Kabdebon János : Késeit sirató

Halott Ember Ritkán Táncol

 

Tett vett az udvaron, monoton egyhangúsággal söpört. Nem gondolkozott, nem tervezett.

– A rohadt kurva anyád!

Erre már felkapta a fejét, megállt kezében a söpr?. Nem a mondat volt, ami megzavarta egykedv?ségét, inkább a hang, a torok ami kirecsegte magából, ezt az obszcén káromlást. Az volt idegborzoló.

    Az ötven év, amit eltöltött ezen az udvaron, ezen a portán, kérgessé tette a szívét. Megfontolttá a gondolatait, és tévedhetetlenné az ösztöneit.A Halál szólt ki ezekb?l  a szavakból, a gyilkos ösztön ebb?l a dagadt öblös hígfolyós torokból. Mintha azt üvöltené:

– Megöllek, te kis szarházi! Kitaposom a beled!

Az asszony ekkor lépett ki a tornácra, sima arcán ideges mosoly futott át, ahogy a férjére nézett.

– Már megint? – súgta halkan. – Megint részeg az asszony.

Az öreg bólintott, aztán leemelte tekintetét a feleségér?l és a szomszéd ház máladozó vakolatára révedt.

– Megöllek te kis mocsok!- újra a halálszagú torok.

Az öreg most még feljebb futatta a pillantását, oda ahol a hangok oly tisztán robbantak a leveg?be. Az ? udvarának leveg?jébe. A spájz ablaka volt a közvetít?, a híd a két ház között.  Az öreg ekkor úgy érezte nem is híd , hanem valamiféle hangszóró.

– Egyenes adás a pokolból! – gondolta. Megmarkolta a sepr?t és tovább sepert.

Érezte, semmi sem a régi.

    Aznap kinn üldögélt a tornácon, széles ül?kéj? párnázott hintaszékében ringatta magát, az udvarra besz?r?d? alkonyi fényben. Figyelt.

– Most játszunk t?zoltósdit!- kiáltott fel a kisebbik, arcán sunyi mosollyal.

Er?lködött de sehogy se jutott eszébe a neve. Meggyújtotta a pipáját, lassan mélyeket szippantott. Szemét lehunyta, de pontosan tudta mit csinál a két gyerek. ?is volt ebben a korban és nem felejtette el.

– Az mi? – kérdezte a nagyobb, hangjában a gyanú árnyékával.

Forró volt a nyár. Itt falun mindig locsolnak a kertben. Vigyázzák, óvják a palántákat a száraz nyári naptól.

– Akár a gyerekeket – szokta mondogatni az öreg.

Halotta a lábdobogást, ahogy a kissrác a kerticsap, földön tekerg?dz? töml?jéhez szalad.

– Gyere, megmutatom! – sikította a testetlen hang.

Kipattintotta a szemhéjait.

– Ravasz a kicsike – somolygott az orra alatt. – Nem kis dolog egy tízévest?l.

Látta, hogy a nagyobb balgán bámul a kicsire aztán a felé indul.

– …és nagy bambaság egy kamasztól….

Szívott egyet a pipájából és várta csattanót. Úgy lett, ahogy kigondolta.

A kisebb kivárta, míg amaz olyan közel ér ahol a töml?nek még er?s a vízsugara, de nincs lehet?sége kitépnie a kezéb?l. Akkor tövig nyitotta a csapot. Úgy látta pontosan kiszámított mozdulat volt, még este sem tudta kiverni a fejéb?l, pedig ha valaki, hát ? tudta mit hogyan kell kiverni az emberi koponyából.

    A kis kölyök egyenesen az arcába locsolt a másiknak, miközben a nagyokat kacagva bíztatta, kapja el, ha tudja! Együtt sikítoztak egy darabig, de végül a nagyobbik megunta, ami teljesen természetes, ha az ember már nem kap leveg?t a vízt?l.

– Mért nem szalad el? – kérdezte magától, és kivette a pipát a szájából, majd elhessegette a körülötte rajzó szúnyogokat. Idegesen újra a szájához emelte a pipát. Rájött, mire megy ki a járték!

