Bárányi Ildikó : Búcsú az összkomforttól. I. Változat: Garzon a negyediken

Második szereplő Gizella – Második rész *

 

A gyermek pedig bajaim kútforrása, szép is, okos is, és úgy hasonlít Rádulyra, mint egyik pulykatojás a másikra. Ha akarná, se tudná letagadni, de nem is akarja. Őt nem érdekli, hogy a faluban mit beszélnek, büszke a fiára, akinek nem tetszik, az annak a baja, tegyen róla!

Még most is kiszárad a torkom. Megyek, iszom egy korty vizet.

Hát tettem? Tettem róla! Most már volt pénzem, a házrész ára. Beadtam a válópert és tizenhét évi keserves házasság után, végre szabadon, beköltöztem a városba. Na, nem egészen, inkább csak úgy a széle felé, kaptam jó albérleti szobát. Ott még érez az ember egy kis földszagot, még lát egy kis zöldet, meg aztán olcsóbb is a lakás.

Mert vágytam a megszokott környezet után. Belőlem már soha se lesz igazi városlakó, fáj a talpam az aszfaltos járdától. Csak egy volt jó ebben a városi létben, hogy észrevétlen megbújhattam a sok ismeretlen ember között, senki se mutogatott utánam, mint odahaza Nagypofájú Sárka, hogy:

— Ne te ne! Ott megy a Ráduly volt felesége. Hallotta-e lelkem, most tíz éve kirúgta a húgát a házból az ura fattyával egyetemben. Azt hitte ejsze, hogy senkise tudja meg. Pedig előbb-utóbb minden kiderül!! Na, de a húga es megéri a pénzit, azt se kell félteni! Elszereti a nénje urát, aztán van képe ezek után hazaköltözni —, és így tovább, végeérhetetlenül, nem hiába kapta a csúfnevét.

Berendeztem a kis holmimat az albérleti szobába, pár szőttest és varrottast, ami anyámtól maradt, s amit magammal hoztam hála Istennek, mert mindjárt otthonosabban éreztem magam benne. Vásároltam egy pár városias ruhát is. Az utóbbi tíz évben csupa régi göncben jártam, igaz, nem is lett volna, hová mennem. Ne legyen rögtön rám írva, hogy falusi vagyok — gondoltam —, meglehet, könnyebben kapok munkát is.

Én addig azt hittem, felnőtt ember vagyok, annak se a legfiatalabb. Mégis, itt mindenkit az iskoláim érdekeltek a legjobban velem kapcsolatban. A hat osztályommal csak takarítónőnek vettek volna fel, vagy büdös bőröket osztályozni a DCA *-ba. Egyelőre volt pénzem, gondoltam, szusszanok egy keveset, nekem is jár egy kis vakáció, ha már mindenáron az iskolához ragaszkodnak az emberek. Levágattam a hajamat, bedauerolták és megfestettem. A világoskék kiskosztümömben elsétáltam a moziba, legalább tíz évvel fiatalabbnak éreztem magam. Persze nem biztos, hogy úgy is néztem ki, de talán mégis, különben nem akadt volna meg a Boldizsár úr szeme rajtam… Őt csak így nevezte mindenki abban az elvtársias világban. De úr is volt! Igazi úr, mindenek ellenére… Finom modorú, szép barna ember. Mindig Tabac kölnivizet használt. Csak úgy lengett utána az utcán, bejött a szobámba is, ha nyitva volt az ablak. Úgy is láttam meg először. Kinéztem, vajon honnan származhat az illat, akkor már éppen fordult be a sarkon, csak azt a szép göndör barna haját vettem észre és a középmagas termetét.

A városvégén az emberek hamar megismerik egymást, akárcsak falun. Rólam mindenki tudta, hogy elvált asszony vagyok, s azt is, hogy van egy kis tartalékom, nem leszek bolond akármilyen koszos munkát elvállalni. Sohase felejtem el, ahogy egy vasárnap délután bemutatkozott. Szép meleg idő volt, nyitva az ablak és én kikönyököltem a járókelőket nézegetni. A szomszéd fiával jöttek, megéreztem az ismerős illatot. Most legalább szemből is jól megnézhetem — gondoltam —, hallottam, hogy szabad ember ő is. Másmilyennel nem ismerkedem, nem vagyok én Madárka!

Találkozott a tekintetünk, s hát látom, hogy lassít, néz, visszanéztem én is. De meg is állt az ablakom alatt!

