Lehet, csak az én véges agyam vált képtelenné az új összefüggések felismerésére és — igaza lenne annak a szarházinak! — alkalmatlanná váltam a vezetésre?
Lehet.
Ennyi bizonytalanság és kérdőjel után az egyetlen lehetőség — és a biztos öregedés jele —, hogy legalább az asszonyban biztos akarok lenni. Azért űztem el, hogy legalább Annában biztos lehessek. Olyannak lásson, amilyen vagyok. Ilyennek szeressen vagy gyűlöljön. Meg kellett végre mondanom. Ha így is visszajön, ha így is elfogad, akkor szeret, akkor igazán engem szeret…
Csengetnek. Annaő Túl szép lenne. Rám nyitja valaki az ajtót rajta kívül?
— Csókolom, papi! Ma egészen jól nézel ki.
— Szervusz, kislányom. Igyekeztem. Két hete szépülök, abban a reményben, hogy belém szeretsz.
— Ne légy tüskés! Nem áll jól. És anya? Itthon van?
— A pszichiátrián fekszik. Idegösszeroppanást kapott. Altatják. Nem kell tudni, hogy ott van. Nem hiszem, hogy szeretné, ha tudjátok…
— Jellemző. Téged rúgnak ki és ő kezelteti magát. Ő mindenki helyett mindent tökéletesebben meg tud csinálni… Most helyetted beteg. Örülök, hogy nem kell látogatni. Borzasztóan útálom a kórházszagot…
— Te se légy tüskés!
— A te kedvedért megpróbálom. Keverek egy jó kávét. A miénk fogytán van.
— A miénk is…
— Ez szomorú, mert az önműködő utánpótlásnak alighanem vége. Majd szerez NicuÃőŸor, de nagyon drága. Ugy-e tudsz főzni magadnak? Akkor én rohanok. Be vagyok jelentve a fodrászhoz. A férjem csak ápoltan szeret. Szia, papa! Majd felhívlak…
— Azt várhatom.
De főzni tudok. Megtanultam, mióta főállásban „házi férfi” vagyok és betegnyugdíjas. Kétheti hideg koszt után nem fog ártani változatos módszerekkel elgyötört belsőmnek egy meleg lötty. Csak még azt kell eldöntenem, hogy mi lesz meg hamarabb, a köménymagleves vagy a hamishúsleves rongyos galuskával.
— Ezek nagy horderejű döntések, elvtársak. Mert minden döntést megelőzően alaposan elemezni szükséges az abban a pillanatban éppen adott kül- és belpolitikai helyzetet, a meghozandó határozat előre látható fogadtatását, a várható ellenállást, az esetleges visszahatásokat… Nos, mióta Szerbiából minden határzárlat ellenére becsempészik a Vegetát, már csak egy nagy kérdés marad: melyik levest szereted jobban? Az adott társadalmi és gazdasági körülmények között világos, hogy csak magad főzhetsz és csakis saját magadnak. Ez esetben lelkiismereti dilemma nem áll fenn.
Mert, ha valaki vezetni akar, akár kisebb embercsoportot is — mint annak idején én —, akkor különleges lelkiismerete kell legyen. Ha nincs, alkalmatlan a vezetésre.
Mert minden vezető beosztott is egyben és ez alól még a leglánglelkűbb főhazafi sem kivétel. Csak neki külhonból dirigálnak. Egy jó képességű beosztott fantáziával oldja meg a felülről kapott feladatokat és bizonyos fokig szabadkezet is kap, hogy megtarthassa a vezetés illúzióját — bizonyos fokig!
