Bonifert Ádám : Tehetetlen fájdalom

Mondják, hogy igazán nagy drámákat, drámai helyzeteket csak az élet produkál. Ezt egy alkalommal magam is megtapasztaltam, noha nem én voltam az “áldozat”.

 

Tehetetlen fájdalom

1.

Kovács Sándor vagyok. Nem lehet egyedinek mondani ezt a nevet, barátaim vicces kedvükben gyakran azzal cukkolnak, hogy ha valaki eldob egy követ, valószín?leg "Kovács"-ot talál el. Sokáig fontolgattam a névváltoztatást, de aztán letettem róla. Ezzel is megvagyok, ha nem is különlegesen megkülönböztet? név.

 

Egy napon, hirtelen rosszullét után, a ment? vitt be a kórházba. Napokig bizonytalan volt a diagnózis, valójában nem tudták pontosan azonosítani a rosszullétet kiváltó okot. Azt mondták, hogy feltehet?en több körülmény véletlenszer? és szerencsétlen egybeesése okozta a bajt. Az egyik kezel?orvos, akivel jó emberi nexusba kerültem, egy alkalommal, félig tréfásan, de valójában komolyan azt mondta. "Hogy mi a baj oka? Vagy ez, vagy az, vagy nem tudjuk mi!…"

 

Két hete voltam már bent, és a bizonytalan diagnózis ellenére a terápia mégis sikeres volt, mert már jól éreztem magam és a leleteim is megfelel?ek voltak. A háromágyas kórteremben kellemes társaság feküdt, élvezetes társalogók. Egyik sem volt nagyon beteg, így a folytonos szenvedés nem volt jelen a kórteremben. Az osztályon azonban összesen 12 kórterem volt, lehetett vagy ötven-hatvan beteg, és a többi szobában voltak súlyos állapotú betegek, akik hangos, a folyosóra is kihallatszó jajgatással küzdöttek a fájdalom ellen.

 

Az osztályt egy hete pályázat útján idekerült új f?orvos vezette, mert a régi f?orvos nyugdíjba ment. Belépését megel?zte a híre, szigorú, önfej?, sok tekintetben rigorózus vezet?nek, autonóm személynek tartották. Régi helyér?l állítólag azért távozott, mert vitába keveredett a feletteseivel, bár olyan hangokat is lehetett hallani, hogy valami szakmai hibát követett el, és a kilépéssel a felel?sségre vonást kerülte el. Persze a kórházi "közbeszéd" ugyanúgy, ahogyan szinte mindenütt, tele van túlzásokkal torzításokkal. Terjengett róla olyan hír is, hogy az utóbbi id?ben italozott, hogy feledékennyé vált, hogy diagnosztizáló képessége leromlott. Vagyis igencsak vegyes képet rajzolt róla az el?zetes "káderezés", noha a fáma számos jó oldalát is megemlítette. De mert megfelelt a pályázaton, mindenki tudomásul vette a döntést. Majd meglátjuk! – mondták az ápolón?k.

 

Az orvos jó ötvenes volt, már kell? tapasztalatot sugárzott az egyénisége, ugyanakkor kék szemével, ?sz hajával volt benne valami "atyás" megjelenés. Összhatásában megnyugtatott, úgy éreztem, rábízhatom magam minden, az egészségemet érint? kérdésben. Emberségesnek látszott és a megel?z? híre szerint is az volt. Miután egy hete került ide, valójában csak egyszer találkoztam vele, amikor a bemutatkozó nagyvizitkor minden szobába belátogatott. De orvosi értelemben nem volt vele semmiféle kapcsolatom, mert még a régi f?orvos irányította a kezelésemet.

 

2.

