Filozófus, katona, államférfi és császár.
Olyan cím és rang birtokosa, mely ma már fel sem fogható. A Római Birodalom egyeduralkodója, Líbiától Skóciáig, a Rajnától a Tigrisig élet és halál ura.
Isten, az ?t megillet? teljes és korlátlan hatalommal. Még ennél is több, mert a Római Birodalom császárának és pontifex maximusának még az istenek között is címe és rangja van.
A filozófus
E feltétlen hatalom birtokában, istenségének terhével együtt átérezte, megértette, és minden következményével együtt vállalta az emberi létezést. Talán csak így lehetett, sehogyan másként. Hiszen tanítómestere, Seneca is megértette a világ lényegét – de következményeit nem tudta vállalni. Emberként élni ugyanis sokféleképpen lehet: h?sként, felel?tlenül, örömmel, aszkétikusan, önfeláldozón és a köz javára egyaránt; a következményekkel együttélni azonban a leghálátlanabb és legnehezebb sors. Ezért ugyanis nem jár babér, sem öröm, sem megbecsülés. Talán mindössze ennyi az emberi létezés alapvet? tragédiája: a következmények el?li szüntelen menekvés. Aki a következményeket vállalja, szembefordul velük, tragikus h?ssé válik. A görögök drámaírók még tudták ezt.
E feltétlen megértéshez és vállaláshoz mindenekel?tt hatalom kell és biztonság. A szegény és kiszolgáltatott ember számára következetesnek maradni nemcsak nehéz: de lehetetlen és értelmetlen cselekedet. Az átlagember számára “embernek” lenni a szó sztoikus, bölcseleti értelmében reménytelenül, mérhetetlenül nehéz feladat. Az ember mindig és mindenkor hiú, ny?gös, pénz- és kéjvágyó. Hatalomra, megértésre, szeretetre vágyik – ezt diktálja neki az életösztön, az életéhez ragaszkodó él?lény túlélési parancsa. A morál és az etika szöges ellentétben áll ezzel az alapvet?en emberi érdekkel. A moralitás nem emberi – hanem ember- és természetfölötti tulajdonság. Ezért nevezték a bölcsek az erkölcsiséget az emberben rejl? isteni szikrának, a bölcsesség párájának.
“Élj úgy, mitha minden pillanat életed utolsó pillanata lenne. S ha már nem lehet, akkor távozz onnan: Itt füst van távozom. Ennyi az egész. Miért tulajdonítasz akkora fontosságot neki?”
E hang nem egészen emberi. Az ember élni akar, a füstben is. Az élet feladásához a halhatatlanság tudata, biztos hite kell.
A császároknak nem kell füstben élniük.
***
A katona
A birodalom békéje, jóléte, a tökéletes uralom, az istenek akaratának igazságos és bölcs érvényesítése a földön császári és katonai feladat volt: egy energikus, kitartó, okos és könyörtelen ember feladata. Huszonnégy évi hadviselés után sikerült a Birodalom békéjét biztosítani, Janus templomának ajtaja bezárult; kemény és bölcs szabályok által végre lehiggadt az állandóan forrongásban lév? óriási állam: a Római Birodalom az egyensúly állapotába jutott, mint se azel?tt, se azután többé lehetségessé nem vált.
Marcus Aurelius számára egyetlen kihívás maradt: az önmegvalósítás, az eszményi ember megvalósításának kihívása. Jó katonához ill?en rákészült erre a kihívásra: állandó készültségben élt, a hadjáratokban és a diadalmenetekben, a Garam menti katonai sátorban és a Tiberis melletti palotában egyaránt ugyanazon alázattal írta elmélkedéseit.
A szorgalom ehhez nem lett volna elég: hatalma és példátlanul kivételezett helyzete azonban lehet?vé tette az emberé válást: kiteljesítette az isteni alkotást és megalkotta a morális ember él? mintaképét.
Úgy tette ezt, mint a sz?l?t?ke, mely meghozza gyümölcsét.
A kés?bbi világ, melynek alapjait Rómában maga ?rizte meg az örökkévalóság számára, ezt az áldozatot képtelen volt felfogni: az emberré válást, az emberség vállalását csak végletes, vulgáris formában, rejtélyes, megfoghatatlan és misztikus ködben, véres és megszégyenít? halál vállalásával tudta csak elfogadtatni.
A megfeszített próféta, ki árnyékával betakarta Aureliust, talán tudta, mit hívei még nem – s amit a „pogány” császár magától értet?d? alapelvnek tekintett: hogy igazán szeretni csak felülr?l, az emberiségen felülemelkedve lehet; mert a szeretet érdek nélküli. A szeretet mindig egyoldalú, szeretni adakozást jelent, ehhez pedig gazdagnak kell lenni. A gazdagság annyit jelent: semmiben nem szenvedünk szükséget; sem elismerésben, sem üdvözülésben, sem a jótékonyság gyakorlásában.
A szeretet lényegénél fogva öncélú. És mindenen túl, ideális, elérhetetlen állapot, melynek lényege az érette való törekvésben rejlik.
Aurelius, a “klasszikus kor”, a görögrómai m?veltség utolsó nagy gondolkodójaként és császárként egyaránt a görög tragédia lényegét, a kor imperatívuszát testesítette meg: beteljesítette, vállalta saját sorsát. A rabszolga Epiktétosz bölcselete, a sztoa megnyugtató ereje, a dekadens, fény?z? birodalmi udvar aranyos-véres pompája készíti fel és kötelezi erre a szerepre: filozófusnak és császárnak lenni, a bölcsesség és a világi hatalom egyidej? birtoklására. A hadjáratokat, intrikákat és a kormányzás pontos, óram?szer? munkáját egyaránt kézben tartó császár rátermetten és tehetséggel végzi uralkodói munkáját; megvédi és kitágítja a birodalom határait, cirkuszt rendez és gabonát arat, összeesküv?ket végeztet ki és garasos aprólékossággal ellen?rzi a császári kincstár számadásait. Átéli és megtiszteli császári min?ségét, összes következményeivel együtt – és közben beteljesíti emberi feladatát is.
***
Az államférfi
A hatalom korrumpál – tartja a plebejusi közhely, joggal és bizonyítottan. Minden közönséges, világi hatalom korrumpál, jellegéb?l adódóan: ugyanis teljességre törekszik, öncélú, akár a szeretet. Módszere az önzés: újabb és újabb hatalmat, újabb kiterjedést akar; míg a szeretet adományoz, a hatalom elvesz, elragad önmegvalósításának lázában.
A plebejusi bölcsesség második része azonban: hogy az abszolút hatalom abszolút korrumpál, nemcsak valótlan állítás, de istenkáromlás is. Az abszolút, feltétlen hatalom ugyanis kiemelkedik az emberi társadalom dimenziójából – a korrumpálódás fogalma értelmét veszti, hiszen az abszolút hatalom rend és emberi min?sítések fölött áll. Ezért “irreális”, “elvont”, “absztrakt” fogalom: mert nem emberi lépték?, megértéséhez nincs eszköz. E megértés reménytelensége szüli a kétkedést, az ateizmust, az abszolútum állapotának tagadását – mindazt, ami az els?dleges ‘a priori’ min?sítésekb?l következik.