— Például, főzhetsz Vegetával feljavított köménymaglevest, rongyosgaluskával. Minő kreativitás és rugalmasság a végrehajtásban! Ha az ember összetéveszti a reális feladatot az ideológiailag mutatósan megfogalmazott tézisekkel, melyek arra valók, hogy „a tömegekben anyagi erővé váljanak” — mint Jánosban a fuszujka — nos, akkor baj van. Mert akkor nem főzünk semmit. A szakácskönyvben leírják, hogy ehhez és ehhez az ételhez kell tizenkét tojás, fél liter tejfel, kakukkfő, bazsalikom és fehérbor (ezt én a saját két szememmel láttam) — természetesen a krumpli, hús, hagyma stb. mellé. Az ember nézi a receptet és nem főz, vagy elhatározza — eldönti a körülmények alapos elemzése után, elvégre azért vezető —, hogy elég lesz két tojás, egy üveg joghurt, petrezselyem és vörösbor — akkor is ehető lesz a lényeg. Ha a lényeg megvan…
Nagyon sok időbe telt, amíg megtanultam szakácskönyv nélkül főzni úgy, hogy az ételnek azért a könyvben szereplő legyen a neve. Mire jól belejöttem közölték, hogy új főszakács jön a helyemre…
Hányszor kellett eldöntenem, hogyan érhetek el kisebb áron tűrhető eredményt… Csakhogy ez a kisebb ár nemegyszer egy ember, egy család egzisztenciáját jelentette. Hányszor kellett más szempontot figyelembe vennem, mint a szorosan vett szakmai hozzáértést és rátermettséget?! A mi munkánkban dolgozók — megfigyeltem —, nagyon hajlamosak a szubjektivitásra. Ki tudja miért?
Például egy fővárosi elvtárssal ellenőrző körúron voltunk falun. Az iskolaigazgató nem fogadott olyan tisztelettel, amilyent a fővárosi elvtárs elvárt volna tőle. Hogy az iskola igazgatója nem is tudta, kik vagyunk — hisz nem írta a homlokunkon, és nem mutatkoztunk be, mert minek is, vagyunk mi akkora nagy elvtársak, hogy mindenki ismerjen — vagy talán fájt a foga, haldoklott az apja, vagy aznap tudta meg, hogy csalja a felesége —, ez mind nem számít! Ilyenkor nem számít az iskola munkafegyelme, a tanulmányi eredmények, a továbbjutási arány. Ilyenkor az igazgatónak előbb-utóbb repülnie kell és nem biztos, hogy megfelelőbb — csak alázatosabb ember kerül a helyére. Ám, ha ez az ára annak, hogy a faluban ne szűnjön meg a kínkeservesen létrehozott nemzetiségi iskola — ám legyen! — ment az igazgató.
— Csak hát, úgy látszik fogytán volt a különleges lelkiismereted. Ezt vehették észre. Vagy azt, hogy belezavarodtál, belefáradtál, belefásultál… Olyan mindegy.
Edd meg szépen, ezt a köménybe oltott hamis húslevest, ami nem is sikerült rosszul, utána vedd be újra az egy-kettő-három-mégyet, ha nem akarsz az előbbi két hét pánikhangulatába visszaesni. Ki kellene a házból menned, legalább valami itókát vásárolni, mert minden volt csubukodat¹ megittad már… Hát inkább nyeld le szépen!
Visszafelé semmiről semmit sem tehet az ember. Előrefelé kellene rendeznem az életemet, Kaptam pár hét haladékot. Azzal áltatom magam, hogy Annát várom. Pedig tudom, hogy az én életemben semmit sem lehet rendbe rakni. Milyen rend lesz az, ha Anna visszajön, csak mert nem hagyták meghalni és nincs ahová mennie? Hová is mehetne? Ki adna neki lakást? Így hát vissza fog jönni, előbb-utóbb.
De kinek lesz az jó?
Kényszeríthetem-e arra, hogy miután szemébe vágtam a teljes igazságot, tovább is velem élje a fiatal életét, mert hát hozzám képest fiatal… De nem kényszeríti senki, csak a józan esze. Ha el akarna válni, a régi lakást kell kettéosztani. Az is beletelik egy-két évbe, addig se kinn, se benn. Vagy elmegy albérletbe a fizetése egyharmadáért, kantinban étkezik, fizeti a főtést, a villanyt — azért mindig külön cirkusza lesz, hiszen olvas egész éjjel. Ezeket neki is végig kell gondolnia, lesz rá ideje…
Vissza fog tehát jönni, csak várnom kell türelmesen. de akkor, hol lesz a bizonyosság, hogy engem szeret, és azért jön vissza?