    A nagyobb nagyon bepörgött, nem kért, támadott. Ám a kicsi mindig ügyesen elkerülte a feléje karmolászó ujjakat és még nagyobb röhögés közepette, pocsolta a dühöng?, vízt?l fuldokló fiút.

– A kurva anyádat! Szopj le te buzi majom! – bömbölte a csuromvizes kölyök.

– Na mi van? Ne tátogj, részeg vagy? – fröcskölte a másik – Dögölj meg! Te vagy a t?z! Eloltalak!

   Volt valami titkos élvezet, ahogy beszélt, amit az öreg nem tudott megfogalmazni, de érezte, hogy a kisebbik most NEM a bátyját locsolja. ?valami egészen mást lát, és amit lát, azt el is akarja pusztítani, bármibe kerül. Izzott körülötte e leveg?.

– Nem ravasz – gondolta akkor – gonosz a kicsike.

Már-már azon volt, hogy rájuk dörren a maga csendes hangján, amikor meghallotta az anyjuk hangját.

– Az anyátok büdös istenit, nem hagyjátok abba, de rögtön! Szétvágom mind a kett?t!

És az öreg, mikor a hosszú alsónadrágban elhevert az ágyon, határozottan úgy érezte, volt valami hasonlóság az anya és a gyerekek között.

 

                   Mindannyian gy?löltek valamit.

                   Vagy valakit.

 

Nem érzékelte az id?t. Nem fogta meg, nem próbálta megérteni és egyetlen gondolatát sem pazarolta arra, hogy életében megtalálja a nyitját. Még azt sem tudta, milyen nap volt akkor, amikor visszajött a férfi. Aznap este csend volt a ház körül, ? úgy mondta: pityerg?s csend. A leveg?t is másképp szívja be az ember, ilyenkor.

   Csakhogy az öreg azt is nagyon jól tudta, hogy ezután a csend után, egy másik fajta csend következik, az ordító csend, ami abból a ritmusos ritmustalanságból fakad, amilyet egy jó szélvihar kavar, es?vel habarva. A szomszédnál lógott a tekintete mostanság. Szégyellte is, meg nem is értette, mért ilyen buján leselked?. Mert azzá lett, azóta a söpröget?s délután óta.

Sokat gondolkodott, mi volt más azon a napon, mint máskor, de csak egyvalami zakatolt a fejében, meredeken ellentmondva minden reális indoknak.

– Halálszaga vót, annak az asszonynak!

Így mondta a feleségének is vagy két nappal kés?bb, mikor már az er?s gondolkodásba belealudta magát.

– Halálszaga vót annak az asszonynak! – dörögte a maga komótos beszédhangján – ne kérdezd t?lem, honnét veszem, de én abbul a hangbul kivettem, hogy az az alkoholista n?személy meg fog halni.

    Az asszony költötte fel, mert kés?re járt, és  a vénember elbóbiskolt a hintaszékében. Mikor lefeküdtek, akkor kezdte sorolni neki: hogy is van, miként van ez?

– Én sem értem eztet, de olyan er?s szívdobogásom volt akkor, hogy azt hittem, összetörik a sepr?nyél a kezembe. Még sosem éreztem ilyent, csak egyszer.

   Az asszony hallgatott, csöndesen még a légzését is lehalkította, úgy hallgatta az urát. Tudta, milyen ritkán ered el a szava, kíváncsi is volt, és szerette a férje döcög? hangját.

– Mikor a Pityó Ferinek elvágták a torkát – folytatta az öreg, szinte magának beszélve

– No, mondom, az vót ilyen. Gyön velem szemben, tántorog, sehogy sincs lába neki, össze-vissza kalimpál, oszt mire mellém ér, rám d?l, én meg majd felbukok vele. Azt mondja:

– Kívánok Bence bá! Vigyázzon mer én mán hasmánt közlekedek, oszt gyün maga is vélem!