 

Az új f?orvos felt?n?en visszafogott volt, amikor egyik nap a folyosón megállt mellettem, megkérdezte a nevemet, majd behívott a szobájába. Szokványos f?orvosi szoba, szakkönyvekkel, képekkel a falon, egy ül?garnitúra két fotellel, kis íróasztal, el?tte egy szék. Nem nagy, akkora, amekkora a funkciójához kell. De annak számára, aki ide belép, aki beteg, ez egy torokszorongató helyiség, mert mindig nyugtalanul ül be az ember egy beszélgetésre az orvoshoz.

–  Tehát Ön Kovács Sándor? – kérdezte.
–  Igen, az vagyok.
–  Hogy érzi magát? – indította a beszélgetést.
–  Köszönöm, f?orvos úr, ahhoz képest, jól – ahogy szokták mondani.
–  No, ennek örülök. Ezek szerint különösebb fájdalmai nincsenek, étvágya megfelel?, idegállapota aránylag kiegyensúlyozott, ha jól értem?
–  Valóban, s?t, a saját méréseim szerint is most a vércukorszint és a vérnyomás is megfelel? értékeken vannak.
–  Úgy érzi tehát, hogy javult az általános állapota?
–  Feltétlenül, a közérzetem összehasonlíthatatlanul jobb az egy hónappal korábbinál.
–  Sikeresnek tartja a kórházban végzett kezelést, nem tartja feleslegesnek és elveszettnek az itt töltött id?t?

Kezdtem zavarba jönni, mi a szándéka ezzel az aprólékos kiértékeléssel. A hálapénzt akarja feltornászni? De hiszen a kórházról köztudott, hogy az a ritka kivétel, ahol nem fogadnak el hálapénzt. Híveket gy?jt valami egészségügyi kezdeményezéshez? Ebben a mostani zavaros egészségügyi intézményi helyzetben talán a kórház létét fenyegeti veszély és a f?orvos petícióra próbál aláírást szerezni? Vagy egyszer?en az állapotokat akarja
felmérni, az el?dje által irányított osztály szakmai min?ségét ellen?rizni?

–  Igen, eredményesnek min?sítem az egészségem szempontjából a kórházban töltött id?t.
–  Az itt folyó szakmai munkát milyennek találta?
–  Laikusként is úgy láttam, hogy hozzáért? személyzet van az osztályon.
–  Volt valami problémája?
–  Nem, udvariasak és figyelmesek voltak az ápolón?k, jól ellátták a feladataikat, az orvosok pedig bizalmat kelt?en viszonyultak hozzám, akár vizitek alkalmával, akár külön is.

Már kezdtem belefáradni, örültem volna, ha a beszélgetésnek ezt a részét befejeznénk. A f?orvos is ezt érezte talán, vagy ett?l függetlenül alakult úgy, hogy hirtelen hangot váltott. Az eddig határozott, némileg hivatalos hangnem átment egy emberibb, halkabb, együtt érz?bb tónusba.

–  Sajnos, rossz hírt kell közölnöm. A jelenlegi feljavult állapota csak átmeneti, rövidesen er?teljes visszaesésre kell számítanunk. A bels? kór csak "m?veleti szünetet" tart, nemsokára még intenzívebben támadni fog és már nem lesznek eszközeink a rombolás megállítására, vagy pláne érdemi ellentámadásra. Nyíltan meg kell mondanom, nem hosszú id? múlva megkezd?dik az utolsó fázis.

Ledöbbentem, kivert a veríték. Bels? kór? Koromnál fogva számítottam ugyan már hasonló diagnózisra, mindig is féltem, hogy a mai kor egyik félelmetes betegsége el?bb-utóbb engem is elér. De nem most, amikor a közérzetem sokat javult, fájdalmaim nincsenek, amikor er?sen feltámadt bennem a remény, hogy a szervezetem elég kitartó lesz, hogy még néhány évtizedig "együttm?ködjön velem". És idáig err?l szó sem volt! Vagy az a bizonytalanság, amelyik a diagnózisom körül volt, végül is ezt takarta? Akkor idáig miért nem mondtak err?l semmit? Ilyen váratlanul és ilyen formában kell megtudnom, hogy komoly gond van az egészségi állapotomban?