— Miért gondolom, hogy nem szerethet? Ezzel szembe kell nézni végre!
Azért az aljasságért, ahogyan Gábortól elválasztottam. Erről van szó, hiába kerülgetem.
De ezen a világon élt ő is! Kortársam, ha fiatalabb is. Neki is tudnia kell, hány hasonló határozatot hajtottunk végre akkoriban, felsőbb utasításra — ugyanolyan indokoltat, vagy indokolatlant, ahogyan jobban tetszik —, miért ne hajthattam volna egyet végre a saját szakállamra? Főleg, ha ezzel kiszakítok egy fiatal nőt a kisburzsoázia karmaiból, hogy új típusú értelmiségivé fejlődhessen. Mondtam már, hogy ne röhögj Anna! Én se röhögök. És te is tudod, ha akarod, hogy akkor ezt én komolyan így gondoltam.
— Jót akartam. Érted? Jót! Én, a szentimentális hóhér, a különleges lelkiismeretemmel… Jót. Neked.
Hogy a pokolba vezető út is jószándékkal lenne kikövezve? — Ezt egy tudatosan rossz ember mondta egyszer egy született jónak, hát most ne fordítsd meg! — És nem rendes dolog az, ha egy rossz ember egyszerre jót akar tenni, hirtelen. A következetlenség megbosszulja magát, ez most már biztos.
— Túl közel voltunk akkor még a háborúhoz; túl közel veséimhez a sziguranca gumibotjainak emléke; túl erősen csípte szemünket az emberi máglyák alig elszállt füstje, ahhoz, hogy olyan finnyás legyen a lelkiismeretünk, mint manapság divatos… És fekete-fehér volt minden, nem csak a mozifilmek. Ami nem volt fehér, az következésképp fekete kellett legyen. Kicsit színvak világ volt, de én személy szerint bíztam benne. Sőt, te is! Próbálj emlékezni. Így volt, még ha ezt ma senki sem hiszi el, akkor is.
ÉS MIRE JÓ, HA HISZI VALAKI? FELMENTHET-E AZ ELKÖVETETT HIBÁK — jó, BŰNÖK, nevezzük nevén a dolgokat — TERHE ALÓL? A mi hitünk nem ismeri a gyónást… Hát nem érted Anna? — én csak neked gyónhatok. Csak tőled várhatok bocsánatot, azért az egy vétkemért, amit érted követtem el. AZ ÖSSZES TÖBBI ÚGY IS FELOLDOZATLAN MARAD!
Ezért ébredek minden éjjel hideg verítékben s kong mellemben félrevert harang. Az ítélet elhangzott felettem — kimondta a fiam, a hivatalos hatalom csak jóváhagyta. Baloldalra nem kell feküdnöm, mondta a doki. Jobb oldalon maga alá temet a fal. Ha háton fekszem, éppen olyan, mintha koporsóban lennék. Csurog rólam a csirizes lé… s Anna alszik. Alszik édesdeden, a jóemberek derűs nyugalmával. Néha csámcsog álmában, mint a kisgyermek. S hirtelen rámtör a kívánás, akár a kórság — akkora állat mégsem vagyok, hogy felébresszem…
S ez így lesz, akkor is, ha visszajön, ha mindenek ellenére visszatér.
Az orvosnő szerint Anna állapota kielégítő. Csökkentett gyógyszeradaggal depressziómentes. Normálisan eszik és naponta több órán át ír.
Mindig is szorgalmasan ellátta minden feladatát. Úgy látszik, ezt a fogalmazási gyakorlatot is komolyan veszi. Legalább pontosan tudni fogom, hányadán állunk.
