György Attila : Marcus Aurelius

Filozófus, katona, államférfi és császár.
Olyan cím és rang birtokosa, mely ma már fel sem fogható. A Római Birodalom egyeduralkodója, Líbiától Skóciáig, a Rajnától a Tigrisig élet és halál ura.
Isten, az ?t megillet? teljes és korlátlan hatalommal. Még ennél is több, mert a Római Birodalom császárának és pontifex maximusának még az istenek között is címe és rangja van.

 

A filozófus

 

E feltétlen hatalom birtokában, istenségének terhével együtt átérezte, megértette, és minden következményével együtt vállalta az emberi létezést. Talán csak így lehetett, sehogyan másként. Hiszen tanítómestere, Seneca is megértette a világ lényegét – de következményeit nem tudta vállalni. Emberként élni ugyanis sokféleképpen lehet: h?sként, felel?tlenül, örömmel, aszkétikusan, önfeláldozón és a köz javára egyaránt; a következményekkel együttélni azonban a leghálátlanabb és legnehezebb sors. Ezért ugyanis nem jár babér, sem öröm, sem megbecsülés. Talán mindössze ennyi az emberi létezés alapvet? tragédiája: a következmények el?li szüntelen menekvés. Aki a következményeket vállalja, szembefordul velük, tragikus h?ssé válik. A görögök drámaírók még tudták ezt.

E feltétlen megértéshez és vállaláshoz mindenekel?tt hatalom kell és biztonság. A szegény és kiszolgáltatott ember számára következetesnek maradni nemcsak nehéz: de lehetetlen és értelmetlen cselekedet. Az átlagember számára “embernek” lenni a szó sztoikus, bölcseleti értelmében reménytelenül, mérhetetlenül nehéz feladat. Az ember mindig és mindenkor hiú, ny?gös, pénz- és kéjvágyó. Hatalomra, megértésre, szeretetre vágyik – ezt diktálja neki az életösztön, az életéhez ragaszkodó él?lény túlélési parancsa. A morál és az etika szöges ellentétben áll ezzel az alapvet?en emberi érdekkel. A moralitás nem emberi – hanem ember- és természetfölötti tulajdonság. Ezért nevezték a bölcsek az erkölcsiséget az emberben rejl? isteni szikrának, a bölcsesség párájának.

 

Élj úgy, mitha minden pillanat életed utolsó pillanata lenne. S ha már nem lehet, akkor távozz onnan: Itt füst van távozom. Ennyi az egész. Miért tulajdonítasz akkora fontosságot neki?

E hang nem egészen emberi. Az ember élni akar, a füstben is. Az élet feladásához a halhatatlanság tudata, biztos hite kell.

A császároknak nem kell füstben élniük.

 

***

 

A katona

 

A birodalom békéje, jóléte, a tökéletes uralom, az istenek akaratának igazságos és bölcs érvényesítése a földön császári és katonai feladat volt: egy energikus, kitartó, okos és könyörtelen ember feladata. Huszonnégy évi hadviselés után sikerült a Birodalom békéjét biztosítani, Janus templomának ajtaja bezárult; kemény és bölcs szabályok által végre lehiggadt az állandóan forrongásban lév? óriási állam: a Római Birodalom az egyensúly állapotába jutott, mint se azel?tt, se azután többé lehetségessé nem vált.

 

Marcus Aurelius számára egyetlen kihívás maradt: az önmegvalósítás, az eszményi ember megvalósításának kihívása. Jó katonához ill?en rákészült erre a kihívásra: állandó készültségben élt, a hadjáratokban és a diadalmenetekben, a Garam menti katonai sátorban és a Tiberis melletti palotában egyaránt ugyanazon alázattal írta elmélkedéseit.

A szorgalom ehhez nem lett volna elég: hatalma és példátlanul kivételezett helyzete azonban lehet?vé tette az emberé válást: kiteljesítette az isteni alkotást és megalkotta a morális ember él? mintaképét.