— Boldizsár vagyok, csak közönségesen. Csókolom a kezét, kisnaccsád! Szólíthatom Gizikének?

Még a nevem is átváltozott az ő szájában, más lett, fiatalosabb, vidámabb. Eddig csak Gizellának szólítottak, s az olyan komor-komoly volt, akár az egész otthoni világom. Akkor azt hittem, kisütött a nap az én életem borús egén is, Boldizsár úr visszahozta az ifjúságot. Öt évvel volt fiatalabb nálam, de szerinte ez egyáltalán nem látszott.

— Magácska egy kortalan szépség, Gizike! Amilyenről csak Murillo álmodott és én. Tizenöt és húsz között, nem mondom, no meg ötven és hatvan közt is, persze, ott számít öt esztendő —, de miközöttünk ennek nincs semmilyen jelentősége, higgye el Gizike!

Én akkor se tudtam, kicsoda az a Murillo, de hittem neki. Ó, milyen szívesen hittem! Mikor éjféltájban kéz a kézben hazasétáltunk a vendéglőből, nem volt nálam boldogabb ember a világon. A pazar terem, a sok fényes csillárral, finom zene, s vacsora után mosogatni se kellett, csak úgy elhordták a koszos tányérokat előlünk, s még a morzsát is lepallérozták szalvétával a pincérek. Na és Boldizsár úr, amilyen magabiztosan odaszólt a pincérnek:

— Főúr! Fizetek! — Látszott, hogy nem először jár ilyen helyen, és én megéreztem, hogy mellette sokmindent megtanulok majd ebből az új, városi életből.

Ilyenkor cseppet se irigyeltem Madárkát, aki beült az otthoni kalitkába rabnak. Nagy bolond, hogy itt hagyta a várost, amikor itt ilyen szórakozás, szép élet és ilyen finom emberek vannak.

Természetesen ragaszkodtam ahhoz, hogy a fogyasztásomat én fizessem.

— Nem fogadhatom el, Boldizsár úr, nem vagyok én egy olyan! Ha pillanatnyilag nincs is munkahelyem, van nekem tisztességes tartalékom.

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy nem kellene minden vadidegennek egy napi ismeretség után rólam mindent tudnia, de hamar megnyugtattam magam. Jó volt bízni valakiben, jó volt tartozni valahová. „Boldizsár úr nem idegen! Ő Boldizsár úr, és a legnagyobb jó az én eddigi életemben.”

Egy hónap múlva hozzám költözött. Minek fizetni 300 lejt potyára? Az én albérletem volt a tágasabb, hát azt tartottuk meg. Boldizsár úr női divatszabó volt, csak éppen akkor nem mert dolgozni, mert nagyon sokba került az iparengedély és félt, hogy a rosszakarók feljelentenék, no meg a varrógépét is el kellett adja, mert legutóbb úgy megsanyargatták az adóhátralékkal. De voltak jó úri népek az ismerősei között, szerzett nekem jó helyeket, ahová főzni, mosni, takarítani jártam. Nem panaszkodhattam, heti három-négy nap alatt megkerestem annyit, mint a szomszédasszony a gyárban, s mégsem kellett hajnalban felkelni s lélekszakadva rohanni, mert elveszik a kondikát *, és levágják a fizetést.

Nem igazán tudtam, hogy míg én dolgozni járok, közben az én Boldizsárom mit is csinál. Ő annyi minden érdekeset mesélt mindig — másokról —, amiről soha se lehetett tudni, hogy most történt-e, vagy pár évvel ezelőtt, de azt soha nem mondta, ment-e el hazulról, s ha igen, merre járt, mit csinált. Én meg restellettem kérdezni tőle is, a szomszédoktól meg különösen. Azt gondoltam jobb, ha lesz elfoglaltsága, hát felajánlottam neki, hogy váltsuk ki az iparengedélyét és vásároltam neve napjára egy jó orosz varrógépet, kéz alatt. Azután, hogy ő is keresett, többé nem kellett a tartalékhoz nyúlnunk, maradt pénzünk arra is, hogy hetente egyszer legalább vendéglőbe és moziba is elmenjünk.