Majd készíthetsz táblázatot az irántam táplált érzelmeidről, százalékban kifejezve: szeretet, gyűlölet, sajnálat, megvetés, megértés, megszokás, utálat, csodálat? — hol van az már? — Megbocsátás. Talán. Készíthetnél egy előrejelzést, mint a várható időjárásról, vagy olyasmit, mint a pronosport szelvény… itt ő győzött, itt én, ez döntetlen, egy, kettő, x. A nyavalyába! Milyen jogon akarod elolvasni legnehezebb napjainak őszinte vallomását? Nem szégyelled magad?
Nem! Tudni akarom az igazat. Jogom van hozzá. Én felfedtem előtte legféltettebb titkomat, kiszolgáltattam magam neki. Ő is tartozik ugyanezzel. S ha magától nem teszi meg, hát elérem kis furfanggal.
Ez sokkal hamarabb megy.
A tudás megszerzésének furfangos módját mondják, hogy már az első emberpár is kitalálta. Lehet, hogy hasonló módon lakolok érte én is? Vagy éppen az a büntetés, hogy nem oldja meg a legfontosabb problémámat…
— Mihez kezdjek önmagammal, emberek? Ahhoz, hogy felforduljak még én is túl fiatal vagyok. De az sem lehet, hogy csak vegetálok!
Ha legalább a házi munkához értenék, de felrobbanok az idegességtől, ha csinálnom kell. Még hogy tudok főzni! Háromféle levest, tojásrántottát és szalmakrumplit — éhhalál ellen. Ellenben azt nagyon jól meglátom, hogy mi nincs megcsinálva, és rendszeresen benyújtom a leltárt Annának, amikor holtfáradtan haza jön. Ezzel kellőképpen érzékeltetni tudom naponta az ő tökéletlenségét… Uradalmi intézőnek — ha létezne még ilyesmi — jó lennék. Vagy hajcsárnak, gályarabok mellé, ott nem baj, ha türelmetlenségem életveszélyes ritmust diktál. De megcsinálni azt, amit tennivalónak látok? — ahhoz újból kellene születni. Nem nekem találták ki. Mintha szegény Annának kitalálták volna… Mindegy
— Mihez ért egy kimustrált Pártfejes, kérdem tisztelettel?
Lám szónokolni tudsz, most is hangosan deklamálsz s még csodálkozol, hogy bolondnak tartanak.
Végzettséged szerint a közgazdasághoz kellene értened — s ha értenél is, mit kezdenél veleő Közgazdászként is végrehajtanád olyan felettesek utasításait, akiknek egészen más a szakterületük, de beosztásuknál fogva parancsolnak neked.
De te jobbára csak az ellenközgazdasághoz értesz. Miért ne? Ha van tengernagy és ellentengernagy…
Tökéletesen megtanultál rajtafoghatatlanul hazudni, például. Nem is te hazudtad… A jól idomított igazgatók teszik. Papíron minden gyár vasárnap dolgozik. Így aztán a heti áramfogyasztást elkönyvelheted, mint közepeset. De sokkal bonyolultabb tranzakciókra is képes vagy… képes voltál… csak mind, mind teljességgel felesleges immár.
Egyetlen megoldásnak a sokáig lenézett mezőgazdaság látszik. Kérek egy kertet — talán adnak — s megpróbálom megtermeszteni, amit a piacon úgy sem lehet kapni, amíg az árak maximáltak… Vajon meddig csináljuk még úgy, hogy a parasztnak nehogy kedve legyen termelni? — Hogy ehhez nem kedv kell, hanem ősi elhívatottság és szocialista öntudat? — Hát ebben megegyeztünk elvtársak!…
Én — és a békés szöszmötölő parasztember! És temetésekre is fogok járni. Akikkel együtt dolgoztam, majd megtiszteltetésnek veszik szívinfarktus után, amihez lényegesen hozzájárultam, ha jelen leszek a temetésükön. És felülök minden ünnepi tribünre dísznek… Eljárok a nyugdíjas területi alapszervezeti gyűlésekre, s megkérdem Kati nénit, miért nem jár rendesen ő is. — Az unoka nem kifogás elvtársnő!