Emberi lépték, emberi feltételek szerint az abszolút hatalomhoz igen közel áll, gyakorlatilag azonos vele a feltétlen hatalom. E feltételek nélküli hatalom ma már ugyancsak elképzelhetetlen, megfoghatatlan, “absztrakt” idea: önmagában, tisztán megjelenítve nem létezik, csupán társadalmi trendek, algoritmusok, t?zsdei görbék és szalagcímek jelenítik meg globalizált illúzióját. A kereszténység, és vele együtt az új nyugati világrend születésének hajnalán ez a feltétlen hatalom még önnön teljességében, fizikai valóságában létezett. Másként, máshol, mint az egységes, a világ egynegyedét magába foglaló Birodalomban, nem is jöhetett volna létre az új világrend.
Ennek a birodalomnak volt ura, feltétlen parancsolója, megjelenítése és összetartó, kohéziós ereje az utolsó, filozófus császár.
Teljesítette kötelességét: a ráruházott hatalommal megvédte, gyarapította és átadta a rábízott birodalmat.
***
Az isten
A világban erjed? bölcsességet, a bolygók, tengerek, természeti törvények és emberi idegpályák párlatát, a lelkek és természetfölötti sugallatát mindig egyetlen embernek, egyetlen helyen és egyetlen pillanatban kell megfogalmaznia és kimondania. Profétai közösségek nincsenek, csak próféták; teremt? szöveg nincs, csak teremt? Ige.
Ahozz, hogy a Logosz kimondathassék: az Igének testté kell válnia.
E szó kimondásához több kell mint kiválasztottság, tehetség, prófétai elhivatottság. Nem elég hozzá a bölcsesség, a megszállottság. Kimondásához, akárcsak a szeretethez, mellyel egylényeg?: er? és hatalom kell; másként elveszik, megsemmisül, beolvad az emberi közönybe. A feltétlen kinyilatkoztatás, a világot megújító nagy eszmék meghirdetése feltétlen hatalmat követel meg: Ekhnathon, Asszurbanipál vagy Montezuma hatalmát, mely eszmeiséget, világrendet, és szövetséget teremt az égiek és a föld között.
Egy dekadens, csúcspontján álló birodalom tehetséges egyeduralkodójaként Marcus Aurelius hivatása és lehet?sége lett volna új világrendet, új eszmeiséget alapítani. Gyökerében irthatta volna ki a rabszolgák új, Júdeából származó szektáját; államvallássá tehette volna az általa is tisztelt, tartalmas és népszer? Mithrász-kultuszt. Megteremthette volna a Sztoa új nemzedékét. Szentesíthette és kodifikálhatta volna a hajdani szigorú, puritán római életstílust, vagy éppen ellenkez?leg, az etruszk hagyományok szellemében célként és irányként szabhatta volna meg az életöröm és a m?vészetek abszolút fenns?bbségét.
Nem tette meg mindezt, nem tett meg semmit ebb?l: és ebben rejlik nagysága. Lemondott minderr?l, és a legszomorúbb, legmegalázóbb feladatot: az emberi sorsot választotta, annak szerény és mértékletes megélését. Filozófus volt, a szó valódi értelmében: a bölcsességet szerette, nem a bölcsesség gyümölcseit.
A judeai ács fia mellett, ki kereszthalált halt tanítása beteljesítésére, Marcus Aurelius, a császár volt az ellenpont, kinek országa e világból való volt, és méltósággal viselte e terhet.
Halála után – mint ez törvényszer? volt, – a Birodalom nemsokára összeomlott, rejtelmes és ijeszt? metamorfózis kezd?dik. Új jelek, új próféták, új eszmék burjánzanak. Az Örök Rómából csupán egy név marad; m?veltségének koncain barbárok unokái és ádáz hitvitázók marakodnak. A császár világi m?ve megsemmisül, a római isteneknek csak márványtorzói maradnak.
A filozófus császár, katona, államférfi és isten halk szavú, vigasztaló és szigorú m?ve, az Elmélkedések fennmaradt – s vele együtt a világokon átível? bizonyosság is a helyesen leélt életr?l, és arról, hogy az ember mindent elviselhet, még a nagyságot és a hatalmat is. Mert ? volt a világtörténelem egyetlen uralkodója, aki a rendelkezésére álló hatalmat az emberi szellem tökéletesedésére fordította.
Kézdivásárhelyi, nemes és nemzetes lóf? legényember
VAZUL, A RETTENETES
külömb- s külömbféle kalandjai,
melyeket csak székelyül lehet elbeszélni
(pikareszk história)
Na.
Kézdivásárhelyen születtem, a Sziklaszív nevezet? korcsoma mellett. Ott es n?ttem fel, s csuda, hogy tengerész nem lett bel?lem, mert abba a korcsomába annyira vizezték a bort, hogy muslincák helyett sirályok repkedtek a leveg?be. De sokat nem es jártam én vendégl?be, s korcsomába, csak amennyit kellett, s amennyit az embernek a természetje megkövetel – inkábbat a természetet szerettem járni, mert, ugye, székely vagyok. Úgyhogy inkábbat bé se mentem a korcsomába, megállottam el?tte, ott es meg lehet inni azt a féldecit. Vagy kett?t.
Na.
Szóval én inkábbat a természet lágy ölire szoktam járogatni. Van Kézdi mellett egy liget, abba nyáronként olyan édesen énekelnek a madarak, hogy a cukorbetegek fülit mind bé kell dugni. Különösen olyankor énekelnek, mikor meleg nyár van – s ugye, most a nyáron es olyan vót, hogy akkora vót a szárazság, hogy a marhákat es tízóraival engedték ki a legel?re. Olyan kétéves halakot es láttam, hogy még nem tudtak úszni, s a szomszédom mondja, hogy ahajt le Szengyörgy felé a kukorica a mez?n mind kipattogott, a tehenek azt hitték lehavazott, s mind megfagytak. Baj, hogyne vóna baj.
Na de egyszer egy ilyen nagy melegbe elmentem vót a Szeltersz patakára halászni. Jó halas hely vót az akkoriba: vetem bé a horgot, s há’ egyb?l egy háromkilós csuka. Megin vetem bé, há’ egy kétkilós sügér. Esmen bé, esmen egy háromkilkós pisztráng. Esmen vetem, s esmen j?. Így vetegetem estig, eccer nezek hátra, ugyanbiza mennyi halat fogtam: s há’, uramteremt?m! Egy nagy csemer veresmedve ott ült, s az egészet, ahogy hátravettem, mind megette. Na, én neki a medvének, s buszuságomba úgy kezdtem verni, hogy a medve letérgyelt, a két els? lábát felfogta, s úgy könyörgött: ne haragudj, Vazul, hozok helyette egy juhot!
Na.
Aztán az es jó vót, amikor bémentem Brassóba a kínai vendégl?be. Mondom a pincérnek: Garszony, hej! Me ezekkel tudni kell beszélni. Mondom neki: Garszony, hej! Hozzon nekem egy buglya miccset, s egy váza sert! A nép úgy eszement, mint a majonéz!
Kilencven után osztán eccer én es kimentem Budapestre, szerencsét próbálni. Els? éjjel ott aludtam a keletibe, hajnal felé ebredek meg, s há látom, hogy valami nagy csúf hajasok rekegtetnek egy leánykát. Felszöktem, oda mentem, megfogtam az egyiket, hezzavágtam a másikhoz, mondom neki: – Mi van, legény? Ejszen feszeget a hajnali vizelet?!
Avval én lefeküdtem, s osztán jól aludtam.