    Én meg csak lesek, mint a vett malac, szó nem gyütt ki a számon, attól a büdös nagy dobogástól a mellyembe ! A hangja meg olyan vót neki, akár a pokol süvöltése, rekedt éles. Olyan véres! Mintha az bugyborékolt volna a torkába, nem a sok szesz! Akkor valami azt mondta bennem:

„- No ennek vége! Te nem éred meg a reggelt komám!

– Elvágják a torkod – hallgatott egy kicsit – Úgy lett.

   Az asszony csendben figyelte az öreget, az meg igen belemerült a gondolkodásba. Végül, dacolva az álmossággal kikecmergett az ágyból és pipára gyújtott. Úgy az ágy szélén ülve pillogott a sötétbe. A s?r?söd? éj rájuk telepedett, feszült közöttük, felszívta öreges lélegzetüket.

– Az éjszaka mindent elnyel – törte ketté a csendet a komor hang.

   Az asszony szíve nagyot dobbant erre a kijelentésre. Ritkán beszélt így az ura. Mintha nem is ? lett volna.  Nem az ? parasztos zöngéi töltötték be a s?r? éjszakai leveg?t, olyan lágyan cseng?, id?tlen lett ez a szólam, ez a mondat. Mindig er?sen figyelt ezekre a szavakra, mert kivétel nélkül igazak voltak. Isteniek.

– Az éjszaka a ragadozóké – folytatta a vaksötétben izzó parázs – a b?nösöké, a lopott szerelmeseké, a vadászoké, a gyönyöré, a kósza földöntúli gondolatoké. Az éjszaka misztérium, a rémek és lidércek sötétje, a titkok mély kútja. A b?ntudaté és… – a hang felsüvöltött, magasba csapott. – a GYILKOSOKÉ!

   A pipa nagyot pöffent, a hang belekondult a sötétségbe. Az asszony érezte, ahogy a hideg végigfut a kopott hátcsigolyáin, le egészen az ágyékáig. Egyszeriben mély csönd ült közéjük, akár egy ravatalozóban. Viszketni kezdett az orra, de nem merte megvakarni, nehogy megbolygassa ura érthetetlen egyensúlyát. Nem tudott mit kezdeni a feszültséggel. Szinte égette, marta a b?rét ez a folyékony csönd. Érezte valaminek történnie kell, még nincs vége a borzasztó látomásnak. Lecsukló szempillái kinyomtak egy könnycseppet.

– Félek – szólt halkan – Hagyd abba!

   Teste nekifeszült az ágynak, belemerevedett a szivacsos térbe, orrlukai kitágultak akár a vért szimatoló vadállaté. Mellbimbói fájdalmasan összehúzódtak, mintha fázna. Fázott. Reszketett még akkor is, amikor az öreg mellébújt és döcög?s hangján megnyugtatta.

– No anyukám! Elmegy majd az a részeges disznó – megsimította az arcát – Nem hal meg az a céda, attul hogy ez a kocsmatöltelék visszagyött, ? meg visszafogadta – olyan volt a keze, akár a frissen sült kenyér. Meleg és keményhéjú.

– No – f?zte tovább az öreg – tudod az öreg Bence csak beszél z?deket. Nem igaz a!

Magához húzta az asszony törékeny testét, akár a régi id?kben mikor még meg tudott bocsájtani a gyengéknek. De az asszony csak sokára nyugodott meg. Addigra a vérszag is szétfoszlott a leveg?ben.

 

Ordító csend

 

Kicsit ny?gös is volt az asszony miatta.

– Már két hete oda jár a szemed! Mér nem hagyod mán békében ?ket? – mondogatta szelíd komor hangján, amivel annakidején a gyerekeit is kordában tartotta.

– Jól van – morrant vissza az öreg.

