi Lénárd órás és ékszerész Tolna – Ozora”

 

Juliska maga mellett tartotta anyjának ezt a legrosszabb id?ben már az eladósorból is kinöv? húgát, akit igyekezett minden fortélyos tudományra megtanítani, amit a jó háziasszonynak tudnia kell. Így nem érezte magát olyan egyedül a rá háruló nagy feladattal, és Ninának is több esélyt látott a férjhezmenéshez. Amíg ? a sz?l?kben dolgozott – még a rokon asszonyoknál is -, rá tudta bízni a kislányokat. Hamar elismerték az id?sebb asszonyok, hogy Ninából ügyes feleség, és jó anya válik majd… Ha visszajönnek a férfiak!

A hazatér? honvédek egy megvadult csoportja, rosszul értelmezve az �??szirózsás  forradalmat�?, fosztogatni kezdték a boltokat és fegyveresen támadtak a tulajdonosokra. A zsidó keresked?k kirakatait beverték, ?ket vadul megfenyegették.

Lénárd még valahol a parancsnokságok morze jeleit továbbította, amikor egy kés? este Juliska már az alvó családdal a háttérben, békésen varrogatta gyönyör? fehérhímzését a lámpa sápadt fénykörében. Végigsimított az apró rizsszemekre emlékeztet? levelecskéken, amikor távolról durva ordítozást, üvegcsörömpölést vélt hallani. Lecsavarta a lámpát és odalépett az ablakhoz, ahonnét kiláthatott a sötét F?szegre. Kis id? múlva szeme megszokta a sötétet. Alakokat látott osonni, gondolta, meg kellene nézni, elég jól bereteszelte-e a bejárati ajtót, amikor a virágoskertre néz? kisablakot halkan megkoccantotta valaki.

– Maga az Róderné? – ismerte fel a szemközt lakó keresked?né rémült arcát az üvegen át ráes? fényben.

– Mi vagyunk Juliska – lebbentette el vállkend?je csücskeit a két hóna alá bújt, borzas fejecskékr?l.

Csak intett Juliska, hogy a bels? kertkapu fel?l kerüljenek, és sietett elébük. Az asszony reszketett, a kislány sírni akart, de anyja gyorsan befogta a legörbül? szájat. A fiúcska dacosan állt.

Az ablakok függönyét gondosan beigazította a háziasszony, aztán teát forrázott.

– Beverték a kirakat üvegeit, de az uram nem mozdul a boltból! Jaj, jaj! Magával is mit tesznek, ha minket itt találnak!? Jó lenne nekünk a fáskamra is…

– Ne mondjon semmit, ide nem jönnek.

Került, fordult, ágynem?t rendezett a díványra. Ám a kinti zaj er?södött. Már verték is a kaput.

– Mi lesz most? – rettent a kés?i vendég.

A régi házak konyháinak t?zhelye nyitott kéménybe engedte a füstöt. Jen?fiék falat húztak a konyha hátsó felébe, szép cserépszemes “sparheltet” építtettek a nyitott katlan helyére, rendes, zárt füstelvezetéssel, mögötte kizárva, de meg?rizve a régi kéményt, (ott füstölték a sonkát-kolbászt). Annak az ajtaja fehérre volt meszelve – mint a konyha fala – és rajta keretes tükör, alatta fogas, amin törl?k, egy konyhakötény és törölköz?k lógtak, el?tte ívelt lábú vasmosdó a nagy, zománc lavórral.

– Maga itt szépen, csendben marad – terelte vendégeit a füstöl?be, már kapta is szájához a kezét Róderné, mert a ház asszonya azt súgta: – Ki ne lépjenek innen, ezek lelövik! – Rájuk csukta a rejtekajtót, hirtelenjében visszalökte elé a mosdót. Aztán fogta a lámpát és energikus léptekkel indult a kapuhoz.

– Maguk meg miért hangoskodnak éjnek évadján az én házam kapujában?

– Engeggyen be, zsidókat keresünk! – lökte el az útjából egy legény és berontottak a házba.

Nem t?nt fel nekik a törölköz?kkel álcázott kicsi ajtó.

– Itt meg kinek ágyazott meg?

– A húgomnak. �? még a kislányokat altatja a hátsó szobában. 