Na de hogy Budapesten vótam, mondom, megnezem a mekdónácot. Bémenek, mondom egy pincérnek: hozzon’sza nekem hamar valami levest. Megáll, nez, s aszongya: milyen tésztával kéri? Mondom, ej, a hájderménk?jit, belé ne tedd a tésztát a levesbe, te! Eccer a levest, osztán a flekkenyt, csak utána a tésztát! Osztán ki es hozta a levest, de olyan rosszat rég nem ettem, tiszta suhogó víz vót, s benne valami murok s valami dunakavicsok, utána fasírt, s a végin, tesvér, há’ hozzák a laskát a levesb?l egy tányéron, hogy na itt a tészta…
Na de a murokról jut eszembe, elmentem a vásárcsarnokba es, kérdem egy kofától, hajja-e, hogy adja a murkot? Aszongya: hárminc a sárgarépa! Mondom neki, ej, az úristenit, ha hárminc, akkor murok!
Na így, na.
Osztán, hogy nemsokat járok a korcsomába, s sokat ültem otthon, gondoltam, szerelek valakit magam mellé. Fehérnépre es gondoltam, de a fehérnéppel vigyázni kell, me’t a fehérnép, olyan mint a kégyó. S a kégyó, testvér, a kégyó az egy oan állat, hogy télen megfagy, tavasszal megevelenedik, s avval menyen tovább…
Úgyhogy aztán vettem egy sólymot, barátom. Azóta tudok egy dógot: ami csillog, az az enyém. De ezt ne mondd el senkinek. Kösz, haver.
A végire hagytam, úgy es mint utó irat: a disznyóról most itt nem esett szó, me’ a télen levágtuk, s megettük. S er?sen jó vót.
Na szerusztok.
Persze, maguk most azt hiszik, részeg vagyok. Persze, maguk kis buták, maguknak fogalmuk sincs arról, hogy én mennyire józan vagyok. Olyan józan vagyok, mint a golyó. Mint a virág. Olyan józan vagyok, hogy azt akárki megnézheti. Az az igazság, hogy én nem is akartam idejönni. Hát disznó vagyok én? Hogy a kocsmába járjak? Azt már nem. Nem ám. Azt maguk csak szeretnék. És külömben sem iszom. Csak a kulcsomért jöttem vissza. Attyaúristen! A kulcs! A kulcsom! Azt hittem, megbolondultam. Nem volt kulcsom. Pedig volt kulcsom. Nem tudtam hazamenni. Tudják maguk hogy mit jelent, ha valaki nem tud hazamenni? Dehogyis tudják, honnan is tudnák ezt maguk. Hazamentem és nem tudtam hazamenni. Mert nem volt meg a kulcs.
Veszedelmes dolgok történtek ma. Rettenetes dolgok. Ajaj! Dolgok történtek. A kislánnyal. Ott voltunk a cukrászdában, ott abban a a teraszosban, tudják maguk. A cukrászdában, a kislánnyal. És megkérdeztem a kislánytól, eljön-e velem. Csak úgy áperté megkérdeztem. És azt mondta, igen. Azt hittem, nem hallok jól. Hát hülye vagyok én? Hát süki vagyok én? Képzeljék csak el, azt mondta, eljön velem.
És jött. Jött, masszívan jött. És mentünk, és hazaértünk, és volt nekem egy kulcscsomóm. S a kulcscsomón volt vagy nyolcvanöt kulcs. És én ki akartam nyitni az ajtót, de a kulcs az istennek sem talált. És izzadtam és próbálgattam a kulcsokat, s az ajtó nem és nem. De nem ám. Aztán a kislány egy idő után megunta, és azt mondta, ha megtalálom a kulcsomat, majd szóljak. És azzal elment. De el ám. Úgy elment, mint a golyó. Én pedig leültem a lépcsőre és majdnem sírtam, és a kulcsok ott voltak előttem, és akkor újra megpróbáltam, és a második kulccsal egyből eltaláltam, és futottam körbe a tömbház körül, és kerestem a kislányt. Úgy kerestem, hogy csak, úgy kerestem, hogy na. De a kislány már sehol sem volt, mert biztos talált magának egy kulcsos palit. Mert mindenkinek van kulcsa. Legalább egy kulcsa mindenkinek van. De nekem sok kulcsom volt. És ez volt a baj.
Aztán, amíg a kislányt kerestem, bejöttem ide a kocsmába. És a kislány nem volt itt. Nem bizony. Pedig már a kulcsom is megvolt. Akkor még újra megvolt. Aztán leültem, mert ha egy helyben ülünk, könyebben megtalálunk valamit. Csak ülni kell, és figyelni. Figyelni! Az emberek ugyanis egyfolytában nyüzsögnek, mászkálnak settenkednek és mozognak. Főleg mozognak. És ha elég sokáig helyben ülünk, akkor előbb-utóbb ránk találnak. Persze, ezt maguk nem tudhatják, honnan is tudnák, maguk csak ülnek itt, mint a disznók, és isznak. De én nem iszok. Csakazértsem iszok. Csak azért sem iszok, mert nincs pénzem. Persze, maguk adhatnának kölcsön ezer forintot, hogy is ne adhatnának maguk. Kösz. Kösz, holnap megadom. Ajaj, de még mennyire hogy megadom! Úgy megadom, mint a burung. Mert jól jegyezzék meg maguk, hogy nekem van pénzem. Ha én egyszer azt mondom, hogy van pénzem, akkor lesz is! Pénzem, az van. Csak kulcsom nincs. Mi az hogy nincs kulcsom? Most már van. Olyan kulcsom van, mint az élet.
De az előbb még nem volt. Azért jöttem ide vissza. Visszajöttem, mint a disznó. Mint a majom, úgy visszajöttem. És megtaláltam a kulcsomat. És most már mehetnék haza. Ajaj! Szeretnék azt maguk. De én nem. Mert maguk csak részeg, hogy én hiszik. Egy sör nekem nem tétel. Egy sört még masszívan megiszok. És pénzem is van. Holnap megadom.
A lényeg viszont a kulcs. A kulcson van a fő lényeg. A kérdés a kulcs. Hogy van-e kulcs, vagy nincsen kulcs. Mert az a legjobb az egészben, amíg az ember azt hiszi, hogy nincsen kulcs. Hogy elveszítette a kulcsot, vagy valami hasonló. És keresni kezdi, és keresi, és nem találja, és egyre inkább keresi, és közben izzadni kezd a homloka és a tenyere, mert attyaúristen, mi lesz, ha nincsen meg a kulcs! És közben tudja, hogy a kulcs valahol megvan, csak éppen nem találja, és kiforgatja az összes zsebét, és minden lehetséges és lehetetlen helyen megnézi, csak ott nem, a bal zsebében, ahol tartani szokta, mert közben reménykedik, hogy igazából tényleg ott van a kulcs. És közben egyre csak húzza az időt, és már minden zsebét megnézte, és akkor végül megnézi a bal nadrágzsebet is, és bekövetkezik a csoda, mert a kulcs valóban nincs meg, és akkor ez egy olyan érzés, hogy a bizonyosság szinte a kulcs elvesztését is megéri, és az emberben fölmegy az adrenalin és minden, ami ilyenkor föl szok menni. És akkor már szó sincs unalomról és fölösleges cselekedetekről, az ember elindul, és keresi a kulcsot. És keresés közben mindenféle dolgok történnek az emberrel, amiről maguknak fogalmuk sincs, honnan is lenne. Rendkívüli és furcsa dolgok történnek az emberrel, aztán egyre idegesítőbb dolgok, és néhány kocsma után, ahol sem a kulcs, sem az a bizonyos kislány nem található meg, egyre kínosabb lesz az egész, és egyre jobban kerülget a pánik, és nyomasztó, mocorgó érzés keletkezik az ember gyomrába, és végül, amikor már azt hiszi, nincs tovább, akkor egyszer csak megtalálja a kulcsot, s azzal aztán usgyé haza, s a ajtó előtt újra próbálgatni kezdi a kulcsokat, és egyre nehezebben találja meg az igazit, mert azt maguk is tudják, hogy az igazit milyen nehéz megtalálni, amit viszont nem tudnak, az nem más mint az egyre sürgetőbb és feszítőbb érzés az ajtón belül kerülni, és végül, legeslegvégül, a legeslegutolsó pillanat utolsó töredékei alatt feltárul az ajtó, és ennek már épp ideje is volt, ajaj, legfőbb ideje volt, mert már azt hittem, beleszarok.