Esetleg gombászni járok, halászni, kirándulni és nőzni…
Programszerűen, mert eddig csak úgy mellékesen űztem.
Több napirendi pont nem lévén, az ülést bezárom… és elmegyek vásárolni, mert most már semmi tartalékom sincs itthon.
Tizennyolc napja nem léptem ki a kapun és ez alatt egyszer látogatott meg a lányom, kétszer telefonáltak az iskolából, Anna hogyléte után érdeklődtek. Nyugodtan felfordulhat az ember, nem zavarja meg benne senki. Hol vannak azok a szép régi idők, amikor tízpercenként csengettek a délutáni rövidke pihenőmbe?
Akkor mindenki akart tőlem valamit, ha mást nem, hát — látszólag — élvezni a társaságomat. Most az összes szentek szabadságra mentek, hogy semmilyen névnap sem létezik és a születési dátumát is titokban tartja mindenki. Vagy lehet, hogy elköltözött minden ismerős? Ne humorkálj, Jácint! Vedd tudomásul. Ez a helyzet. Nem vagy már fontos senkinek. Ma leváltottak, másnap levették az utcád végéről a forgalmat tiltó táblát. Düböröghetnek nyugodtan a teherautók az ablakod alatt. Pedig nem te tetetted oda! Az alávaló alattvalók alázatos ajánlatára akasztották fel — a fene egye meg, több „a” betűset nem tudok kitalálni!
— Jó napot LenuÃő£a! Megszépült, amióta nem láttam. Ma mit vacsorázunk?
— Van friss tehéntúrónk, csavart sonka, szalámi, virsli. Rég nem járt nálunk. Biztosan utazni tetszik. Azóta új rendelkezések vannak. Ne haragudjon, én ismerem magát, de el kell kérnem mindenkitől a belépő-igazolványát.
— Mijét?
— A belépő igazolványát. Amivel bizonyítani tudja, hogy joga van itt vásárolni.
— De hiszen most mondta, hogy ismer. Nem váltottam ki semmiféle belépőt.
— Nagyon kérem, tessék bemenni a központba és kivenni azt a papírt, mert ha megfognak, hogy annélkül kiszolgáltam az állásommal fizetek. Az új főnök nagyon szigorú ember. Tessék mondani gyorsan, hogy mit mérjek le?
— Köszönöm, LenuÃő£a! Ma nem vásárolok semmit. Majd legközelebb, viszontlátásra.
Alávaló alattvalóim új alantasaként alamizsnáért nem alázkodom! Hogy akadjon a hatalom keresztbe a torkodon, az se baj, ha nem rímel!
Gyerünk az Alimentárába², az is „A” betűvel kezdődik. Holnap a boltba megyek, holnapután a csemegeüzletbe, azután a darabáru osztályra, majd a főszereshez — ja, hogy ezeket már rég megszüntettük? — nem baj, ha elfogy az ABC kezdem előröl az Aprozárral³ , az még létezik. Ráérek.
Az jól is jön, mert vannak itt egy páran. Jobbára nyugdíjasok. Így lesz belőlünk újra Valaki. „Valaki sorba kellene álljon…”
— Lépjen már, jó ember! — ne bámuljon. Úgyis olyan lassan haladunk… Nem tudom, miért nem állítanak be még egy eladót…
Most már „jóember” is vagyok! Ez nem igaz! — hát ilyen könnyen megy?
— Mondja már uram, hogy mit akar?! Mert ha a porcióját akarja kivenni, azt nem itt, hanem holnap reggel a hátsó udvarban és üveget is tessék hozni, mert csak kimért olajunk lesz. Na, mit adjak?