Lassacskán a szobának is városiasabb formája lett, nemcsak nekem. A régi fekete-piros komor otthoni szőttesek helyett vásároltunk vadászjelenetes selyem-perzsa falvédőt és ágytakarót. Horgoltam fodros, fehér csipketerítőcskéket, kikeményítettem cukros vízzel és kivasaltam gyönyörűen, ahogy a Juci naccságánál megtanultam. Úgy állt a széle a drága porcelán nippek körül, mintha mindenik egy kis bárányfelhőn úszna. Hűtőszekrényt és televíziót is vásároltunk, attól kezdve már nem is jártunk a moziba, sőt, a vendéglőbe sem. Spórolni kezdtük a pénzt egy központifőtéses garzonlakásra, mert nekünk, akik nem dolgoztunk az államnál, nem lehetett részletre vásárolni. Örvendtünk, hogy már csak két-három hónapig kell mindent félretenni, s meg tudjuk kötni a szerződést. Két év alatt biztosan felépítik, ha fél évre adnak ígéretet.

 

Látod, voltál boldog is életedben, hát inkább erre emlékezz és aludj! Aludj, hátha nem kell felébredned többé! De ahhoz még kevés a tablettád. Most már tudod…

Azon a szeptemberi napon, mikor este hat órakor hazajöttél Nusi nagyságától, látszólag minden olyan volt, mint rendesen az utóbbi öt esztendőben. A szobát hajnalban kitakarítottad, a por még nem lepte be a vitrinben sem az elefántot, sem a papagájt. A varrógép is úgy állt nyitva, rajta a félbehagyott női ruhával, mint máskor. A villany és a televízió le volt kapcsolva, az ajtó rendesen bezárva, ahogy máskor is, ha Boldizsár friss felvágottért a boltba szaladt.

Inkább aludnál, minthogy ezzel kínozod magad!

Biztosan italt is akart venni, s a városba ment érte — gondoltam akkor —, amikor már besötétedett és még mindig nem érkezett haza. Asztalt terítettem, feltettem a teavizet forrni a rezsóra, úgyis lassan melegszik… A víz felére apadt a fövéstől a kis fazékban. Elzártam.

Biztosan találkozott valami ismerőssel s amilyen udvarias nem tudja lerázni… Biztosan valami baja van, rosszul lett, elütötte a villamos! Add édes Istenem, hogy egy nálamnál sokkal fiatalabb és szebb szajhánál töltse az éjszakát!

Hajnalra csak azért nem őszültél meg, mert a festék nem őszül.

Miután az első villamos végigcsörömpölt a rozoga síneken, tiszta ruhát kapkodtál magadra és indultál a rendőrségre tudakozódni — emlékszel? — hát persze, hogy emlékszem! Bár inkább ne emlékeznék semmire, ami azután történt. Egy nappal azelőtt lett volna jó örökre elaludni… Sietve húztam ki a fiókot, ahol az iratokat és a pénzt tartottuk. A táskámban csak 100 Lei volt, amit előző nap kerestem. Mindenek tetején, legelöl ott hevert a levél, egy levél, nekem…

 

 „Drága Gizike!

 

Ha tud, bocsásson meg! Maga jó, tudom, hogy megért, mindenkinél jobban ismeri az én érzékeny művészlelkemet. Ilyen embereknek, mint én, itt, ebben a világban nincs helye! Külvárosi rongyok toldozására pazarolom a fantáziámat és a tehetségemet, mikor pedig világhíres divatszalonokban lenne a helyem. Itt már nincsenek igazi finom úriemberek. Az én munkámat itt már senki sem értékeli. Hát elmegyek!

Valaki pénzért átvisz a határon. Isten vele! Magácska mindig szívem legszebb emléke marad, drága Gizike örökké — a maga Boldizsárja!”

 

Ilyen finoman írta meg! Ha tudta volna, mennyire szeretem, biztosan nem teszi ezt velem! Csak az én hibám, hogy soha se mondtam meg neki. Mindig attól féltem, azt hihetné, hogy meg akarom kaparintani magamnak férjnek, s ennek még a látszatát is igyekeztem elkerülni. Én egy percre se felejtettem el, hogy mennyivel fiatalabb, és valahol nagyon mélyen eldugva bennem élt mindig a gondolat, hogy ez nem tarthat örökké. De hogy ennyire hamar vége legyen, és így!

Annyira ellepte szemeimet a könny, hogy csak percek múlva vettem észre a lap alján levő két sor utóiratot:

 

 „U.I. A pénzt nagylelkű kölcsönnek tekintem. Mihelyt anyagilag rendbejövők — remélhetőleg minél előbb —  azonnal elküldöm, még mindig az Ön egyetlen Boldizsárja.”