Akkoriban történt, amikor a medvék lejöttek a havasról.
Illetve, mivel itt a Héterd?s Havas földjén vagyunk, tulajdonképpen annyi történt, hogy Kismedve felébredt téli álmából, és rögvest úgy határozott, meglátogatja legjobb barátját, Ártánykát, aki a völgyben lakott, egy megnyugtatóan nagy kiterjedés? kukoricás mellett.
Kismedve tavaszonként roppant szerette meglátogatni barátait. Nyáron és ?sszel is szerette, de a tavaszi látogatás, az volt az igazi. Különösen Ártánykánál, ahol a medvék számára teljesen érdektelen kukoricalepény mellett mindig akadtak különféle, malátából, mézb?l és gyümölcsökb?l erjesztett italok, amelyek mindenkor jó hangulatot, ihletet és kellemes id?töltést biztosítottak egy Kismedve számára.
Ártányka, mint mondottuk, a havasok alatti völgyben lakott, egy Volt nev? folyó partján. E folyó nevén Kismedve, akit?l nem állott távol a megfontolt elmélkedés, többször elgondolkodott. Miért hívnak egy folyót Voltnak? Hiszen nyilvánvaló, teljességgel nyilvánvaló, hogy e folyó nem volt, hanem Van. Talán azért, gondolta jelen medve, mert egy folyó sosem lehet kétszer ugyanaz. Legalábbis valami ilyesmit állított Uhu, aki rém bölcseket és rém unalmasakat tudott mondani néha, ha éppen szóhoz engedték.
Szóval, gondolta Kismedve, kétszer nem eshetünk ugyanabba a folyóba. (A puszta gondolattól megborzongott, mert egyébiránt nem volt nagy barátja a vizeknek és általában véve a vízzel kapcsolatos m?veleteknek.) Tehát az a folyó, amelybe egy alkalommal beleestünk (ismét megborzongott), következ? alkalommal már egy másik folyó, vagyis napnál világosabb, hogy az el?z? folyó csupán Volt. Többé tehát bele sem eshetünk, hiszen ami nincs, abba nehéz beleesni.
Egyszer? – gondolta jókedvre derülve Kismedve. A mackóész újfent diadalmaskodott az ármányos és bonyolult világ felett.
A rejtély megfejtését?l annyira felvidult, hogy még az Ihlet is környékezni kezdte â?? pedig ez nem volt annyira mindennapos dolog, s Kismedve hamarosan le is telepedett egy feny?fa aljába, hogy az Ihlet maga is könnyebben megtelepedhessen rajta.
Ott, ahol a zúg az a Volt folyó,
Nos, arra sétálni jó, – kezdte dudorászni elégedetten. Kicsit gondolkodott még azon, miért is olyan jó a Volt partján gyalogolni, aztán így folytatta:
Ott ahol kiömlött annyi drága méz¦ Ekkor megállt. Err?l szó sem lehet, – gondolta szigorúan, – nem-nem, kiömlött mézekr?l nem dalolunk. Pedig az a méz is csak Volt, sajnos. Sajnos-sajnos. Akár a tavalyi folyó. Vagy a tavalyi hó.
További költészet helyett föltápászkodott, és folytatta útját. Már egészen közel volt Ártányka rezidenciájához, amikor egy mellékösvényr?l hirtelen Szürke bukkant el?, Szürke, az öreg és zsémbes csacsi, akit a Héterd?s Havason lakó Bizonyos Elemek nem átallottak szamárnak nevezni.
– Szervusz, öreg szamár! â?? köszönt rá Kismedve.
– Köszönöm, jól vagyok, Kismedve â?? válaszolt Szürke, némi ingerültséggel hangjában. – Persze, nyilván, természetesen, neked is szép napot. Miért is ne?
Ebben a pillanatban vékonyka hang szólalt meg hátuk mögött, kissé kifulladva a sietségt?l. Tapsi, az örökösen siet? nyuszi érte utol ?ket trappolva:
– Hát, igen, igen. Szép nap, tagadhatatlanul, valóban. Kár, hogy nincs id? leheveredni egy sárgarépa mellé. Szevasz, Medve, szevasz, öreg szamár.
Szürke sípolásszer? hangot adott ki, és azonnal beszüntette a társalgás további folytatását. Keser?en gondolt azokra az id?kre, amikor még a Szürkék â?? méltán! â?? a társadalom megbecsült és köztiszteletben álló tagjai voltak, akiket álmukban sem illethettek mindenféle kóbor és munkakerül? lények kétes érték? megnevezésekkel.
Kismedve maga is rosszallóan tekintett Tapsira. A sárgarépás része a történetnek ugyan kevéssé érdekelte, de a sietség puszta említését?l összeszorult a gyomra. Ráadásul immár odalátszott Ártányka háza is, ahol az ajtó el?tt keresztbe rakott vessz?sepr? máris elárulta a hozzáért?, értelmes medve számára, hogy Ártányka nem tartózkodik honi környezetében.
– Hová sietünk, Tapsi? â?? kérdezte Kismedve az el?tte loholó nyuszitól.
– Hát Te nem tudod?! â?? állott meg kerekre meredt szemekkel Tapsi, majd legyintett bal fülével. – Persze, aki egész télen alszik¦ igen, van akinek erre is tellik. Csak alszunk, csak alszunk, mindig csak a lustálkodás, meg a henyeség¦ Egyébiránt tanácskozás lesz. Valami szörny?ség történt a Héterd?s havason. Valami, vagy valaki érkezett. Vagy valami ehhez hasonló.
Szürke egy pillanatig arra gondolt, nem is rossz fiú ez a Tapsi, néha egészen kit?n? helyzetfelismer? képessége van, na persze, nem túl gyakran. Kismedve elmélázott a híren, és alapos megfontolás után úgy döntött, mérsékelt aggódással teljes várakozó álláspontra helyezkedik. Végs? soron még az is megtörténhet, a Valaki vagy Valami hozott magával valamit, vagy valamit, ami hasznos lehet egy mackó számára.
Nemsokára megérkeztek a gyülekez? tisztásra, ahol már teljes számban ott volt mindenki, aki errefele számított. Egy nagy tölgyfa legalsó ágán ott ült Uhu, és busa szemöldöke alól kifejezéstelen ábrázattal bámulta az alatta gyülekez? társaságot: Ártánykát, Guru nénit és kisfiát, Kent, aki éppen Csíkossal közösen próbálta kitervelni egy csukamájolaj-szállítmány elragadozásának tervét.