   Rosszkedv? volt. Egész nap tette a dolgát, úgy rendesen, mint máskor. Hanem estére megint csak ott ült a fal aljában, nyikorgó hintaszékében szívogatta az agyonrágott pipacsutorát. Ígérgette magában, ma bemegy korán és együtt fekszik az asszonnyal, de nem. Akár egy lepke a lámpa körül, úgy keringte körül a székét, míg végül beletelepedett, és figyelni kezdte a hangszóróra. Halotti csend volt odaát. Egy mocskos szó, egy ajtócsapódás, egy cseng? gyerekhang sem rezzentette meg az ablak szúnyoghálóját. Ez volt a negyedik napja, hogy ilyen csendben telepedett rá az éjszaka. Zsigereiben érezte, feszül a háló, feszül, de nem tudta mikor engednek a szálak, a törvényszer?ség verg?désének.

– Látod, hogy semmi baj nincs odaát. Szépen élnek, gond nélkül, egy rossz szó nincs közöttük.

– Gyere be Bence – kérlelte az asszony. Csak akkor mondta néven, ha már nagyon aggódott. Varázsszó volt ez, nem lehetett visszautasítani. És az ember felállt, hogy bemenjen. Morogva de engedett.

– Szépen – bólintott. De legbelül azt mondta:-„ Holtan."

 

– Ne igyál mááán!

Erre ébredt, bár úgy érezte sose aludt.

– Ez nem az asszony hangja – állapította meg azonnal. Kitakarta magát, és szinte automatikusan a feje fölé nyúlt a lámpakapcsolóért. Még csak nem is hunyorított, miközben felhúzta a nadrágját.

– Mit csinálsz?

Felhorkant.

– Mégis mit gondolsz? Majd hagyom hogy…! – képtelen volt tovább mondani.

– Átmegyek – mondta végül ellentmondás nem t?rve.

– De hát mit tudsz tenni Bence? Az ég áldjon meg! Nem szólhatsz bele! Az ? életük! – hadarta az asszony.

– Én nem úgy gondolkodom – vágott vissza a férfi. Kihúzott egy tiszta atlétát a fehérnem?k közül.

De tudta, az asszony félti. Fél hogy odavesz minden. A béke, és legf?képpen ?. Attól fél, hogy én is…odaveszek.

– Én nem úgy gondolkodom, mint a mostani emberek! – f?zte tovább nyugodtabb hangon. Azon a hangon.

   Az asszony nem is szólt semmit, csak figyelte a fény árnyék mozgását a férje testén, ahogy a zokniját húzkodja, aztán lábára csatolja kopott b?rszandálját.

– Mindjárt átmegy és…- zakatolta a szíve.

Az öreg felegyenesedett. Kinézett az ablakon. Éppen a hangszóróra látott. Látta a plafonból kilógó csupaszfény? villanykörtét, emlékezete visszaidézte a látomást, melyet percekkel ezel?tt álmodott.

– Tedd le! – köpte a hangszóró az arcába – Óóóó, micsinálsz azzal a … – valami a földre esett, nagyot csörrent az éjszakában.

– Aaaa, meg?rültél? Megvágtál vele! – sikította az ablak. Aztán még egy tompa puffanás, amit az öreg már nem hallott a kulcs zörgését?l, ahogy az ajtót kinyitotta. Remegett a keze.

– Elkéstem, elkéstem – dübörögte a feje, ahogy az udvarra lépett.

Egyszer két királyfi,

Mit gondolt magába?

Hihihi, hahaha,

Mit gondolt magába!

Gyerekdal gyerekszájból. Akár a rádióból is sugározhatták volna. POKOLRÁDIÓ! Él? közvetítést adunk a…!

   A kapuhoz ért, ?sz fején összehúzódott a b?r a rémülett?l.

– Jobb szeretem a tévét nézni. Él? egyenes adásban – gondolta.

Átvágott a járdán, és halkan a szomszédék kapujához lépett. Átnézett a töredezett falécek között, és a hátán felállt a sz?r.Egy ember feküdt az udvaron. Majd meg süketült a fülében doboló vért?l.

– Bemész az anyád úristenit, nem fogod itt a kapuban összeszarni magad! – ripakodott magára halkan.

– Meg kell nézned az öregeket és a gyerekeket – benyitott. – …és az asszonyt.

A kellemes nyári éjszakában vacogott akár egy kölyökkutya, mégis a hátán lassan csordogált a verítékpatak.