 

Csak ekkor néztem meg alaposabban a fiókot, hiányzott belőle Boldizsár minden irata, valamennyi takarékbetétkönyv és a készpénz, utolsó baniig. A sokszor megálmodott komfortos lakás árán embercsempészek vesznek majd — akármit, tök mindegy! — én maradtam a hirtelen kiüresedett szívemmel és a tegnap keresett száz lejemmel. Na meg a találós kérdéssel, hogy most mit kellene csinálni?

Ha rajtam kívül is tudomást szerez valaki a levélről, roppant veszélyes lenne. Bűnrészességért akár be is zárhatnának. Lehet, a levél alapján elhinnék, hogy nem tudtam előre mire készül, de hogyan magyarázhatnám ki, hogy mikor megkaptam a levelet, mikor megtudtam, hogy a határon átszökni készül, miért nem jelentettem azonnal a rendőrségen? Mert akármennyire is kétségbe voltam esve, azt azért nagyon jól tudtam, hogy ezek után én saját jósszántamból biztosan nem megyek a rendőrség tájára se!

A levelet elégetni sajnáltam. A lakásban tartani nem mertem, hátha házkutatás lesz? Becsomagoltam egy nylonba gondosan, hogy meg ne sérüljön és eldugtam a fáskamrába, az eresz alá. Ott nem keresgél senki semmit, nyugtattam magam nem sok sikerrel. Lázas fejjel számolgattam, vajon mennyi idő kellett, hogy a határig elérjenek, és vajon mennyi ideig kell lesben állniuk, amíg átjutnak? Vajon sikerült-e már? És sikerül-e egyáltalán? Hogyan ugorhatott bele egy ilyen életveszélyes meggondolatlanságba?!

Éppen a múlt héten meséltem neki, azt a szörnyűséget, mit Annus nagyságánál hallottam meg véletlenül, amikor a húgának mesélte suttogva. Haton, fiúk meg lányok, azt mondták otthon, hogy kirándulni mennek a hegyekbe egy hétre, valahová a Retyezátra. Amikor tíz nap múlva se jöttek még haza, a szülők keresni kezdték őket a rendőrségen és mindenhol. Két napra rá hat koporsót hoztak a hozzátartozóknak, azzal a paranccsal, hogy tilos kibontani, és azt mondták, hogy áramütést kaptak, amikor át akartak szökni a határon. Az egyik, a fájdalomtól félőrült férfi, aki az Annus nagysága munkatársa már tizenöt éve, és aki soha se hazudott, azt állítja, hogy felnyitotta a koporsót, mert látni akarta még egyszer a tizenkilenc éves egyetemista fiát. Elszenesedve, vagy lelőve, vagy akárhogy! Uram, ne bocsáss meg azoknak, kik ilyenekre képesek! A koporsóban simára csiszolt folyami kövek voltak szénába csomagolva, hogy ne zörögjenek!

Szerencsétlen szülők soha se tudják meg, hogy él-e valahol rabságban, vagy meghalt a gyermekük. Mesélik a népek, hogy fiatalokat tüntetnek el, árammal kimossák az agyukból, amit addig tudtak, és kémeket nevelnek belőlük. Hihetetlennek tűnik, akár a folyami kövek a szénában, azt mégis el kell hinni, mert az Annus nagysága szavahihető munkatársával történt. Uram, csak nagy baja ne esne! Csak sikerüljön!

Közben szép, világos nappal lett. Megmostam a szememet, bepúdereztem az orrom, ne lássák, hogy sírtam s elmentem dolgozni úgy, mint máskor.

Hazajövet izgultam, vajon keresett-e a rendőrség. Vajon mikor veszik észre a szomszédok, hogy Boldizsár úr nincs itt? A szomszédok azonban hamarosan megoldották a helyzetet. A kiszálló rendőrnek nyilatkozatot adtak az én kirablásomról, és megígérték, hogy majd, ha jobban leszek, bemegyek aláírni a papírokat. Fogalmam sincs, honnan tudhatták meg. Mindent tudtak, s még annál is többet. Kötelességüknek tartották, hogy vigasztaljanak. Ílymódon három nap múlva már azt is tudtam, hogy nem csak Boldizsár úr akart megszökni, hanem az a szőke huszonöt éves ringyó is, az utca végéről.