Most, hogy a társaság végre együtt volt, Uhu jelent?ségteljesen kattintott cs?rével, aztán kiterjesztette szárnyait. Az általános figyelem beálltával így szólott:
– Kedves Barátaim, Ti, mind akikkel sors-(mondhatni: kenyeres- illetve mézes-, egeres-, csukamájolajas-, és kukoricás-)társak vagyunk e helyen, úgy mint: Én, aztán Tapsi, aztán Szürke, aztán Csíkos, aztán Kismedve, aztán Ken és Guru, és nem utolsósorban, de mégiscsak utoljára Ártányka, okkal vélem úgy, hogy eddigi felh?tlen életünk égboltjára setét fellegek gyülekeznek, amelyek orvosló eltávolítására jelen¦
– Uhu, kérlek â?? szakította félbe udvariatlanul Tapsi â?? hagyjuk a technikai részleteket. Azaz halljuk a technikai részleteket. Mi történt?
Uhu megvetéssel tekintett Tapsira, és arra gondolt, valamikor, egy régi kódexben úgy olvasta, régmúlt id?k Uhujai régmúlt id?kben Tapsikat fogyasztottak táplálkozás céljából, és ez az emlék most tagadhatatlanul jólesett neki. Aztán kitépte magát a nosztalgia ölel? szárnyaiból, és visszatért a mostoha jelen körülményei közé:
– Az történt, kedves barátom. Hogy. Minekutána, bizonyos dolgokból kifolyólagosan, a Héterd?s Havasról, valamint rólunk, valahol, valaki, valamiért, könyvet írt, amelybe mindannyian szereplünk, s?t sze-re-pe-lünk. Egyszersmint, ennélfogva. Hát.
A bejelentést általános megdöbbenés fogadta. Kismedve ugyan nem egészen értette, miért is olyan nagy baj ez, de Ártányka remeg? füleit?l megillet?dve neki is balsejtelmei támadtak.
– Bizonyos Milne â?? süvítette Uhu. – Bizonyos Milne. Valamiféle angol. Vagy bengol. Vagy bengál. Talán Csíkosnak rokona â?? tekintett rosszallóan az illet?re, aki épp a f?szálak növekedésének megfigyelésével volt elfoglalva.
– Khm, izé. Nem egészen, hogyne, feltéve és megengedve a tévedés lehet?ségét â?? avatkozott a beszélgetésbe Szürke. Nem Milne. Nem-nem. Hanem Molna. Vagy Molnár.
– Talán Málna? â?? reménykedett Micimackó.
– Milne â?? csattintott cs?rével szigorúan Uhu â?? Milne!
– Molna. Esetleg Molnár â?? közölte rezignáltan Szürke.
– Legrosszabb esetben Molnos â?? egészítette ki Tapsi, aki maga is hallott már egyet-mást az erdei irodalomtörténetr?l.
Uhu, Szürke és Tapsi leplezetlen megvetéssel meredtek egymásra. Ebben a pillanatban megérkezett ?z Robi. ?szinte megelégedettséggel nézett végig a seregleten, aztán csendet kért, és megszólalt:
– Nos, tulajdonképpen mindenkinek igaza van. A szerz? valóban Milne, illet?leg Molnár. Talán Molnos is, de ez most nem relevántos. Ennél sokkal, de sokal nagyobb baj van.
Ártányka egyre növekv? iszonyattal behúzta nyakát és közelebb húzódott Kismedvéhez.
– Az történt ugyanis â?? vágta ki a rezet ?z Robi â?? hogy mától kezdve a Héterd?s Havasba beütött a Szerz?i Jog. Vagy Szerz?i Vész. Vagy Szerz?i Jogvédész.
Ártányka mintha álmában hallotta volna, szédülés közben a rettenetes szavakat. Kismedve tanácstalanul hümmögött, Uhu a vészterhes id?khöz ill? megrendült képet vágott, Szürke valami lám-én-megmondtam-persze-mindhiábát mormogott, Guru egykedv? rezignáltásággal kötötte Ken pulóverét, Csíkos pedig egy legyet próbált lecsapni Tapsi füle tövér?l, aki maga is tudta immár, a baj nem jön egyedül.
– Bizonyos Walter Disznó (vagy Disznej?) ugyanis â?? folytatta ?z Robi, – aki hajdanában Tilos az Á néven volt ismeretes, úgy is, mint Ártányka nagyapja (Ártányka fülei beszüntették a remegést, és érdekl?dve fordultak az el?adó felé), sok évekkel ezel?tt messze, nagyon messze távozott innen. A messzi vidéken aztán meggazdagodott, és több más mellett megkaparintotta a Rólunk, és a Héterd?s Havasról szóló könyvet.
– Feltéve, persze, mindenek mellett â?? szólalt meg Szürke â?? mindez mennyiben érint bennünket, hogyan és miképpen. Nem mintha fontos lenne, dehogyis. Csak úgy a barátaim miatt. Tudjátok, semmiség, de néha jólesik tör?dni.
?z Robi végignézett öreg barátain, aztán kissé elérzékenyülten folytatta:
– Mindez, drága barátaim, azt jelenti, mától fogva senkit sem hívhatnak úgy, ahogy eddig. Ha mégis igen, úgy Walter Disznó annak rettenetesen ellátja baját. Elefántokat, januárokat, februárokat és vérszomjas ügyvédeket szabadít rá az illet?re. Éppen ezért mától fogva mindenkinek új neve van. Engem például â?? hajtotta le a fejét â?? többé nem hívnak ?z Robinak. Az én nevem Róbert Gida. Ezentúl. Van szerencsém¦
És ekkor hirtelen mindannyian úgy érezték, valaminek vége van. Kismedve átölelte barátját, Ártánykát, akir?l nyilvánvaló volt, hogy ezentúl Malackának nevezik. Szürke a Fülessé változás bejegyzési költségein elmélkedett. Uhu Bagolyként kezdheti el?lr?l tudósi karrierjét, Ken-b?l Zsebibaba, Guru nénib?l Kanga lett. Tapsi Nyúlként válott vállalkozóvá, Csíkos pedig örökös optimizmussal csodálkozott rá új nevére, amely a Tigrisek rangos családjába emelte.
– És akkor mi lesz most velünk, Róbert Gida? â?? kérdezte elcsukló hangon Kismedve, akinek hirtelen sok, nagyon sok volt egyszerre ennyi változás.
– Velünk? – kérdezett vissza elmélázva Róbert Gida â?? nos, velünk¦ Velünk semmi, Micimackó. Mi tovább élünk. És Milne is. Meg Molnos is. Sajnos a Walter Disznó is. Az a bizonyos Molnár â?? az viszont nagy szarban van¦
Úgy tartják a mórok, a megfelelő beszéddel ölni és a megfelelő szavakkal gyógyítani lehet. A kellő pillanatban elhangzott szó, – de akár egy sóhaj vagy tekintet is, – képes örökre megváltoztatni és meghatározni az emberi életet. A legtöbb esetben az ige az, mely lángra lobbantja az emberi létezés mélyén parázsló szándékot – ezért övezi náluk akkora tisztelet a költőket és a Könyv ismerőit: a papokat.