  Tudta hogy két kutya is van a portán, így nagyon óvatosan lépdelt a fekv? alak felé. Szinte látta maga el?tt, ahogy megpillantja a testet, és annak hátából, melléb?l fejéb?l, bárhonnan, valamiféle gyilkos szerszám meredezik. Közelebb óvakodott. Két lépésnyire volt csupán, mikor feje fölött megvillant a kinti lámpa fénye, és megvilágította a földön hever? embert. Megdermedt a rémülett?l. Kényszerítette magát, hogy leveg?t vegyen, közben nekid?lt a romos vakolatú ház falának. A lámpa kialudt. Várt még egy percet, míg légzése lenyugodott egy picit, aztán nekidurálta magát. Felvillant a lámpa.

– Anyáddal szórakozz! – sziszegte a fogai közt.

Kialudt.

– Nem érintkezik – gondolta magabiztosságot er?ltetve magára.

A csont b?r öregember volt, a gyerekek nagyapja, aki az udvaron hevert. ?csak úgy hívta: Alkohol Báró, vagy Kórencsmester. Lélegzett, semmiféle gyilkos szerszám nem állt ki bel?le, a pergamen szín? b?rcsontokon kívül. Aludt, de az is lehet, elájult a részegségt?l. A felesége Halottszem?nek hívta. Valahányszor meglátta, elborzadva fordította el a fejét, ha beszédre került a sor. Általában pénzt kórencsált, majd mindig az ura intézte, mert nem bírt a szemébe nézni a Báró úrnak.

– Mintha üvegb?l lennének! – hajtogatta – Mintha meghalt volna a lelke.

   Üvegszem nagyf?nök, a család és minden kezdetek kezdete, hortyogott. Az öreg, miután legy?rte a fülében dübörg? süketséget, tisztán hallotta a horkolását, s?t a halványan dereng? fényben azt is kivette, hogy az ujjai megmozdulnak. Ideges apró rángások futnak rajtuk. Mintha integetne.

– Szia szomszéd! Jöttél meghalni! Van egy kis piád? Még egy doboz cigire sincs pézem. Nincs nálad véletlenül egy százas? Tudod a többivel megadom. MAJD A POKOLBAN!

 

Négy kutyaszem meredt rá mikor felállt a fekv? ember mell?l. Körbeszaglászták. Kutyanyelven megbeszélték:

– Nem rossz ember.

Aztán visszasomfordáltak a vackukra. A kinti lámpa szorgalmasan villantgatott, de már meg sem rezzent a szemet irritáló vakufényre.

– Legalább lesz mivel kimagyaráznom magam!

– Tudják épp erre sétáltam, így kés? éjjel szoktam  én, hát láttam ég a lámpa. Tudják, drága a villany, csak azért szóltam. Hát akkor én megyek is elnézést a zavarásért.

Tovább ment a járdán. A hátsóház bejárata felé közeledett. Ismerte a járást, még az el?z? lakóktól. Jó barátságban voltak annak idején, gyakran összejártak, míg a halál el nem vitte ?ket. Halott ember, halott háza, halott asszonyt ?riz.

– Nem csak halottakat – vitázott magával.

Tudta, nem halaszthatja sokáig a belép?jét. Be kell mennie, megtudni mi történt. A két gyerek a fontos, meg az asszony.   Innen még semmit sem láthatott, de két lépés és elétárul a ház hátsó, hozzáépített része. A kocka élén állt, még egy pillanat és el?bukkan az egyébként a tömbházhoz toldott konyha és a szerel?m?hely.

– Megyek. – döntötte el magában, és mellében felrobbant egy akna – Még kapok egy infarktust ha nem vigyázok!

   Lépett egy nagyot, követte a járdát, akár a mesében a sárga téglákat. A konyha el?tti feljáróban újabb test feküdt. Az öreg tisztán látta a hátán fekv? emberformát. Valahonnan a feje és a nyaka találkozásánál sötét folyam eredt, a lépcs?fokokon lefelé.