 

Megszólalni sem tudtam. Éreztem, hogy kiszáradt a torkom. A f?orvos mintha megérezte volna, egy pohár vizet tett elém. Egy hajtásra megittam. Összetörten, magamba roskadtan ültem.

–   De f?orvos úr. A kollégái err?l miért hallgattak?
–  Nem tudom, nem beszéltem velük. Megnéztem a leleteit és kialakítottam a szakvéleményemet. Nem szoktam mások után menni az ítéletalkotásban, a magam szaktudását elég er?snek érzem, hogy megállapítsak egy állapotot és felmérjem a lehet?ségeket.
–   És meg van gy?z?dve arról, hogy ez a valós állapotom?
–   A leletei, a papírjai alapján teljes mértékben. És mert a nyílt beszéd híve vagyok, az az álláspontom, hogy a betegnek pontosan tudnia kell, hogy mi a baja és hogy mekkora az a baj.

 

Csend lett. Úgy t?nt, hogy a f?orvos befejezte, én meg egyszer?en nem tudtam mit mondani.

–  Mennyi id?m lehet még hátra? – végül ezt tudtam kinyögni.
–  Néhány hónap.

Felálltam, a f?orvos is.

–  Sajnálom, hogy ezt kellett közölnöm. De jobb tisztán látni, mint illúziók között élni.
–  Köszönöm.

Bólintottam és kiléptem a szobából.

3.

Zavaros volt körülöttem minden. Nem a kórterembe mentem vissza, hanem kisétáltam az udvarra és az egyik padra roskadtam le. Ránéztem az órára, délután fél négy volt, nemsokára bejön Klári látogatóba. Mit mondjak neki? Elmondjam mindazt, amit a f?orvos mondott? Elhallgassam az egészet? Vagy részinformációkat osszak meg vele?

 

Nem tudtam mit tegyek. Nemcsak azért, mert még nem voltam ilyen helyzetben, de azért is, hogy ne id? el?tt öntsem ki magamból a keser?ségemet. Mert azt tudtam, hogy ha elkezdem, nem tudom amolyan kívülállóként "elmesélni" a dolgok alakulását. A gondolataim ezerfelé száguldoztak. Mit kell tennem, mire legyen gondom a hátralév? pár hónapban? Mire készüljek lelkileg? Lesznek-e nagy fájdalmaim? Eljutok-e a morfiumozás id?szakáig?

 

Ekkor, mint a villám, belém vágott egy gondolat. Milyen bels? kórról van szó? Amikor a f?orvos kiejtette ezt a két szót, annyira megrémültem, hogy meg sem kérdeztem. ?meg nem részletezte, talán feltételezte, hogy már korábban is tudtam err?l a "bels? kórról"? Nyilván rákra célzott, de milyen rákról lehet szó? Tüd?, gyomor, máj, vagy mi? Csontrák, vérrák? Annyi féle rákos kór lehet, esetemben mir?l van szó? És a f?orvos err?l miért hallgatott?

–  Alig találtalak meg! Hogy-hogy itt kint ülsz? – hallottam meg Klári vidám hangját. – Azt mondta
a f?n?vér, hogy holnap talán kiengednek, végre hazajöhetsz.

 

Bámultam rá, nem szóltam semmit.

–  Istenem, mi van veled? – döbbent meg egy pillanatra Klári – Olyan fehér vagy, mint a fal. Nem érzed jól magad? Gyere, menjünk be, nézesd meg magadat egy orvossal.
–   Ülj le, Klári. Beszélnünk kell! – nyögtem ki, de én is éreztem, hogy a hangom üresen kongott.

Klári lehuppant mellém a padra, megragadta a kezemet, megszorította.

–   Mi a baj? – kérdezte ideges hangon.

