Bárányi Ildikó : Búcsú az összkomforttól. I. Változat: Garzon a negyediken

Első szereplő, GÁBOR – vadonatúj garzonlakó és alkoholista – Harmadik rész *

 

Így, tisztába tevés után, amikor a nap besüt az ablakon, a méhecske ott zümmög a pletykavirág körül, még jól is érezném magam, ha nem lennék egyfolytában éhes. Persze ehetnék is, és eléldegélhetnék még vagy tíz évet, ahogy az orvos mondta, de hát… — Újra meg újra végig kell gondolnom mindent, hogy erőm legyen! Tudom, mit akarok — és ez csak tőlem függ.

Ott hagytam abba, hogy az asszony elment a rendelőbe és én örültem, de főképpen szégyelltem magam. Elhatároztam, hogy megjavulok, — mint annyi másszor is, mikor „új életet” akartam holnaptól kezdeni, — de most komolyan elhatároztam, hogy legalább készakarva nem keserítem szegénynek az életét. Nem is púpos, nem is sánta, csak egy kicsit közönségesen néz ki abbéli igyekezetében, hogy fiatal maradjon. Ettől még kaphatott volna magának egy jóravaló embert… Bár, a jóravalóság egyre ritkább lesz, azt hiszem. A gyárban is látszólag csupa jóravaló ember volt körülöttem, egy sem ült börtönben, min én, mégsem jutott volna huszonöt év alatt senkinek eszébe, hogy megkérdezze:

Te Gábor, te, mi a fenének iszol?! — Inkább azt mondták: — Gyere, fizetek egy fél decit… — talán, mert tudták, hogy nem szeretek adós maradni és duplán kapják vissza… Ezt a lakást is akkor utalták ki, amikor már csak koporsónak használhatom. Egész városi életemben egyik albérletből a másikba hányódtam, soha sehol se lehettem otthon. Most először lennék, s még jó is volna, ha nem lennék éhes… Így is jó! Ott hagytam abba, hogy elment az asszony — vagy ott, hogy visszajött? Már nem is tudom.

Hozta az orvost — ügyes fiatalember! — megvizsgált, hümmögött, receptet írt és az külön szép volt tőle, hogy nem hazudott. Azt mondta:

— Tata, maga ilyen állapotban már nem sokra való, de azért legyen nyugodt, ráírjuk az egészségi bizonyítványára, hogy házasságra alkalmas, különben nem fogadják el az iratot. Ezen ne múljon! Mintaházasság lesz, garantálom, sohase fognak veszekedni. — Meg volt győződve róla, hogy szellemes. Láttam rajta. Csak azt sajnáltam, hogy nem tudok mozogni — bár egy seggberugás erejéig!

Aztán az asszony megetetett. Sokkal jobb ízűeket főz, mint amihez a kantinban szoktam. Jól is esett, le is nyeltem rendesen, mert az egyhetes cirkusz és köpködés után elég éhes voltam. Igaz nem annyira, mint most, mert akkor közben-közben még ettem valamit. Meg is dicsért, hogy milyen ügyes nagyok:

Látja, Gábor úr? Tud maga segíteni, ha igyekszik! Ennie kell, hogy erőre kapjon!

Tán csak nem képzeli, hogy valódi férj lesz belőlem? — tűnődtem kajánul. Hamarosan újabb dicséreteket is learattam, mint másféléves koromban, mikor először sikerült a bilibe végezni a dolgomat és nem melléje…  Szép, békességes napok voltak. Kijöttek a hivatalból és annak rendje-módja szerint összeeskettek. Hogy két orvosi bizonyítványom volt, egy egészségi és házassági alkalmassági, és egy másik, mely súlyos szállíthatatlan betegségemet igazolta, láthatóan nem zavarta a hatóságot.

Még a háromszínű szalagot is a vállára kötötte a hivatalnok, vagy micsoda, és elejétől végéig felolvasta azt a világ leghülyébb szövegét, ami minden házasságkötésnél egyforma, hogy a román szocialista állam hogyan védi az anya és gyermek jogait! Lehet, hogy a feleségem is ettől kapott vérszemet?! — nekem annál furcsábbnak tűnt az egész, mivel rádöbbentem, hogy én életemben még sohase vettem részt egy esküvői szertartáson se, csak legfennebb a templomban. Hát vadonatúj volt az egész és annál szórakoztatóbb. Hogy esetleges félreértés ne legyen a szándékaim tisztességességét illetően az egész felolvasás alatt sűrűn bólogattam. De rám nem is igen nézett senki, az irodista a szöveget nézte, biztosan elolvasta már vagy harmincszor az életben, hogy a fenébe nem tudja megtanulni kívülről? — a többiek meg őt nézték, szép nagydarab kövér ember volt, volt mit nézni rajta.

A feleségem itallal, tésztával kínálta a jelenlevőket, ahogy illik. Én is ettem, foszlós dióskalács volt… Csak étel ne jusson eszembe! Ha jól emlékszem, csak a háború alatt voltam még ilyen éhes… Sebaj, majd csak elmúlik, nem tarthat, míg a világ. De a szomjúságot, azt nem bírom… Inni muszáj! Legalább csapvizet.