Attilio Sacromontével ötéves korában megtörtént az életét meghatározó esemény. Granadában, családi birtokuk narancsligetében sétálva egy napon öreg mór bölccsel találkozott, azoknak egyikével, amelyek abban az időben a tartomány minden zugában kóboroltak, vers- és jövendőmondásból tengetve életüket. Köszöntés után Attilió jóslatot kért a mollától; az a gyermek fejére tette kezét, mélyen szemébe nézett, és a következő szavakat mondta neki: Al-hasztafad bakrí / el mahadú híl`lán/szakarra ta khorádán a`szír. (A sors kaján örömmel mutatja fogát:/ fölötted kard és hadak útja fénylik,/ szívednek fészkében sasként nő a magány.)
Ezután magára hagyta a megrökönyödött gyereket – Attilio soha többé nem találkozott vele, s felnőtt korában már abban sem volt biztos, hogy az öregember valóban létezett-e, vagy csupán jelenés volt, az ismeretlen szándék földi kinyilatkoztatása.
A mondat azonban végérvényesen megragadt a gyerekben – talán a körülmények tették, a ráolvasásokat idéző torokhang, a déli verőfény, a narancsok illata és a gyermekkor őszinte rácsodálkozása – de e néhány szó beleégett emlékezetébe és később, miután megtanulta a betűvetést, ezek voltak az első szavak, melyeket önként vetett papírra. Versnek vélték, a mondatokból áradó szomorúságot pedig költészetnek, s mint prófécia, nem is állott messze ettől.
Attilió családja jelképe volt a kor Spanyolországának: anyja, dona Lucia del Toro, Izabella királynő udvarhölgyeként lépik házasságra Vicenzio Castanera de Sacrementóval, Ferdinánd aragón király hűberesével. E frigyből rövidesen fiúgyermek születik, a diadalittas apa pedig hálából fogadalmat tesz, hogy a Reconquista beteljesítéséig megtartóztatja magát a szerelemtől. A buzgó katolikus környezet és a csak kasztíliai fogalmakkal mérhető büszkeség olyasfajta belső magányra ítélte a család tagjait, amely a kor Spanyolországán kívül minden bizonnyal betegségnek számított volna – ennek fényében érthető, ha a gőgös és szűkszavú családi környezet, a parasztok feltétlen tisztelete és a testvérek hiánya elmélyíti és fokozza Attilió hitét önnön magányában.
Tizenöt évesen újabb megrázkódtatás éri: az időközben őrgróffá emelkedett Vicenzio a Reconquista utolsó előtti csatájában, az 1482-es nagy granadai ostromban életét veszíti. Egyetlen örököse, a királyi gondnokság alá helyezett Attilió karddal az oldalán Navarrába lovagol, és elfoglalja az őt megillető helyet a király kíséretében. Nagykorúsítása alkalmával kardjának pengéjére egyetlen szót véset jelmondatként: El Solidad. Az egyedüli. A hitvallássá emelt kijelentésben az udvar többnyire a keresztény hit, Krisztus urunk és a király egyediségét látta; – az igazság azonban az elkényeztetett fiúgyermek önzésében és egyediségében vetett hitében gyökerezett.
Néhány évvel később a mórok kétségbeesett ellentámadásának áldozatul esnek a Granada határán fekvő birtokok, közöttük a Sacromonteké is. A mórok szemében gyűlöletes hajdani főúr otthonát felgyújtják, és családját utolsó emberig lemészárolják. A tragédia hallatán a királyi udvarban magára maradt Attilió fájdalmában úgy érzi, a hajdani mór jóslata teljesedik be rajta, és körülötte mindenki pusztulásra ítéltetett; újra orrában érzi a narancsok illatát, fején az öreg molla súlyos kezét és hallani véli a szavakat: Al-hasztafad bakrí el mahadú híl`lán…
A magány, melynek eddig képzetével játszott, és büszkeségbe oltva hordozott, most elborítja és eltölti félelemmel. Ettől fogva retteg a magánytól és gyűlöli az egyedüllétet. Akkoriban mindenki hitt a végzetben, így Attilió is – és mindenki kötelességének tartotta hőseiesen harcolni ellene – így Attilió is. Ezért, amennyire ezt rangja lehetővé teszi, barátokat szerez; fáradhatatlanul látogatja a vívó és harci-iskolákat, állandó vendége a teológiának és a navarrai univerzitásnak, jelen van mindenütt, hol emberek vannak és körbeveszik őt a szavak, mozdulatok és tekintetek aurájával.
Más, bölcsebb ember tudta volna talán, hogy sem a magány, sem a magánytól való félelem ellen nem menekvés a társaság – Attilió azonban tanult ember volt csupán, nem bölcs. Egyedülléttől való félelme nem gyengült, és magánytól való iszonya erősen befészkelte magát szívébe – a menekvés során azonban gyakorlott kardforgatóvá lett, megismerte az aritmetika, algebra és asztronómai titkait, betekintést nyert a filozófiába és az orvostudományba, beszélte az Udvarban megforduló követek többségének nyelveit, és ha nem is volt különösebben tehetséges, kielégítően vitázott és verselt is, ha a szükség úgy kívánta.
Húsz évesen, a természet rendje szerint megismeri a szerelmet, s ezután magánya elől egy ideig a nőkhöz és az asszonyi ölelésekbe menekül. Kevesen tudnak és akarnak ellenállni a gazdag, művelt és jó megjelenésű ifjú grandnak – szerelmeiről birodalom szerte legendák keringenek, és Attilió megízleli az összes megengedett és tiltott gyümölcsöt. Vörös, fehér, fekete és sárga asszonyok fordulnak meg karjai között, megtapasztalja és elsajátítja az indusok, zsidók és perzsák szerelmi praktikáit – az élvezetek azonban egy idő után csömörbe csapnak át, s miután bizalmas, ám határozott felszólítást kap a Szent Hivataltól kicsapongásainak megfékezésére, belátja, a szeretkezés gyakorlata és a nők ölelése nem alkalmas a belső magány enyhítésére. Végül, inkább értelme, mintsem ösztönei szavára szerelmes lesz, és rövid udvarlás után feleségül veszi a király egyik unokatestvérének lányát, Felipa Beatrix Henriquezt.
A boldog házasság és a gyönyörteljesnek remélt családi élet vágyképe azonban hamarosan szertefoszlik – az apácakolostorban nevelt Beatrix jéghideg ágyában Attilió sem örömet, sem társat nem lel. Idő múltán feladja próbálkozásait, és belenyugszik, hogy egyedülisége elől az utolsó menedéket, az utódokat is megtagadja tőle a sors.
Házasságában, a királyi udvar forgatagában és környezetében csalódva és kiábrándulva Attilió királyi megbízatást kér és kap. Harmincéves, amikor hajóra száll, és az Újvilágban próbálja feledni az öreg mór jóslatát. Kipróbálja az indiánok bódító szereit, részt vesz az új földrész ujjongó meghódításában, acélosan és megszállottan vezeti az alkirály seregeit, újabb és újabb kincsek és területek után kutatva. Részt vesz Panama meghódításában és átesik a tűzkeresztségen; ő vezeti a Floridát feltáró spanyol expedíciót, mely megnyitja számukra az utat Mexikó fele. A hajdan kifinomult és művelt grand az Újvilág lázas és véres környezetében teljesen átváltozik: az első védtelen ember legyilkolása után néhány pillanatig elönti szívét a szánalom, és kitölti lelkében a szeretet alakú űrt, melyben magánya gyökerezik – ettől fogva azonban vérengző dúvaddá válik, s az őslakosok legyilkolása mellett a konkvisztádorok félelemmel elegy tisztelete jelenti számára az otthonos megnyugvást.