–   Rákos vagyok – robbant ki bel?lem a szó, anélkül, hogy átgondoltam volna, mit is akarok mondani.
–   Ne ?rjíts meg, ilyen nincs. Ezzel ne viccelj!
–   Nem viccelek. Fél órája közölte velem az új f?orvos.
–   Mit mondott?

Elmeséltem, szinte szó szerint, mindazt, amit nekem mondott a doktor. Klári felpattant.

–  Kizárt dolog, hogy ez így legyen. Maradj itt, megkeresem Kárpáti doktort, a kezel? orvosodat.
–  Klári, azonnal haza akarok menni.
–  Jó, jó, várj meg itt – kiáltott vissza és elrohant.

Én meg a padon tovább f?ztem a gondolataimat. Miért tartja Klári kizártnak azt, hogy rákos vagyok? Sokan kerülnek ilyen állapotba, mindenki fél is ett?l, van, aki megússza, van, aki nem. Persze természetes, hogy akivel ilyen borzasztó hírt közölnek, el?szörre nem akarja elhinni. Minden porcikája tiltakozik ellene. De a f?orvos lényegében hivatalosan közölte velem ezt a diagnózist és a kilátásokat.

Az persze egyel?re megmagyarázhatatlannak látszott, hogy a kezel? orvosom, dr. Kárpáti miért nem szólt semmit, még csak célzásokat sem tett ilyesmire. S?t, gyakorta, amikor belátogatott a kórterembe, viccesen szinte lebecsülte a bajomat. Egyszer még cukkolva azt is kiejtette a száján, hogy "szimuláns", persze nevetett hozzá. Elmerültem gondolataimban, nem is figyeltem magam körül a világot.

–   Itt van Kárpáti doktor – riasztott fel Klári hangja. – Nem akarja elhinni, amit te meséltél nekem.
–   Én nem meséltem! – csattantam fel – csak elmondtam a történéseket.
–   Jó – szólt közbe a doktor – akkor most mondja el nekem is részletesen, hogy mi hangzott el maga és a f?orvos között.

Vettem egy nagy leveg?t és szinte szó szerint felidézve, "visszajátszottam" a beszélgetést, a f?orvosi közlést. Kárpáti doktor csendben hallgatott mindaddig, amíg be nem fejeztem. Akkor rátette a karomra a kezét és halk, nyugtató hangon ezt mondta:

–  Értem. Akkor most sétáljanak egy pár kört itt a kertben, nemsokára visszajövök. És most egyel?re

ne foglalkozzon a dologgal, inkább legyenek der?sek.

Felnevettem. Kínosan, kissé talán gúnyosan is.

–  Legyek der?s? Hát ez vicc, ezen tényleg nevetnem kell.
–  Adjon nekem egy kis id?t, nemsokára visszajövök, bizonyos dolgoknak utána kell néznem.
–  Menjen, doktor úr – szólt közbe Klári – mi itt maradunk a kertben és visszavárjuk.

Az orvos elment, mi még egy kis ideig ültünk a padon, csendben, szó nélkül. Majd Klári karon ragadott és azt mondta:

–  Tényleg, sétáljunk egy kicsit. Addig elmesélem, mi történt ma velem.

És ett?l mintha egy kissé megnyugodtam volna. Felálltunk, Klári belém karolt és nyugodt lépésekkel sétálni kezdtünk. Közben Klári folyamatosan csacsogott, éreztem, hogy el akarja terelni a gondolataimat. Ez pedig nekem sem volt ellenemre.

 

4.

 

Nem tudtam érzékelni, mennyi id? telt el. Belemerültem Klári szövegébe, átvettem annak hangulatát, mintha valóban der?sebbnek éreztem volna magamat.

 

Doktor Kárpáti hangja rántott vissza a valóságba.

–  Kovács úr, kérem, jöjjön be velem, a f?orvos úr szeretne Önnel ismét beszélni.
–  Miért, talán most már a halálhíremet akarja velem közölni? – fakadtam ki.
–  Nyugalom – mondta Klári – menjünk be.