Hát megadta az a drága jó Isten, amiért akkor éjjel olyan kétségbeesve imádkoztam. Ha így meghallgatna minden kérést! Az a Szuzi — még jó, hogy nem szűzinek hívatja magát — az kerítette az olaszt, akinek a pénzemet odaadták, hogy mindkettőjüket átvezesse a határon. El is vitte őket a határ közelébe, csak az éjszakai találkára felejtett el elmenni. Egy, arra a határszakaszra beosztott őrjárat emberei találtak rájuk a rekettyésben, és nem akarták világért se elhinni, hogy csak csókolózni bújtak el oda, mert féltékeny a feleség. A pénz és az olasz nyomtalanul odalett, ők ketten pedig benn ülnek a hűvösön.

— Egészen nekik való hely az — mesélte a szomszédasszony. — Magácska még ki se tette jól a lábát a lakásból, hogy dolgozni menjen, eltartani azt a gigerlit, azonnal megjelentek különféle dámák. Méghogy varratni jöttek! Annyit nem lehetett volna megvarrni, mégha éjjel-nappal a gép mellett ül, akkor se… Hát, jól megérdemli, amit kapott, mégha nem is az igazi büntetését tölti. Előbb-utóbb ki kellett ennek is derülni. Pedig mi vigyáztunk, hogy ne szóljuk el magunkat maga előtt, sajnáltuk volna bántani vele…

A világért se! Hogy is lehetne megbántani egy ennyire nyilvánvalóan jóhiszemű, bugyuta lelket, mint amilyen én vagyok a nyers és napnál világosabb igazsággal, idejében? De hát mindenki másképpen gondolja el a jóságot…

Nem tanultam semmit abból, ahogy a testvérem és a férjem megcsalt. Hagytam másodszor is, hogy nyilvánosházat csináljanak az otthonomból, miközben az egész szomszédság rajtam röhög. Ráadásul ottmaradtam, még kisemmizettebben, és még öregebben, mint az első alkalommal.

Még szerettem is azt az embert!… De hiszen Madárkát is szerettem!

Két hét múlva Boldizsár írt egy hasonlóan gyönyörű, szívdöglesztő levelet, mint amit minden veszély dacára meg akartam menteni és arra kért, hogy látogassam meg.

Látogatta a nehézség. A saját naivitásomat is az ő számlájára írtam, képtelen voltam megbocsátani. Reméltem, valami jó kis betegségre majd csak szert tesz, s nem jön vissza többé. Esténként, miután bezártam az ajtót, hangosan átkoztam az ágyban, s mennél többet szidtam, annál elevenebben képzeltem magam mellé, annál jobban kívántam. A testem függetlenítette magát haragomtól s a szerelmi beteljesedést igazabban éltem át így képzeletben, mint valaha is valakivel, beleértve Boldizsárt is.

Így éltem akkoriban, teljes kettősségben, mégis egyensúlyban önmagammal. Ezt legalább nem tudták az összes szomszédok, csak nekem jutott eszembe néha józan napvilágnál, de elkönyveltem magamban az élet furcsaságai közé, mert nem igazán volt időm filozofálgatni.

Hogy ilyen csúnyán kifürösztöttek mindenemből másodszorra is, hát beálltam dolgozni a gyárba, takarítónőnek. Igaz, kevesebbet kerestem, mint a házaknál, de végül is, nyugdíjas állami állás, s az embernek gondolnia kell a jövőjére.

Nagyjából akkor gondoltam először a jövőmre, negyvenhárom évesen. Nagy kár volt, nem mondhatom, hogy vidámabb lettem tőle. Boldizsár mellett ez sohase fordulhatott volna elő, biztosan azért ragaszkodtam hozzá annyi ideig. Most, ebben a magamra utalt nagy egyedüllétben pontosan megérdeklődtem minden törvényt, tudjam, mire számítsak. Ahhoz, hogy teljes nyugdíjjogosult legyek huszonöt évet kellene dolgozzam. Ez egyből lehetetlen. De ötvenhét éves koromig mindenképpen dolgozni kell, ha hason csúszva is. Ha valami nagyobb betegség érne utol, ötvenhárom éves korom előtt, betegnyugdíjra sincs jogom, mert ahhoz is tíz éves munkaviszonyt kell bizonyítani.