Attilio Castanera del Sacromonte, a hajdani aranyifjú vérengzéseinek és túlkapásainak híre eljut az hazába, a királyi udvarba is. Ferdinánd király hazarendeli és a királyi rokonoknak kijáró pompás fogadtatás után alkatának megfelelő udvari szolgálatra kötelezi: új tisztségében a Szent Hivatal és a királyi udvar összekötője, és ebben a minőségében legvégső fokon neki kell jóváhagynia az inkvizíció halálos ítéleteit. Noha tevékenysége leginkább formai, ezáltal alkalma nyílik megismerni nemcsak a Szent Hivatal belső gyakorlatát, de az elítélt eretnekek hittételeit, és némely titkos tanokat is. A végzetes, halállal és misztikummal terhelt légkörben ráérez arra, hogy az emberi magány általános jelenség, és legtöbben az eszmékben, hittételekben és a szellem világában keresnek igazolást és felmentést önmaguk számára.
Egy öreg, zsidó alkimistától hall először a kabbaláról, és a titkok fájáról, melyen gyümölcsökként teremnek az emberi erények és az isteni megismerés szefirái. A bölcsesség ezen fáján külön, narancsszínű gyümölcse van a magánynak és a dicsőségnek, és innen vezet az út a rejtett tartományba, mely feltárja az arra érdemesek előtt a teremtés titkait.
Attilió úgy véli, végre választ kapott végzetes magányának céljára. Kegyelmet szerez az alkimistának, és vezetésével elmélyül a tiltott tudományban. Munkája alól felmentést kér, és visszatér granadai birtokára, ahol titkos műveleteket folytat, asztrológusokkal és jövendőmondókkal, alkimistákkal és a különféle mágiák művelőivel veszi körül magát.
Praktikáinak híre hamarosan a Szent Hivatal fülébe jut, a magas rangú főurat azonban egyelőre békén hagyják és mellőzik az ellene szóló feljelentéseket. Időközben azonban Attiliót már nem elégíti ki a kabbala óvatos, elmélyült bölcsessége, és az emberi magány végső feloldását a mágiától reméli, az ördögökkel és angyalokkal kötött szövetségtől. Pénze és rangja miatti viszonylagos védettsége a szélhámosok és bölcs mágusok egész armadáját vonzza birtokára. Kyromantikusok, nekromanták, a feke- fehér- és vörösmágia művelői veszik körbe és mélyítik szívében a sötétséget. A parasztok rettegnek tőle és számlájára írják a környéket sújtó aszályt, a ragadozó vadállatokat és a különféle szerencsétlenségeket. Felesége és rokonai elköltöznek a birtokról – hamarosan lábrakel a híresztelés, mely szerint Attilio kastályában fekete miséket tartanak, gyermekáldozatokat mutatnak be és a főúr minden bizonnyal eladta lelkét az ördögnek.
A fejleményeket most már a királyi udvar és az inkvizíció sem hagyhatja szó nélkül: papokból és világi emberekből álló vizsgálóbizottságot küldenek birtokára. A bizottság elborzadva és döbbenettel állapítja meg a híresztelések valóságát: a narancsligetben felakasztott és megcsonkított emberi tetemeket találnak, melyeken ragadozó madarak lakmároznak. A szemlátomást bomlott elméjű Attilió fekete palástba burkolózva, vállán saskeselyűvel fogadja őket. Letartóztatásának nem szegül ellen, és ettől fogva egyetlen szót sem szól. Az inkvizíció börtönében, kihallgatásán csupán egyetlen mondatot ismételt arab, héber és spanyol nyelven: a magány nem más, mint Isten árnyéka.
A halálos ítéletet megrendülés nélkül vette tudomásul. Nemesember volt és a király rokona, így kivégzése titokban, a Szent Hivatal udvarán történt meg. Végső kegyként azt kérte, saját kardjával fejezzék le. Megadatott neki, és a kard pengéjén megcsillanó, déli verőfényben felragyogó felirat láttán hirtelen újra orrában érezte a gyermekkori narancsok illatát és miközben fülében visszhangzott az öreg mór jóslata, megértette végre, hogy a megjövendölt végső, legnagyobb magány nem más, mint az értelmetlenség: az értelmetlen élet, és a folyamatos töprengés az értelmetlen élet fölött.
És pontosan érezte azt is, miközben a lecsapó kard pillanatnyi árnyékot vetett arcára, hogy ez a felismerés maga is értelmetlen, melyet átadás nélkül, végső tanulságként visz magával, értelmetlen életével, a magánnyal és az egyedüllét madarával együtt, amely most egyszerre csak felrebben, és eltűnik a szikrázó, meleg és szeretetet árasztó fényességben.
Arra nézve semmiféle értelmes magyarázat nincs, hogy Mári néni, Kósa Andorné a vasárnapi nagymise után miért is ment be komaasszonyához, ahonnan több mint két óra késéssel, bőven a déli ebéd ideje körül ért haza férjéhez.
Mindenesetre, Mári nénin abban a pillanatban elhatalmasodott a rossz előérzet, mihelyt a portán belépve megpillantotta kedvenc kakasát, a pirosfekete Józsit, amint faroktollak nélkül, páni félelemmel rohan el az istálló irányába.
Mári néni utánament, és megigézett borzalommal figyelte megcsupaszított kakasát -aztán benézett az istállóba is, és megkönnyebülten tapasztalta, arrafele minden rendben van: a tehénnek és a lónak friss széna van téve, víz a cseberben, és a disznó is enni kapott. Andor bá` példásan elvégezte tehát a reggeli bajt – csupán a szegény kakast mocskolták meg valamiféle gézengúz kölykök.
Mári néni fejcsóválva a ház felé vette útját. Belépett a konyhába, aztán hoszú ideig csak állott az ajtóba, földbegyökerezett lábbal, amíg végül le nem roskadt az ajtó melletti konyhaszékre.
A konyhai tűzhely, a régi, megviselt érckályha előtt ott ült hites ura, Andor, törökülésben, karbafont kézzel. Hajából kackiásan álltak ki a Józsi kakas tollai, még csuklójára kötözve is lógott egy pár, arca pedig piros és fekete színekre festve csillogott a tűz fényében. Derékig meztelenül ült a kályha előtt, s még köszönésre se méltatta feleségét, aki a maga során csak annyit nyögött ki elhaló hangon:
– Andor, az Istenért…
Egy idő után aztán megjött a hangja Mári néninek. Hosszasan szidta Andor bá`-t, kérlelve és fenyegetűzve kapacitálta, keljen fel a füttő elől, mossa le magáról a festéket, és szedje le a tollakat, amíg meg nem érkezik valaki, hiszen még híre megyen, hogy Kósa Andor megbolondult, s valóban, miféle viselkedés ez, hogy a rendes embert a gutával ütteti meg.
Andor bá` sztoikus nyugalommal viselte a szóáradatot, csupán amikor a hangerő lépte túl a házban megszokott és megengedett szintet, emelte fel tenyérrel kifelé fordított jobb kezét, amelyet – járását közelebbről ismervén, – Mári néni mégiscsak tiszteletben tartott. Ott ült, mozdulatlanul, akár valami ottfelejtett törzsfőnök, s csak időnként tett egy-két hasáb fát a tűzre, hogy ébrentartsa a tüzet.