A katonák benyitottak oda is, de valóban nem találtak mást, csak a felsíró apróságok mellett kuporgó lányt a homályban. Vadul körberohantak a házban, a lavórra rá se néztek, aztán csalódottan fordultak volna kifelé.

– Képesek voltak felverni egy békés házat! – csattant fel Juliska, felbátorodva és mert “legjobb védekezés a támadás”, folytatta is:

– Jóska! Hát maga mit keres itt? Szégyelljék magukat, ijesztgetik a kisgyerekeket meg az asszonyokat! Szegény felesége meg otthon hiába várja vissza végre? Nemhogy vele örülne, hogy életben maradt, hogy épen hazaért!

Mondta-mondta emelt, dühös hangon. Ha beleláthattak volna, a lelke reszketett, mint nyárfalevél a szélben.

A feldühödött marcona alakok csak álltak el?tte, mint megszeppent gyerk?cök, ernyedten lábukhoz eresztették le a puskát. Néma csend lett. Aztán egy bátortalan hang:

– Úgy láttuk magáhó gyüttek be azok a…

– Micsodaaa? Énhozzám éjjel? Ki mert volna?! – csattant fel most már még élesebben a máskor oly szelíd órásné.

– De tuggya, mi jár annak, aki pártujja üket… – tolta magát el?re a másik magyarázóan, de aztán ? is elbátortalanodva halkult el.

– Na, most már elég legyen! A kislányaim aludnának bent, és ilyen kés?n nem járkálhat kint egy védtelen n?. Menjenek Isten hírével, hogy bezárkózhassak végre!

Kiment a somfordáló katonák után, becsapta és rázárta a deszka kiskaput. Egy pillanatra nekitámaszkodott belülr?l, de aztán kopogósra fogta a lépteit.

“Hallják csak meg, hogy nem vagyok ijed?s” – gondolta. A férfiak dohogva toporogtak még egy kicsit, aztán elballagtak.

Bent eltolta még a mosdót, de aztán a szobába tántorogva a legközelebbi székre rogyott az amazon. Halálsápadt arca azt mutatta, ájulás kerülgeti. A teli csészéb?l, melyet némán nyomott kezébe Róderné, az ölébe lötyögtette a forró teát.

*

Lénárd els? kitüntetését Bukovinában Liechtenberg községben vette át. Amikor végre, egészségesen hazatérhetett, telket kapott a frontharcos vitézségért. Mindvégig híradósként szolgált. Szíve fölött egy saját fogalmazású imát ?rzött, meg a családi fotót. Meggy?z?dése szerint ez a fohász és az övéi védelmezték a viharban…

                                       Ima Lénárd kézírásával:

 

A társasági élet háború el?tti formája soha többé nem kelt új életre a faluban.

Lénárd – a napi munka után – otthon, a m?helyb?l besz?r?d? óraketyegés mellett el?vette a gitárját és a négy hölgynek; csepered? lánykáinak, feleségének és „Nina húgomasszonynak”, a csendes, lassan öreged? sógorn?nek játszotta:

“Túl az Óperencián, boldogok leszünk…”

 

A háború után Nina egyszercsak kér?t kapott, egy sokgyerekes özvegy személyében, aki pusztai birtokára vitte a már reményt vesztett hölgyet. Akkor azt hitte, most szép feladatot és esélyt kapott az élett?l a kicsi árvák mellett. Nagy szeretettel akarta ?ket kárpótolni, anyjuk helyett anyjuk lenni.

Férjér?l azonban hamar kiderült, vad, iszákos, kegyetlen ember. Fukar kézzel bánt a pénzzel, durván a családjával, nem hívott segítséget a birtok gondozásához.

Ninának áldott állapotban és a gyermeke születése után is olyan hamar cipelnie kellett a nehéz vödröket, etetni a rengeteg jószágot, hogy jobb bánásmódhoz szokott szervezete túl gyengének bizonyult ehhez.

 

Belázasodott, de ez sem volt elég ok – kegyetlen ura szemében – a pihenésre. A halál volt kegyesebb, magával vitte ?t és így a babát és az édes-mostoha gyermekeket méltatlan apjukra, és sorsukra kellett hagynia. A csöppség sem élhetett soká.

24látogató,1mai

Szerző Pápay Aranka 314 írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/

4 Komment

Hagyj üzenetet