Bizony, az esküvő után egészen kellemes életem kezdett volt lenni. Aludtam, ettem, nézegettem a pletykát, s azt, hogyan világosodik ki és sötétedik el az ablak, órarend szerint. Persze unatkoztam is, de nem lehet minden tökéletes. Úgy, egy hónap múlva, a feleségem azt kérdezte, beleegyezem-e, hogy vegyünk egy televíziót. Megkapjuk olcsón a szomszédtól, az nagyobbat akar. Naná, hogy beleegyeztem!

Attól kezdve nem is unatkoztam. Nagyokat ettem —, de még milyen nagyokat! — persze, nem mozoghattam, hát az emésztésem se volt valami tökéletes. De az asszony takarított rendesen, hát megvoltam. Ő nem igen nézte a televíziót, mert állandóan főzött, mosott, vasalt, takarított és — szellőztetett… Az igazság az, hogy ha egy jó filmet néztem, hát nem szakítottam meg az élvezetet csak azért, hogy a kisgyermekkori érdemekért kijáró dicséretet bekasszírozzam és ágytálért üvöltsek. Mire lezajlott az egész már rendszerint nem értettem, hogy ki kibe szerelmes, vagy éppen azt szalasztottam el, amikor leleplezték a gyilkost. Így hát hallgattam, mint aki tényleg… Az asszony pedig nem szólt semmit. Ha vége lett a filmnek kicserélt alattam mindent, kiszellőztetett és ment mosni.

Mikor újra kihívta az ifjú doktort, az elégedetten állapította meg, hogy milyen jó gyógyszereket adott — lám, egészen kikerekedtem tőle. De nem bírta ki, hogy valamivel ne elégedetlenkedjen, ezért hozzátette:

Hanem nem ártana, ha az asszonyság is szedne egy kis vitamint, mert eléggé lesoványodott és furcsán sápadt. Valamelyik nap, ha ráér, elküldjük a laboratóriumba nem tetszik a színe!

No, hát ne is tessen az én feleségem —  gondoltam bosszúsan —, de az agyam valamelyik csücskében ott maradt amit mondott, mint egy tüske a köröm alatt. Elkezdtem jobban szemügyre venni az asszonyt. Bizony lógott rajta a ruha, az ősz haja is majdnem teljesen kinőtt, egészen csinos, asszonyformája lett. Csak a szeme volt karikás, az arcszíne sárgás, s a hátát furcsán egyengette takarítás közben, ha ezért-azért lehajolt.

Te Gábor, te marha!  Miféle ember vagy te? Ez a tejfelesszájú kellett idejöjjön, hogy mást is megláss, mint a televíziót? Te hónapok óta rá se néztél az asszonyra. Miközben emelgetett, forgatott, mosdatott, te kényelmesen behunytad a szemed, fáradt volt a televízió vibráló fényétől. Csak híztál világnak, nem törődve azzal, hogy a társad beleszakad. Csúf dolog volt Gábor!… Na most már egyre könnyebb lesz szegénynek, csak ez a nagy üresség  annyira ne szaggatná a mejjem száját!… Elmúlik hamarosan, csak el kellene aludnom!  Elalszom, elalszom…, azért is elalszom… el…          

 

ő   ő   ő   ő

 

Gábor, Gábor! Ébredjen, az Isten szerelmére, csak nem… már este tíz óra, s még semmit se evett. Én azt is el tudom képzelni, hogy nehezen nyel, de legalább ezt a kis húslevest kóstolja meg! Csak egy-két kanállal legalább, az én kedvemért…

Micsoda válogatott kegyetlenség, felébreszteni az embert, s az orra alá dugni az illatozó húslevest! Állhatatlan vagy, Gábor! Két kanállal mégis csak lenyeltél. Úgy kell neked! Most sokkal jobban csikarja a gyomrodat… Pedig tudnod kellene, hogy mit szabad, s mit nem!

Mikor vizsgálat után hazajött az asszony az orvostól, mind kérdeztem volna tőle, hogy mi baja, de érthetetlen hangokon kívül nem jött ki más belőlem. Dühös voltam magamra, de mit tegyek? Az asszony pedig, mintha el se járt volna soha hazulról, csak a szokásos dolgokról kérdezett, hogy ágytál, étel, ital, televízió meg miegymás…

Egy nap hallom, csengetnek. Vajon ki érdeklődik még a sorsom után? Hallgatózom, hát a nagyszájú volt háziasszonyom.

Jó napot, gondoltam benézek munka után, lám mit csinál még a mi betegünk. Hanem magácskát Gizella szinte meg se ismertem, olyan divatos formája lett, csak nincs valami baj?!