Az öreg napszentületkor, alkonyatra kelt fel. Kiment az udvarra, a körtefa alá vizelt, majd bement az istállóba. Abrakot adott a lónak, megsimogatta fejét, aztán a tehénnek és disznónak is enni adott. A Bodri kutyát elengedte a láncról, és visszament a konyhába, ahol Mári néni sötét gondokkal terhelten a vacsorát készítette az asztalra.
Andor bá` megfogta a hideg puliszkával, szalonnával, töpörtyűvel, túróval teli tányért, hagymát vett melléje, és kezében a tányérral ismét leült a kályha elé. Zsebéből elővette a csontnyelő bicskát, szó nélkül falatozni kezdett. Jó étvággyal, komótosan evett, végül megtörölte a bicskát, bajuszát, s a maradék ételt a tányéron átnyújtotta feleségének:
– Me`. Egyél.
Mári néni sorsába beletörődve evett, aztán bátortalanul próbálkozott:
– Legalább egy kicsi tűzifát, ha vágnál, te Andor…
Az öreg megemelte mutatóujját, helyeslőn bólintott. Felkászálódott, és a fészerbe ment. Ásót vett elő, a hátsó udvarba ment vele, s a favágó csutak mellett ásni kezdett. Néhány lapát föld után lehajolt, s a gödörből kivette a favágó fejszét. Szép tempósan felhasogatott néhány csutakot, tűzgyújtott aprított mellé, aztán ölbe vette a fát, és bevitte a konyhába.
Fát tett a tűzre, majd visszaült a kályha mellé.
Mári néni csendesen könnyezve kifordult a konyhából. A szomszéd házba, Laji komáékhoz vette az irányt. Kopogott, majd belépett az ajtón, s a vacsorázó házaspár kérdő tekintete mellett nekidőlt az ajtófélfának:
– Laji – mondta könnyeivel küszködve – menjen át Andorhoz, az Isten fizesse meg. Megbolondult szegény, beszéljen vele. Ejsze, valamiféle indiánnak képzeli magát… Vénségire… Menjen, magára hallgat. Szóljon vele…
Az öreg felállt az asztal mellől, megpödörte hosszú fehér bajuszát:
– Indiánnak-e? De azt az úristenit ennek a fehér világnak!
És ment. Először belépett a kamrába. Aztán kijött onnan, elhagyta a házat, átvágott az úton, az udvaron. A kutya hang nélkül kotródott előle. Benyitott a házba, és belépett a konyhába, ahol Andor bá` rezzenéstelen arccal, harci díszekben és tollakkal a fején ült az érckályha előtt a földön.
Laji bá` megállott előtte. Bekecse alól félliteres szilvapálinkát húzott elő, fogával kihúzta a dugót, majd átnyújtotta Andornak:
– Hoztam egy kicsi tüzes vizet, komám.
Aztán leült mellé, elvett a kályhából egy széndarabot, és két, hosszú, egyenes vonalat festett vele az arcára, halántéktól az álláig.
Fogj egyszer kardot a kezedbe.
Nem kell áhítatosan fognod. Nem kell nagy dolgokra gondolnod, nem szabad lebecsülnöd, és nem szabad játékszerként bánnod vele.
És nem kell, hogy megmondják neked, mit kell érezned, mikor kezedben tartod.
A kard lehet meghosszabításod, természetes tartozékod, akár nyelvünkben a kar-nak. Lehet kiegészítőd, lehet eszköz a kezedben, és lehet parancsolód is.
Azt semmiképp sem szabad elfelejteni: a kard gyilkolásra készült. Vért ontani, és a lehető legnagyobb kárt tenni embertársunkban. Karddal nem vágnak sem kenyeret, sem szalonnát, sem disznót. Emberre tervezték, ember ellen, és ezért közelebb áll hozzánk, mint bármely más ember által készített tárgy.
A karddal támadás közeltusát feltételez: testi érintkezést, így tiszteletet a másik iránt. Nem véd, hanem támad: ez bátorságot jegyez. És nem utolsósorban: súlyos, vagy éppen halálos sebeket ejt, ezért megfontoltságot és határozottságot követel.
Nem kell minden pillanatban ezekre gondolnod, mikor kezedben tartod – de nem szabad egészen elfelejteni sem.
És mindenek mellett gondolj néha arra is, hogy ennek a sorsformáló eszköznek önnön szépsége van, amelyen megpihen a tekintet. Fénye tisztaságot tükröz, ívelt görbéje akár a nők gerince: egy jó kard mindig műalkotás, és még az alig-kardok is alkotások, akár a rossz vers.
Igaza volt azoknak a bölcsnek a történelem folyamán, akik azt állították, a kardnak lelke van. És itt nem kell elvont és földöntúli dolgokra gondolni. Hiszen, amennyiben a lélek szépség, szándék és törekvés összege, úgy tagadhatatlanul magában hordozza ezt minden kard. A vasérctől hosszú út vezet a bányán, a kohón, az üllőn, a tűzön és vízen át, a kovácsmester avatott kezén keresztül a végső, kész alkotásig. Kard nem készül egy délután, és két egyforma kard sincs. Formáját a szépség eszménye adja, alkotásában céltudatos szándék rejlik, és nehéz, törekvő folyamatnak az eredménye.
Ezért is lehet, hogy a kardnak, a kardoknak személyiségük van. A pallostól a fringiáig, a gladiumtól a másfélkezes kardig mind-mind sajátos egyéniségek sora. Egy szablya és egy katana között is van legalább akkora külömbség, mint egy magyar és egy japán ember között. Más kardja van a lovasembernek, és más a gyalognak, más a könnyű- és más a nehézfegyverzetűnek, más karddal harcol az északi, és megint mással a déli ember.
És ha azt hallod néha: a kardok nem időszerőek, mosolyogj ezen. A kard, mint eszköz és műalkotás: mindig időszerő. A kard használata, a karddal ölés az, ami nem mindig időszerő.
Azt is mondhatják: mostanság keveseknek adatik meg, hogy kardja lehessen. Úri passzió, amely nem jut el a közemberekig. Ezen is mosolyogni lehet: mert kardja mindig és mindenkor csak a nemeseknek volt. A harcosoknak, és azoknak, akik bátorsággal vagy szellemi erővel nemessé tették magukat.
Kardot szerezni ugyanis nem nehéz. Kardot lehet zsákmányolni, lehet ajándékba kapni, lehet készíttetni, és igen: vásárolni is lehet. Teljesen mindegy, hogyan jutsz hozzá: a kardot ugyanis nem megszerezni, hanem viselni nehéz. Akár derekadon hordod, akár a szobád falán: méltósággal és fontosságának tudatában kell viselni. Úgy, ahogyan ünneplő ruhát, vagy ünneplő gondolatot visel az ember. Hiszen önmagadat tiszteled benne: saját ízlésed, hited, harcod és meggyőződésed. És az emberiséget is tiszteled benne: a találékonyságot, a vérszomjat, és a művészi hajlamot.
Ha mindezek mellett még olyan őseid is vannak, akik karddal foglaltak és tartottak meg hazát: úgy mondani sem kell erről semmit neked.
Fogj hát egyszer kardot a kezedbe. Akkor majd kiderül, az vagy-e, akinek hiszed magad.
