Steffer Erzsébet : Omladék

ÁÃ???llt az omladék tetején, és szomorúan nézett maga elé…

 

Omladék

 

Állt az omladék tetején, és szomorúan nézett maga elé…

 

Amikor a föld el?ször megmozdult, még nem tör?dött vele. Olyan enyhe ringás volt, amit akkor szokott érezni, ha egy kamion elrobogott a kocsija mellett. Jóformán el sem ért a tudatáig, pedig észlelte a földrengést.

A második lökés már er?sebb volt, sokkal er?sebb. Kiragadta figyelmét a munkájából, amibe teljesen belemerült. Felkapta a fejét, kisfia után kiáltott. De már ugrott is fel a monitor el?l, szaladt a gyerekszoba irányába.

Robert ijedten sírt. Ahogy az anyját meglátta, rá is átragadt annak aggodalma és nemhogy megnyugodott volna, egyre keservesebben zokogott.

Marian kikapta a kiságyból a kétéves gyereket és futott az ajtóhoz. Tudta, hisz eleget hallotta, hogy földrengés esetén el kell hagyni a házat. Kiszaladt az utcára, kis családi házacskájuk abban a pillanatban összerogyott. Lába el?tt repedés keletkezett, leszakadt a talaj. Hátraugrott, karjában Roberttel, nehogy belezuhanjanak a szakadékba. Próbálta oldalról megkerülni.

Nem látta, hogy a háta mögött mi történik, csak a lába elé figyelt. Kár volt. Mögötte az alig négy éve épített tízemeletes ház megingott. A széles cikk-cakkban kacskaringózó repedés beszaladt az épület alá és alapjaiban rengette meg. A tégladarabok szétváltak, köt?anyaguk nem volt annyira er?s, hogy kibírhatta volna ezt a próbatételt. Mint egy lassított felvétel a moziban, méltóságteljes mozdulattal leomlott. A környék menekül?kkel volt tele, az alsóbb szintekr?l megkockáztatták néhányan az ablakon való kiugrást, hátha megússzák a vészt.

Marian is menekült volna, de el?tte tátongó szakadék, mellette a saját házának romjai, mögötte a néhai tízemeletes. Meg kell próbálnom elkerülni! – biztatta magát, és megkísérelt utat törni a z?rzavarban.

Nem sikerült! Egy er?szakos könyök hatalmasat lökött rajta, megtántorodott és elesett. Estében is védte Robertet, de riadtan észlelte, hogy egy fal épp feléjük d?l. Felugrott volna, de kés?! Tégladarabok záporoztak a fejére, testére. Kezét a kisfia fejére tette, hogy védje az ütésekt?l, ráhajolt, elfedte a kétéves kisgyerek apró testét. Azt már nem érezte, amikor egy nagyobb darabban maradt fal ráomlott.

Tudata messze járt. Elmúlt élete pergett, de érdekes módon nem a mostani, hanem egy el?z?. A háborúban menekült, bombázták a várost. Csíp?s füst és maró gázok terjengtek a leveg?ben. Leszaladt egy pincébe, zsúfolva volt emberekkel. Ahogy leért a lépcs? aljára, egy óriásbomba beszakította a mennyezetet. Sikított, de hangja elveszett a többi sikoltás között. Senki nem segített neki, hogy kijuthasson ebb?l a pokolból. Egymást taposva, ?t legázolva tülekedtek kifelé azok a szerencsések, akik közel voltak a kijárathoz. Nem jutottak messzire, beomlott az egész épület. Puha, még meleg, de már élettelen testek zuhantak rá, kiszorítva tüdejéb?l az utolsó oxigéncseppeket.

Akkor az utolsó gondolata az volt, hogy ilyet már átélt egyszer! Ismer?s volt a tüd?b?l elfogyó leveg?, a légszomj érzése.

Hideg volt. Hiába takarta síruha a testét, már órák óta mozdulatlanul feküdt a hó alatt. Elsodorta egy lavina ?t, a gyakorlott hegyiment?t. Még kihúzták a társaival a bajbajutott kirándulót, aki óvatlanul, túl gyorsan síelt. Nem tudott megállni, hiába vette észre a szakadékot. Belezuhant. Szerencsére sikerült kimenteniük.

Ekkor az id?járás fordult ellenük, a hegy tetején apró hópamacsok kezdték meg lefelé tartó útjukat. N?ttek, egyre n?ttek, hatalmas lavinává dagadtak, amely elsodorta ?t. És most itt lapul a hó alatt, reménye sincs arra, hogy megtalálják. Érezte, ahogy a teste h?l, végtagjai egyre hidegebbek. A legrosszabb, hogy a véletlenül képz?dött kis barlangban fogytán a leveg?. Mozdulni nem tud, a karjai valószín?leg eltörtek, a fájdalomból legalábbis erre következtetett. Arra már gondolni sem mert, hogy a lábujjait miért nem tudja mozdítani? Azért, mert lenyomja a hó súlya, vagy azért, mert…

Fázott. Nagyon. Err?l eszébe villant, hogy valaha Pompei lakója volt. Amikor a hegy felrobbant és kövekkel tarkított hamu záporozott az égb?l, akkor szívesen fázott volna. De nem menekülhetett, onnan sem!

Úgy látszik, neki ez a sorsa, hogy mindenhol ráomoljon valami. Másféle halálra nem is emlékezett. – Csak ennyiszer éltem volna? – t?n?dött. – És csak azért, hogy folyton betemessen valami omladék?

 

Állt a tetején és szomorúan nézett maga elé. Lábai alatt – tudta jól – ott van h?l?félben lév? teste, amely még mindig szorosan öleli Robertet.

– Meg kellett tanulnod, hogyan védd meg a fiadat! – szólt egy hang. Valahonnan.

Sejtelmes fény gyúlt körülötte. Felnézett a szétnyíló fényfüggönyb?l kilép? alaktalan alakra.

– Megvédtem? ?életben maradt? – kérdezte félénken, reménykedve.

– Igen, életben maradt – helyeselt a hang gazdája. – Neki élnie kell, mert nagy feladat vár rá. A te feladatod az volt, hogy mikor eljön az id?, legyen elég önuralmad megmenteni ?t a veszélyt?l. Ezért és csak ezért kellett úgy távoznod az életeidb?l, ahogy emlékszel. Gyere! – intett felé. – Menjünk!

– Menjünk! – bólintott ? is és utat adva az omladékot bontogató t?zoltónak, elindult a fénykapu felé.

 

Legutóbbi módosítás: 2007.08.13. @ 10:21 :: Steffer Erzsébet
Szerző Steffer Erzsébet 42 Írás
Üdv! Kiskorom óta szeretek olvasni, írásra csak néhány éve adtam a fejem. Azóta keresem az olvasóimat... Saját honlapom Eliza Beth honlapja, http://eliza-beth.hu Főállásban egy naaaaaaaaaaaaaaagy gyárban dolgozom, mert élni is kell valamiből, meg a netet fizetni. Ha még tudni szeretnél valamit, kérdezz, úgy sokkal könnyebb nekem! Kösz.