Hát Gizellának hívják! Giza, Gizus, Gizike… egészen szép a neve. Kár, hogy ez a boszorkány nem jött hamarabb! Most az egyszer igazán az Isten küldte egyenesen ide. Kérdez ez helyettem mindent, csak győzzön válaszolni a Gizus. De miként legyen, hogy én is halljam? Legjobb, ha tetetem magam, hogy alszom.

Isten hozta — válaszol a feleségem, én is éppen ezt mondtam — megyek, megnézem ébren van-e. Hát éppen alszik. De tessék, üljön le, várja meg, míg felébred. Addig legalább elbeszélgetünk egy kicsit, néha már azt gondolom, megkukulok, hogy örökösen én kérdezek, én válaszolok. No, nem panaszképpen mondom, tessék csak, tessék! Az ajtót nyitva hagyom, halljam, ha valamire szüksége van. — Hát azt jól teszed! — nyugtáztam magamban s szinte éreztem, hogyan nyúlik meg a fülem, várva, hogy jobban halljak. Mert jól számítottam, a háziasszony vallatóra fogta, Gizus pedig válaszolgatott türelmesen:

Voltam az orvosnál, hogyne. Azt mondta, vadhús van a méhemen, meg kellene operálni, mert állandóan vérzek — tudja, ezek a váltóévek… így magyarázta… De nem hagyhatom itt ezt a szegény embert, ha egyszer elvállaltam. Megmondtam az orvosnak is, aztán írt valami injekciókat. Azt mondta, próbáljuk meg, lehet, hogy használ, ha nem emelgetek, és nem dolgozom nehezet. Hallott ilyet? Hogy ne emelgessek és ne dolgozzak! Kutya egy úri betegség, meg is enne a kosz mindkettőnket… Hát így állunk. Ha én ezt hamarabb tudom, hogy ilyen bajom van, akkor dehogy is vállalkoztam volna… De lehet, hogy akkor is elvállaltam volna, mit hazudjak? Maga tudja, milyen életem volt. Hát élet volt az, mondja meg!? Valahogy meg kell halni egyszer, csak addig kibírjam, ameddig ez a szerencsétlen él!

Maga csak ne siettesse a halált, eljön az anélkül is, hogy örökösen emlegessék!

Nem siettetem, most már, és emlegetni sem szoktam, mert nincs is kinek, csak úgy eszembe jutott, hogy ha akkor vissza nem rángatnak erre az árnyékvilágra, rég nem lenne már semmi  gondom… Tudta a fene, hány bogyót kell lenyelni ahhoz, hogy biztos legyen… Most már csak egy dolog biztos: Ha elvállaltam, hát elvállaltam… Az életben semmit se lehet visszacsinálni.

Hallottál eleget, Gábor! Nyögj egy nagyot, hogy bejöjjenek! Hát így volt… Ezt kell sokszor végiggondolnom, akkor talán bírni fogom… — „Valahogy meg kell halni egyszer” — így mondta. Én háromnegyed lábbal úgyis a sírban vagyok már, nem lesz soha ember belőlem — kinek használ egy élőhalott?! S ha már nem használ, legalább ne ártson! Nem sír utánam senki és ez az asszony, amilyen becsületes, talán még meg is gyászol…

Az én „nevesincs asszonyomból” hirtelen Gizussá vált feleségemet majd szépen megoperálják, pár hét alatt felépül, lesz lakása, tűrhető nyugdíja és talán még húsz év emberhez méltó élete…

Ne panaszkodj Gábor! Az étel-éhség nem a legnagyobb. Egész életedben éheztél, akkor is, mikor tele volt a bendőd. Annis óta benned volt az éhségnél is nagyobb üresség, a csakazértis dac — valakinek visszafizetni…, ha nem másnak, hát önmagadnak ártani! Megmutatni, hogy téged nem kap könnyűlábon senki asszonyszemély, veled aztán soha többet nem fognak kibabrálni!… Sohase akartál adni, csak kapni. Mindent, semmiért. Gyáva is voltál, igen, gyáva te, a híres verekedős legény! Féltél újrakezdeni, féltél szeretni valakit, beszartál a gondolatától is, hogy még egyszer csalódhatsz az életben. No, hát nem babrált ki veled senki, ez akár legyezgethetné is a hiúságodat, ha te önmagaddal ennyire ki nem toltál volna!…

Még hogy éhes vagy?! — és akkor mi van? Ha ebben a rozoga testedben él még valami és azt embernek akarnád nevezni, hát mutasd meg magadnak! Most mutasd meg, milyen nagy vagány legény vagy! Bicskázni csak bikatermettel és —indulattal lehet, de adni béna kézzel és összeszorított szájjal is.

Összeszorított szájjal is, most is, mikor kérlelnek:

Gábor úr! Csak ezt a korty tejet, az én kedvemért!…

Istenem, adj erőt, hogy ne nyeljem le! Még most az egyszer ne!… És ne akard, hogy sokáig hívjalak! Légy hozzánk szelíd és irgalmas!… Ugy-e, már nem tarthat sokáig?…

 

ő   ő   ő   ő

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 76 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!