George Tumpeck : Hajnali séta

Nyomtatás

Hajnali séta 

Egy hideg nap sötét hajnalán, 

mely az éji zajjal van tele, 

ott ülök, fűtetlen a szobám, 

s megfagyott kezem lehelem. 

Mellettem csak hű társam, 

egy pálinkás üveg vacog – 

szegény, este még tele volt, 

most csak szomorúan kong. 

Kint tombolnak a mínuszok, 

hideg szél süvít az ablakon. 

A farkasok is megfagytak régen – 

hogy velünk mi lesz, azt nem tudom… 

Csak kutyám ül az ölemben, 

meleg nyelvével nyalogat, 

néz rám csillogó szemekkel,

 és nedves orrával noszogat. 

Ki kell őt vinni, de a szél süvít, 

talán az ajtó sem nyílik már, 

ám úgy látom a szükség nagy úr, 

s a kutya már az ajtóban vár. 

Én csendesen lépkedek,  

ő vidáman előrerohan, farkát csóválja,  

s követem én,

lábam alatt csak a jég rian, 

s fény játszik a hold üstökén. 

Utunk a temetőn át vezet, 

hol holtak nyugszanak csendesen, 

elhagyott sírokon fura figurák, 

jégangyalok intenek kedvesen. 

Szemem látja, agyam felfogja, 

de megérteni soha nem fogom; 

Miért mindig a jók mennek el? 

Valaki mondja meg, én nem tudom. 

Van kit siratnom, elmentek sokan, 

a névsor bővül az évek folyamán, 

elfogadni, sajnos, már sosem fogom –  

ez nem egy követendő hagyomány. 

Sokan mondták, az élet rendje ez! 

Készülünk a napra éveken át. 

Virágot hordunk a halottak sírjára, 

s sajátunkhoz veszünk fel új ruhát.

Idáig értem a gondolatban, 

s egy szélfuvallat szállt felém, 

talán egy kószáló lélek hatalma – 

 de nem vártam meg a fejleményt… 

Szerencsére a temető is véges,  

kutyámmal lassan visszafordulok, 

a jégangyalkák búcsút intenek, 

az élettől még pár napot koldulok.