Friss jártasságom a munkajogban kinyitotta a szememet. Csak most láttam igazán, mekkora veszteség volt a számomra a Boldizsárral eltöltött boldog öt esztendő, aminek minden kézzelfogható hasznát ő vágta zsebre. Akkortájt már 500 Lei-t kértek ugyanazért az albérleti szobáért. Ami a fizetésemből megmaradt, éppen kosztra volt elég. No, nem mannára: krumpli, szalonna, rizs, galuska volt a mindennapos, s a hús csak ritka vendég — ünnepnap. Az a pár holmi, amit megvásároltam, lassan elkopott és kiment a divatból. Az utcán senki se szólt már utánam, akkor se, ha egyedül jöttem haza este a délutáni váltásból. A kutyának se kellettem!

Csak a robot, s az álmaim, ez maradt nekem, no meg a kedves tárgyaim a szépen tisztán tartott albérleti szobámban. Azokra nagyon vigyáztam, mert tudtam, hogy ezentúl nem telik majd csecsebecsékre. Megszoktam a gyárat is. Az ember olyan állat, hogy mindent megszokik.

Egy nap aztán újra feltűnt az utcában Boldizsár. Mikor megláttam, megpuhult a térdem. Hogy nézett ki! Te jó Isten! Nem volt annak semmilyen úr formája, csak próbálta megjátszani. De most már nem hagyom becsapni magam. Ez nem az a régi Boldizsár, aki ha el is ment hűtlenül, azért egy kicsit, bár éjszakára, mégis az enyém maradt. Ezt a kopott, beesett arcú, pálinkaszagú alakot nem is ismerem. Hová lett a Tabac illata?

— Csókolom a kacsóját, Gizike!

— Csókolja a félszemű törököt! — válaszoltam dühösen —, s ha jót akar, tisztuljon az utamból, különben feljelentem lopásért, s mehet vissza pontosan oda, ahonnan jött. Arcátlan börtöntöltelék!

Csak a hangja volt a régi.

Attól kezdve éjjel se volt nyugtom. Jött részegen és verte az ablakot, hogy eresszem be. A szomszédokat se hagyta aludni. A háziasszony azzal fenyegetett, hogy ha továbbra is lárma lesz éjjel, felmond.

Hát mit tehettem? Hová költöztem volna, hogy a maradék kis cókmókom is tönkremenjen? Kinyitottam neki az ajtót! Verje meg az Isten azt az átkozott csavargót, amiért kiirtotta belőlem Boldizsár urat, az igazit, az egyetlent, aki mellett nem feküdtem esőt váró szomjas szájjal, pattanásig feszülő idegekkel. Legyen örökre átkozott! Mindent kiirtott bennem és belőlem! Ráduly mellett és után még tudtam álmodni, most már semmit se tudok. Csak próbálom magam elbódítani, de hiába önt el a forróság, hiába ver ki a verejték, a feloldozás, az elemi erővel kitörő vihar utáni nagy-nagy nyugalom, már soha se lesz az enyém.

Részem lett viszont a mindennapos cirkusz. A részeg gajdolás, az esti erőszak, a reggeli fogadkozások, hogy ezentúl minden másképp lesz. És aztán mindig másképpen lett, mert hol a varrógépet, hol a televíziót, hol a nippeket adta el, mire a munkából haza értem. Amikor már nem volt mit eladjon, akkor kékre-zöldre vert, úgy követelte italra a pénzt. Időnként munkába állt, hol csatornát takarítani, hol a virágkertészetbe locsolni, kapálni. Na, nem azért, hogy besegítsen a háztartásba, csak hogy ne vigye el a milícia, munkakerülésért.

Én szamár, ilyenkor mindig reménykedni kezdtem. Mikor harmadik napja nem ivott, rendesen megmosakodott, felöltözött és munkába indult reggel, csak úgy repesett a lelkem az örömtől. Még minden rendbe jöhet — bíztattam magam — de ez a felbuzdulás soha se tartott két hétnél tovább. Mihelyt kézhez kapta az előleget, elázva ért haza. Másnap már nem ment munkába. Egy párszor megbocsátottak és visszavették, aztán végül kidobták mindenhonnan. A munkahelyi belépőjét nem adta le, azt hazudta, hogy elveszett. Azt mutogatta a rendőröknek, ha részegen igazoltatták. Önmagába visszatérő bűvös körbe voltam zárva valakivel, aki hivatalosan nem is volt a férjem. Még csak azt se mondhattam, hogy elválok. És ezt játszottuk már negyedik éve!