Mi az, hogy porció? Ha nem egyéb, mint az élelmiszerkvóta, amit nem bőn a kamrában tárolni. Egy hónapra: kiló liszt, kiló cukor, fél liter olaj és 200 gr. vaj, fejenként. Tudod te! — nem vagy olyan tájékozatlan. Te írtad alá a rendelkezést a kereskedelmi osztályhoz, csak mostanig nem tudtad, hogy csak hátul és csak reggel és csak üveggel…
— Tessék mondani, friss a szalámi?
— Szalámit akar? Jó. De mennyit? Maga a Holdból pottyant ide, hogy azt hiszi ez itt megöregszik?
— Adjon egy kilót és legyen udvariasabb!
— Udvarias, az lehetek, de egyfajta felvágottból csak fél kilót kap. Akar még valamit?… Ez utasítás. Tessék a számlája, ne hagyja el! A kasszánál fizet. Még tíz ilyen s megyek a diliházba… Tíz deka szalámi, negyed kiló disznósajt… Kérem a következőt! Igyekezzen félreállni! Na, végre!
— Vegye tudomásul, hogy beírom a panaszkönyvbe!
— Maga csak írogasson, ha ez a hobbyja, tőlem az atyaistennek is írhat. Negyed kiló májas, tíz deka szalámi…
— Ne akadékoskodjon vén salabakter! Ne tartsa fel az elárusítót!
— Úgy is van! — mi is sorra akarunk kerülni!
Ezt ügyesen megszerveztük, elvtársak! Elsőnek magamat kellene beírnom, abba a panaszkönyvbe. Hogy is mondta a leányzó? „maga csak írogasson, ha ez a hobbyja”, úgy tűnik, nálamnál jobban ismeri a jelenlegi kereskedelmi viszonyokat. Nem baj. Holnap, amikor a Boltba megyek, két pasztillával többet veszek magamhoz előtte. Most pedig sürgősen vásárolok egy liter szilvapálinkát és két liter bort, lám, itt nincsen sor! — mert különben… mi lesz különben? — ugyan kit fenyegetek? Én? Belefáradtam. Ma már csak kenyérért állok sorba. Az utolsó két hete fogyott el, különben hagynám a fenébe.
— Kérem készítsenek megfelelő apró pénzt, nem tudok visszaadni…
Legfennebb nem ad vissza.
— Hármat kérek…
— Csak kettőt adhatok.
— De hiszen van elég.
— Sajnálom, ez az utasítás. Egyesek hazahordják a disznóknak, azt mondják nincs se korpa, se kukorica, valamit azok is kell egyenek…
Most majd megtanulod, pajtás… vagy beménsz a központba, kilencven fokot hajolsz a fájósravert derekaddal és kikéred azt a papírocskát, ami mint illegalista nyugdíjast megillet… vagy ezt még megfontoljuk, elvtársam! Csak előbb visszamenekülünk a hazai biztonságos négy fal közé és a kutyával, együtt jóllakunk friss kenyérrel és szalámival. Kiérdemeltük… és megérdemeltük!
* * * * *
Ebben az egész múlandó valamiben, amit életnek csúfolnak a legnagyszerűbb az, hogy ki lehet lépni belőle, úgy ahogy Anna akarta. Mennyire tisztelem a bátorságáért. Nem jajgatott, nem sajnáltatta magát — cselekedett. Csak nem kell ilyen céltalanul csinálni, kicsi Anna! Ha már, — akkor az ember elkövet valamilyen óriási bolondságot, amiért halál jár, amit nagyon szeretne elkövetni, de nem mer. Ez sokkal biztosabb, amint látod. Jobb, mint a kötél vagy a méreg. A végén még megmentik az embert valami bolond orvosok. Úgy legalább lehetne valami értelme az életemnek! Ezen még gondolkozom.