 

Nem szóltam semmit, megfordultunk és visszamentünk az épületbe. A f?orvos szobájához érve, Kárpáti doktor kinyitotta az ajtót, udvariasan el?re tolta Klárit, majd engem és végül ? is belépett. A f?orvos az asztalánál ült, de felállt, kezet fogott Klárival, majd leültünk.

 

A f?orvos megköszörülte torkát és feszültséggel a hangjában ezt mondta:

–  Kovács úr, legnagyobb sajnálatomra óriási tévedést követtem el. Az osztályon van egy másik Kovács Sándor is és én az ? leleteinek konzekvenciáit közöltem Önnel. Hibát követtem el, mert nem gy?z?dtem meg megfelel?en arról, hogy a megfelel? személlyel beszélek-e? Igaz, megkérdeztem a nevét, de ez nem lehetett volna elég. Az is hiba volt, hogy a kezel? orvossal nem konzultáltam, nem egyeztettem az álláspontot, pedig az rögtön kiderítette volna a tévedésemet. Nem menti a hibámat, hogy csak egy hete vagyok itt, arcról nem ismertem Önt és felületességem miatt lelki traumát okoztam Önnek, a legjobb szándékom ellenére

 

Kis szünetet tartott, majd folytatta.

 

-. Kérem, felejtsen el minden szót, amit mondtam Önnek. Bocsánatát kérem, higgye el, szándékom

etikus és szakmailag is elfogadható, eljárásom azonban menthetetlen. Ilyen még nem fordult el?

velem a praxisom során, soha és sehol.

 

Megköszörülte a torkát.

 

– Nem mentegetem magamat, levontam a konzekvenciát. Önt?l azt kérem, miel?bb felejtse el a történteket és ha tud, bocsássa meg eljárásomat.. Még a mai napon beadom a lemondásomat, mert ha Ön nagylelk?en meg is bocsát, én nem tudok magamnak megbocsátani. 
 

Felállt.

 

– Köszönöm, hogy meghallgattak. Viszontlátásra.

Elhagytuk a szobát, én a döbbenett?l egy szót sem tudtam kinyögni. Klári és Kárpáti doktor sem szólalt meg. Kint a folyosón nekid?ltem a falnak, Klári átölelte a derekamat és sírni kezdett. Akkor vettem észre, hogy én is sírok.

Valami elmondhatatlan könnyebbülést éreztem a lelkemben, mintha szárnyalni kezdett volna velem a világ. Soha még ilyen rövid id? alatt nem jártam meg a poklot és a mennyországot. 
 

5.

Hónapok teltek el, mire valójában feldolgoztam magamban a néhány óra történéseit. Egy dolog azonban megmaradt bennem: az a tehetetlen düh és fájdalom, amit akkor éreztem, amikor a "bels? kórról" szóló diagnózist közölte velem a f?orvos. Mert dühös voltam, hogy "miért pont én", fájt, hogy a halál ilyen belátható közelségébe kerültem és tehetetlennek éreztem magam, mert semmit nem tehettem mindezek ellen. És azt hiszem, hogy életem végéig ezek nyoma megmarad bennem.

A f?orvosra az indulatok elmúlásával már nem haragudtam. Hiába tanácsolták, nem is jelentettem fel ?t semmilyen fórumon. Inkább sajnáltam, mert ezt az esetet neki sem lehetett könny? feldolgozni magában. S tudtam, hogy valóban levonta a maga számára a tanulságokat.

De néha megkérdezem magamtól: és ha fordítva történt volna a dolog?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2007.08.11. @ 16:25 :: Bonifert Ádám
Szerző Bonifert Ádám 311 Írás
Álmodó realista vagyok, a magam módján írogató ember. Szeretem a baráti hangulatú, egymást segítő alkotó közösségeket, nem szeretem a marakodást és a klikkszellemet. De az értelmes vitákat elfogadom.