Egyre idegesebb lettem. Majd kigyulladt a testem, úgy kínozott mindegyre a forróság. A szívem mellé-mellé vert, s éreztem, hogy nincs levegőm. Benn a gyárban egy nap a folyosóról szedtek össze, elvesztettem az eszméletemet. Az orvos nyugtatókat írt fel nappalra, altatót éjszakára és megvigasztalt, hogy csak a váltóévek.

Aznapeste Boldizsár újra részegen jött haza, én pedig egy nagy elhatározással bevettem az egész gyógyszert egyszerre. De amilyen balszerencsés vagyok, nekem még az se sikerült, hogy egyszer s mindenkorra elaludjam. Honnan tudhattam volna, hogy hány tabletta szükséges? Most már azt is tudom, hogy az orvosok egyszerre sohase írnak fel annyit, amennyi elégséges lehet az öngyilkossághoz, de szép türelmesen, ha félrerakja az ember a mindennapi adagját, tíz nap múlva újabb receptet lehet íratni… Éppen csak át kell virrasztani azt a tíz éjszakát… Hanem akkor jó alaposan aludhattam. Reggel Boldizsár próbált felébreszteni. Csak nem fog ő urasága tüzet rakni? Ki főzi meg a kávéját? Szóval próbálkozott, de nem sikerült neki, akkor összecsődítette a szomszédokat. Kihívták a mentőt, bevittek a kórházba. Másnap szépen magamhoz tértem — kicsit kótyagosan a sok alvástól —, rögtön átutaltak a diliházba.

Ott aszaltak vagy két hónapig, hogy elmenjen a kedvem az öngyilkosságtól. Más egyebet nem is igen tettek ennek érdekében. Reggel-este megtömtek tablettával, attól kezdve kóvályoghattam nyugodtan a folyosón, a parkban, nem törődött velem senki, leszámítva egy-két krónikus beteget, akik tőlem akartak koldulni, vagy velem szerettek volna a bokorba bújni. Már ebből is látszik, mennyire bolondok lehettek szegények. De soha se voltak veszélyesen erőszakosak, biztosan bennük is jó adag dilibogyó olvadozott, az örökös bablevessel keveredve.

Egy idő után aztán példálózni kezdtek viziteken, hogy már egészen jól vagyok, nemsokára kiengednek.

— Márpedig akkor én újra öngyilkos leszek! — jelentettem be a kezelőorvosnak, miközben rettenetesen féltem, hogy nem veszik komolyan a fenyegetésemet, és haza küldenek.

Ki tudja, meddig tartott volna ez így, ha az a nagyszájú Varvara a szindikátustól nem intézkedik? Rendszerint nagyon sokat beszél, de most nagyon siethetett, mert alig hagyott szóhoz jutni is.

 — Tudom, mi történt magával, mindent tudok, azt is tudom, mért. Azt is, hogy amúgy sincs elegendő szolgálati éve a betegnyugdíjhoz, akármilyen nyavalyás is. Csak azt mondja meg, akar-e férjhez menni? Találtam magának férjet! — Hirtelen azt hittem, hogy őt is beutalták.

— Férjhez? De hiszen, éppen a házasságaim juttattak ide.

— Az csak együttélés, nem házasság. Nekem magyarázza? Akar, vagy nem?

— Nem tudom.

— Én tudnám a maga helyében. Egy szélütött, nyomorék embert kellene gondozni, akinek a vállalat most ad egy komfortos garzonlakást. Ha elvállalja, feleségül veszi magát hivatalosan, így magának marad utána a lakás és a nyugdíj fele. Ez elég tisztességes dolog. Vagy nem?

— De igen. Azt hiszem, megpróbálom. Rosszabb már úgysem lehet…

— De még mennyire, hogy lehet!… Csak most nem ez a kérdés. Megyek és elintézem, hogy kiengedjék innen.

Együtt jöttünk el, ide Gábor úrhoz. Szerencsére ez a lakás éppen a város másik végén van, mint ahol addig laktam. Csak azon izgultam, hogy tudom-e gondozni. Éreztem, hogy ellenségnek gondol. Ki tudja, mi mozog egy beteg ember agyában? Ha normális, tudja, hogy rám van szorulva. De ha nem az?  Vagy, ha átlát mindenen, és rájön, hogy inkább nekem van szükségem rá, mint fordítva? Lehet, hogy nem is akar feleségül venni egyáltalán senkit és pláne nem engem — latolgattam az alatt a próbaidő alatt, amiben már megegyeztünk.