Úgy tette ezt, mint a sz?l?t?ke, mely meghozza gyümölcsét.

A kés?bbi világ, melynek alapjait Rómában maga ?rizte meg az örökkévalóság számára, ezt az áldozatot képtelen volt felfogni: az emberré válást, az emberség vállalását csak végletes, vulgáris formában, rejtélyes, megfoghatatlan és misztikus ködben, véres és megszégyenít? halál vállalásával tudta csak elfogadtatni.

A megfeszített próféta, ki árnyékával betakarta Aureliust, talán tudta, mit hívei még nem – s amit a „pogány” császár magától értet?d? alapelvnek tekintett: hogy igazán szeretni csak felülr?l, az emberiségen felülemelkedve lehet;  mert a szeretet érdek nélküli. A szeretet mindig egyoldalú, szeretni adakozást jelent, ehhez pedig gazdagnak kell lenni. A gazdagság annyit jelent: semmiben nem szenvedünk szükséget; sem elismerésben, sem üdvözülésben, sem a jótékonyság gyakorlásában.

A szeretet lényegénél fogva öncélú. És mindenen túl, ideális, elérhetetlen állapot, melynek lényege az érette való törekvésben rejlik.

 

Aurelius, a “klasszikus kor”, a görögrómai m?veltség utolsó nagy gondolkodójaként és császárként egyaránt a görög tragédia lényegét, a kor imperatívuszát testesítette meg: beteljesítette, vállalta saját sorsát. A rabszolga Epiktétosz bölcselete, a sztoa megnyugtató ereje, a dekadens, fény?z? birodalmi udvar aranyos-véres pompája készíti fel és kötelezi erre a szerepre: filozófusnak és császárnak lenni, a bölcsesség és a világi hatalom egyidej? birtoklására. A hadjáratokat, intrikákat és a kormányzás pontos, óram?szer? munkáját egyaránt kézben tartó császár rátermetten és tehetséggel végzi uralkodói munkáját; megvédi és kitágítja a birodalom határait, cirkuszt rendez és gabonát arat, összeesküv?ket végeztet ki és garasos aprólékossággal ellen?rzi a császári kincstár számadásait. Átéli és megtiszteli császári min?ségét, összes következményeivel együtt – és közben beteljesíti emberi feladatát is.

 

***

 

Az államférfi

 

A hatalom korrumpál – tartja a plebejusi közhely, joggal és bizonyítottan. Minden közönséges, világi hatalom korrumpál, jellegéb?l adódóan: ugyanis teljességre törekszik, öncélú, akár a szeretet. Módszere az önzés: újabb és újabb hatalmat, újabb kiterjedést akar; míg a szeretet adományoz, a hatalom elvesz, elragad önmegvalósításának lázában.

A plebejusi bölcsesség második része azonban: hogy az abszolút hatalom abszolút korrumpál, nemcsak valótlan állítás, de istenkáromlás is. Az abszolút, feltétlen hatalom ugyanis kiemelkedik az emberi társadalom dimenziójából – a korrumpálódás fogalma értelmét veszti, hiszen az abszolút hatalom rend és emberi min?sítések fölött áll. Ezért “irreális”, “elvont”, “absztrakt” fogalom: mert nem emberi lépték?, megértéséhez nincs eszköz. E megértés reménytelensége szüli a kétkedést, az ateizmust, az abszolútum állapotának tagadását – mindazt, ami az els?dleges ‘a priori’ min?sítésekb?l következik.

 

Emberi lépték, emberi feltételek szerint az abszolút hatalomhoz igen közel áll, gyakorlatilag azonos vele a feltétlen hatalom. E feltételek nélküli hatalom ma már ugyancsak elképzelhetetlen, megfoghatatlan, “absztrakt” idea: önmagában, tisztán megjelenítve nem létezik, csupán társadalmi trendek, algoritmusok, t?zsdei görbék és szalagcímek jelenítik meg globalizált illúzióját. A kereszténység, és vele együtt az új nyugati világrend születésének hajnalán ez a feltétlen hatalom még önnön teljességében, fizikai valóságában létezett. Másként, máshol, mint az egységes, a világ egynegyedét magába foglaló Birodalomban, nem is jöhetett volna létre az új világrend.