De ez igazán csak az utolsó — a legeslegutolsó… Egyelőre egy hattablettás ártalmatlan dózis is elegendő, hogy álom váltsa fel a morbid gondolatok sorát….A pesztonka szerepét is szívesen eljátszanám, ha bölcs utódaim megajándékoznának egy unokával. De lányom félti a vonalait — „Legyen egy kis türelmed még papi! Nem ég a ház.”A fiam szerint erre a világra felelőtlenség gyermeket szülni. Talán úgy gondolja, amikor mi születtünk, vagy ők születtek, jobb világ volt. Lehet, úgy hiszi, hogy csak az eleve felelőtlen emberiség szaporodik.
Moroghatok. Őket is én neveltem, állítólag. Ha az unokák se sikerednének jobbra, eleve kár a gőzért… Végül is, úgy néz ki, nem marad más hátra, csak a kertészkedés. Kölyökkoromban is szerettem nézni, hogyan nő a fű…
Egyelőre a szakállad nő. Megborotválkozhatnál. Addig is telik az idő De szakállt is ereszthetnél, most már senkinek se lehetne ellene kifogása.
Majd csak hat valamikor az altató… Úgy várom az idő múlását, mintha nem az én életemből telne. Ilyen intenzíven utoljára kisiskolás koromban vártam, hogy teljen az idő, lenne már karácsony és vakáció… Akkor még volt miből telnie. Mostani helyzetemben minden normális ember azon drukkolna, lassúdnának az időmalom kerekei. Ha Anna jönne, talán én is…
Bal oldalra nem szabad feküdni, félrever a szívem… jobb oldalon ez az átkozott fal. Én, hülye! Itt vagyok egyedül… Annyi nőt cipelhetnék ide, amennyihez nem vagyok lusta, ehelyett fekszem az ágyon nyitott szemmel, mintha szüzességet fogadtam volna.
Ezer ördög cirkál az ereimben, de nincs más alanya a vágynak, csak te, Anna. Ha mégis visszajönnél, elhozhatnád a feloldozást. Eddig eltitkolt vétkeim mellé tán volna erőm bevallani vágyam állati nagyságát — emlékszelő — a kutyánk két hétig nem evett, amikor párzott. Így gyötör engem is a vágy… De az is lehet, hogy megjönnél s hetykén bizonygatnám, hogy nem kellenek a kegyeid, kapok magamnak minden ujjamra kettőt—hármat. Ideje lenne levetkőznöm ezt a kamaszos kivagyiságot, hiszen pár szerelmes év, ha van még a kurtácska életből. Jó lenne Annával eltölteni, őszinteségben…
Ha jönne.
De ehhez meg kellene írni azt a bizonyos levelet…
„Hazavárlak, Anna! Tudom hol vagy. Naponta beszéltem az orvosokkal.
Ne haragudj, hogy nem kerestelek. Nem akartam befolyásolni a döntésedet. Azt akartam legyen időd átgondolni a mi dolgunkat. Ha úgy határoztál, hogy nem tudsz velem maradni, megpróbálom a régi összeköttetéseim révén elintézni a külön lakást.
De nagyon szerencsétlennek érezném magam. Nekem már csak te maradtál Anna! Próbáljuk meg elviselni egymást. Hátha sikerül.
Tudom, hogy ez a legostobább levél, amit valaha megírtak. De fontos, hogy még ma megkapd. A világért se add ki a kezedből, amiket leírtál!! — majd itthon mindent megmagyarázok.”
Baloldalra fordulni nem szabad.
Jobb oldalon az a rohadt fal…
A levélíráshoz fel kellene kelni, hát csak fekszem a hátamon…
Az életben mégis az a legnagyszerűbb… csak a leghatásosabb bolondságot kell kitalálnom…
1 itt kenőpénz helyetti természetbeli juttatást jelent, bevett szokás hiánycikkek ajándékozása: ital, kávé, cigaretta -török eredetű román szó.
2 Élelmiszerüzlet, románul
3 Zöldséges boltok gyűjtőneve, romániai cégjelzés, (mint a „zöldért”)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ildikó