Nem volt könnyű mulatság, egyáltalán nem. Ehhez képest anyám angyali türelmes jó beteg volt. Meg akkor fiatalabb is voltam, jobban bírtam mindent, az emelgetést, az éjszakázást… Te jó ég, mit üvöltözött nekem az első héten, minden áldott éjjel! Nem tudom, aludtam-e tíz percet egyvégben?

 

Látod, milyen szamár vagy? Most alhatnál, nem zavar senki, semmi!

Aztán, az az alattomos vérzés is, egy hónapig, szünet nélkül… Gondolom az emelgetéstől. S a derekam! Ha még sokáig él szegény, azt hiszem, belepusztultam volna.

Hogy miért keserítem magam készakarva, én nem is értem. Mi kényszerít a múltat bolygatni most is, amikor már túl vagyok a másféléves rabszolgaságon temetésen, halotti toron, sőt az annyira rettegett műtéten is. Csak a fájdalomtól féltem igazán, ahhoz képest nem is volt olyan nagyon nehéz. Mi bajom mégis?

Most tisztességes, férjét gyászoló özvegyasszony vagyok, se nem kitartott ringyó, mint odahaza feleségkoromban, se nem becsapott szerelmes asszony, mint itt, szerető koromban.

 

Csend van, már az autók se járnak. Csak a pletyka mászik némán a falon, az Isten tudja miben kapaszkodik meg, hogy élni tudjon. Föld helyett csak vízben állnak cérnavékony gyökerei — de ő csak él és virul — szinte érzem, ahogy nő egy-két millimétert, azért él, hogy idővel többméteresre nőjön. S ha darabokra szabdalod, fogja magát, egyik bogon gyökeret hajt, a másikon új levelet, új ágat és növekszik rendületlen, él tovább céltalanul és oktalanul.

 

Hát én? Én mi célból és mi okból éltem, ha új hajtást se hajthattam? Engem rosszul metszett a kertész! Nem maradt két bogom a továbbszaporításra.

Miért éltem? S miért élek?

 

Na, végre! Most legalább azt tudod, hogy miért nem alszol! Tiszta szerencse, hogy legalább erre meglelted a feleletet, mert az újabb kérdéseidet aligha válaszolod meg egyetlen éjszaka… Mondjuk azért, hogy gondozd a temetőben a férjed sírját. A férjedét, aki soha se volt igazából az. Ez is életcél? Na, nem! De mégiscsak — az élők feladata a temetőbe virágot vinni, mindegy milyen ürüggyel és kinek… Mint ahogyan a látók dolga a vakok botját újrafesteni… Az élők dolga emlékezni és emlegetni —... Hiszen, ha lenne kinek … — Az élők dolga élni.

Vedd be szépen azt a pilulát! Attól majd csendesen alszol, álomtalan. Holnap lesz erőd kisétálni a temetőbe, kicserélni a virágokat, kigyomlálni a giz-gazt, megöntözni a sírt, elhitetni az itt maradottakkal, hogy a holtat nagyon szerethették. Ennyivel csak tartozol neki…

Utána esetleg az újsághoz is bemehetnél feladni egy hirdetést: „Mozgássérült beteg házi gondozását vállalom”. Nem, nem is így, hanem úgy, hogy „szakszerű házi gondozását vállalom”. Hiszen, ha jól meggondolom, ez az egyetlen dolog, amihez értek.

 „Jelige: Irgalom!” — Ez akár még ok is lehetne az életre, na meg cél, meg minden…

Lehet, hogy az Isten csak arra teremtett, hogy a nálamnál szerencsétlenebbeken segítsek? Lehet. Csakhogy pillanatnyilag magam is segítségre szorulnék. A párnát is alig emelem, egészen átlucskosodott. Újrahúzom az egészet.

Még hogy temetőben gyomlálok, meg én ápolok másokat? Szeretem, amikor a bolha prüsszög… Egyelőre a nagypárnával kellene csak elboldogulni, ha sikerül, a holt-fáradtságtól talán normálisan is elalszom…

Lenyeljem? Vagy mégis inkább tartogassam?

Hány éjszakát kell, akkor még átvirrasztanom?

 

 

* Hulladékértékesítő Vállalat  román nevének rövidítése.

* condicÃ?Æ? – román szóból korcsosult – jelenléti napló.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 0 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!