Ennek a birodalomnak volt ura, feltétlen parancsolója, megjelenítése és összetartó, kohéziós ereje az utolsó, filozófus császár.

Teljesítette kötelességét: a ráruházott hatalommal megvédte, gyarapította és átadta a rábízott birodalmat.

 

***

 

Az isten

 

A világban erjed? bölcsességet, a bolygók, tengerek, természeti törvények és emberi idegpályák párlatát, a lelkek és természetfölötti sugallatát mindig egyetlen embernek, egyetlen helyen és egyetlen pillanatban kell megfogalmaznia és kimondania. Profétai közösségek nincsenek, csak próféták; teremt? szöveg nincs, csak teremt? Ige.

Ahozz, hogy a Logosz kimondathassék: az Igének testté kell válnia.

E szó kimondásához több kell mint kiválasztottság, tehetség, prófétai elhivatottság. Nem elég hozzá a bölcsesség, a megszállottság. Kimondásához, akárcsak a szeretethez, mellyel egylényeg?: er? és hatalom kell; másként elveszik, megsemmisül, beolvad az emberi közönybe. A feltétlen kinyilatkoztatás, a világot megújító nagy eszmék meghirdetése feltétlen hatalmat követel meg: Ekhnathon, Asszurbanipál vagy Montezuma hatalmát, mely eszmeiséget, világrendet, és szövetséget teremt az égiek és a föld között.

 

Egy dekadens, csúcspontján álló birodalom tehetséges egyeduralkodójaként Marcus Aurelius hivatása és lehet?sége lett volna új világrendet, új eszmeiséget alapítani. Gyökerében irthatta volna ki a rabszolgák új, Júdeából származó szektáját; államvallássá tehette volna az általa is tisztelt, tartalmas és népszer? Mithrász-kultuszt. Megteremthette volna a Sztoa új nemzedékét. Szentesíthette és kodifikálhatta volna a hajdani szigorú, puritán római életstílust, vagy éppen ellenkez?leg, az etruszk hagyományok szellemében célként és irányként szabhatta volna meg az életöröm és a m?vészetek abszolút fenns?bbségét.

Nem tette meg mindezt, nem tett meg semmit ebb?l: és ebben rejlik nagysága. Lemondott minderr?l, és a legszomorúbb, legmegalázóbb feladatot: az emberi sorsot választotta, annak szerény és mértékletes megélését. Filozófus volt, a szó valódi értelmében: a bölcsességet szerette, nem a bölcsesség gyümölcseit.

A judeai ács fia mellett, ki kereszthalált halt tanítása beteljesítésére, Marcus Aurelius, a császár volt az ellenpont, kinek országa e világból való volt, és méltósággal viselte e terhet.

 

Halála után – mint ez törvényszer? volt, – a Birodalom nemsokára összeomlott, rejtelmes és ijeszt? metamorfózis kezd?dik. Új jelek, új próféták, új eszmék burjánzanak. Az Örök Rómából csupán egy név marad; m?veltségének koncain barbárok unokái és ádáz hitvitázók marakodnak. A császár világi m?ve megsemmisül, a római isteneknek csak márványtorzói maradnak.

 

A filozófus császár, katona, államférfi és isten halk szavú, vigasztaló és szigorú m?ve, az Elmélkedések fennmaradt – s vele együtt a világokon átível? bizonyosság is a helyesen leélt életr?l, és arról, hogy az ember mindent elviselhet, még a nagyságot és a hatalmat is. Mert ? volt a világtörténelem egyetlen uralkodója, aki a rendelkezésére álló hatalmat az emberi szellem tökéletesedésére fordította.

 

Legutóbb szerkesztette - György Attila