Csak ennyi most.
Pont most, egy olyan ócska bérlakás
füstös, borgőzös konyhájában,
ahol egymást magukba szívni gyűlnek
a Pilvax legújabb nemzedékei –
az elidőtlenedett fiatalok –
az utolsó öregek.
Pont most csak ennyi –
Most akármeddig lehet nézni rád.
Holnap fájni fog.
Talán az első lélegzet.
Talán az egész világ.
–
Hegedű-ű-ű.
Félhangokkal skálázod le belül –
valami dohos, elfelejtett pincemélyig.
Most terpeszben ülsz még,
most trapézgatyában,
s lyukas zoknid is olyan szabad.
A város szívében tapintod
a lélegzetek intimitását –
a bőr titkait.
Kamaszlázukban összebogozódott
konok életvonalak.
Hegedű-ű-ű. Egy női hát.
Kis csomók.
Holnapra kioldanak.
–
De mindegy is,
hogy most kevés a szó.
Így mardoshat majd belül valami
örökös láz, hogy megmaradhass,
amíg ez vagy és így érzed,
hogy mit jelent ez:
elveszíteni magad.
Hogy ez itt a szem.
S benne csak tükörkép:
te és lényeged.
Ha lenne szó, amiből oly sok jut,
mikor senki se lát, aki fontos,
ha lenne hang, ahogy kicsit rekedtesen
egy biliárdszalonban sárga lámpák fénykörében
pont jókor szólalok meg, a megfelelő magasságon –
ha lenne gondolat, ahogy az idegpályák sínei
menetrendszerint kattannak helyükre,
ahogy teszik minden ködös őszi reggelen
a világ összes pályaudvarán –
ha nem lenne kevés a szó,
ha nem hallgatnék most olyan sután
ahogy egy szakadt matracon ülsz velem,
mikor körém rendezte tér és idő
egy talán utolsó örök éjszaka minden díszletét,
elhalványodó fiatalságunk talán utolsó főnixlázadását,
a borosüvegeket, a hamutálat,
és a függöny lebbenését –
ha lenne szó, nem is rendezte volna így.
Konok, makacs idő.
Képkeret. Ettől mélyülünk, mi: emberek.
Nagy tudások, örökre szabadulások,
ketrecek állcsontok köré feszítve.
Bizony. Túl félelmetes lenne elhinni, hogy ilyen egyszerű.
Így könnyebb lesz beleképzelni az akvarellt. Ironikus.
Nincs is itt más, csak a homlokát az ablaküveghez
nyomó, leskelő éjszaka,
és benne az űrben lebegve
egy lakás lámpa-buborékja.
Elnézek rólad. Borom a számhoz emelem.
Gúny. Félsz, hogy csak ennyi.
Csak ennyi. Kevés a szó.
Holnapra megfázik majd a szerelem.
–
Rezzenések. Érzékek élesednek még,
ahogy csendesedik az ész.
Nézel. Hajad glóriája szétomlik
tenyeremen.
Töviskoszorú.
Nézel. Néznél.
Fekszünk egymás mellett
és fel se nézünk, és már nem tudjuk meg,
hogy a plafont látnánk-e,
vagy valami utolsó igazság
párszavas képletét –
bolygók és angyalok szédült táncát,
ahogy sanzonra járnak.
Nem is nézünk fel. Nézlek.
Alszol. Néznél.
Arcod és bőröd –
szétomlik tenyeremen.
A szoba lassan enged el,
falai távolodnak.
Meggörnyednek a szörnyű súly alatt,
ahogy szempillámra telepszik a hajnal.
És te állsz ott. Másként.
Mögötted elmosódik a tér.
Nem fogok rád emlékezni.
Kontúrjaidon elidőzve veti le ruháját a végtelen,
hogy emlékezzen most,
mikor tér és idő árnyakká csitul,
(Becsukom a szemem. Látnám. Látom.)
emlékezzen rád az örökkévalóságig, mikor
legbenső időmbe fordul át
hajnalig világom.
–
Reggel kávé, köhögés, imakönyv.
Kilépsz a sikátor zugából.
Rádtámad, s arcodba zúgja
migrénjét a város.
S egész nap is,
hiába hoznád vissza őrült,
szétzilált –
igazat betűző álmaid,
s bár hazafelé még
felfeslik néha-néha
egy-egy szín, vagy gondolat,
vagy az éjjel megtalált szerelem,
s néha tán át is tűz rajta
– mint egy rosszul összevarrott,
farmeron hagyott régi szakadáson –
saját bejáratú szentimentális tered
idegi kisülésektől vibráló örök-éjszakája,
megint úton vagy, és nem is érzed –
de percenként vastagszik a bársony.
–
Éjjel álmodtam, azt hiszem.
Az embereket figyelem a buszon,
és elgondolkodom:
(olyan furcsa, áttetszőn lebegő lesz már minden
hajnalban a világ)
A művészet önreflexió.
Vajon
elég bonyolultak vagyunk ahhoz,
hogy megértsük:
a megértés egyszerűen
átélés?
—
Bp., 2007
———————————————–
Versek Az éjszakák sorának közepén ciklusból:
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Kovács-Cohner Róbert