– Úristen, hova megyek? – zakatolta, a lába megremegett, de ekkor valami átkattant benne. Automatikusan tette a dolgát, hirtelen rádöbbent semmi más nem történik, csak az, amit amúgy is látott.

   A férfi halott volt, úgy látta több sebb?l vérzik, lélegzetét sem hallotta. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy most kéne elszaladni a sarki fülkéig és hívni a rend?rséget. A test fölé hajolt. Valami kabát lehetett rajta, talán munkáskabát. Szétszabdalva. A mellén, a vállán, mindenhol vérben áztatva. Friss vérben, párolgó, meleg üde vérben. Vértócsákban gy?lt vérpatakok, vérfolyamok, vérözönvíz!Hatalmas vágott szél? sebekb?l, lekushadt vérbugyborék, lebiggyesztett száj körül leapadt vérhab, a hanyat vetett fejb?l meredez? szemekben gyülekeztek, végigfolytak a ritkáshajú koponyán. Szakadatlan, mézlassúsággal folytatták útjukat a lépcs?fokokon lefelé. Úgy gondolta most: most meg?rül.

Egyszer egy királyfi,

  Egyszer két királyfi!

A zeng? gyerekhang felrázta, észhez térítette. Ismer?s léptekkel a rózsalugashoz sietett és kihúzott egy termetes karót.Most már nem kételkedett semmiben, elfogadta a fejében zakatoló gondolatot:" Ezt már ? egyszer átélte. Átálmodta!" Csak esze nem akarta elhinni, hogy ez a valóság. Vagy az lesz?

– Pedig nem ma jöttem le a falvéd?r?l – dörmögte.

Átlépte a testet és belökte a konyhaajtót. A disznóól ajtót. Egyetlen csupasz villanykörte meredezett a palfonról.  Majdnem elmosolyodott.

– Úgy látszik itt ez a módi!

Disznóasztal, disznószekrény, az asztalon disznóüvegek, disznópoharak. A sarokban disznó h?t?szekrény és ahogy lenézett a földre, az asszony felismerhetetlenségig összeszabdalt teteme mellett, ott hevert egy DISZNÓÖL?KÉS!Egy csupasz, zsigerekt?l nedves, vért?l színpiros szúrókés.

– Jó estét – mondta hangosan, maga el?tt tartva a botot, mintegy védekezve. A két gyerek az anyjuk teteme mellett ült, lábukat maguk alá húzva ringatták a testük, akár a támadásra készül? kobrák.

Amikor tekintetük találkozott az öreg úgy látta, mintha itt sem volnának. Valahonnan máshonnan nézik ?t, egy másvilágból. A kicsi elmosolyodott.

– Te t?zoltó vagy? – kérdezte t?le – Vagy királyfi?

Aztán a másik továbbf?zte.

– Már nem kell oltani, dobd el a töml?t! Mi minden tüzet eloltottunk. Menj innen! Elmehetsz.

És megmarkolta a földön hever? kést.

– Be vagy rúgva! – üvöltött, és fenyeget?en felé csapott üres kezével.

– Oltani kell! Oltsuk el ?t is! – ugrott talpra a kisebbik. A nagyobb késsel a kezében pattant talpra.

De ? nem várta be ?ket. Bal kezével lazított a szorításán, jobb kezével er?sebben ráfogott, és lépett egyet a fiúk felé. A nagyobbik térde alá csapott, elég nagyot, ahhoz hogy eltörje a csontját. A fiú mozdulata megtört a láb megreccsent, engedve az üt?er?nek. A kés pendült egyet a padlón, majd pörögve besiklott a szekrény alá.

– Éget a t?z, jaj hogy éget! Oltsd el parancsnok! – sikoltott, ahogy a lábára nehezedett.

A törött csont kitépte magát a húsból, vérrel keverve bukkant el? a térdkalács alól. Meg sem várta a kisebbik támadását.

„Ez már nem álom. Valóságban élek, és ez a másik is gyilkos dühvel támad, akár egy démon. Nem én álmodom, hanem ?k. ?k álmodnak halált."

    Nem félt. Ezt a verset itt ? írja. ?adja a rímeket. Kicsit visszavett az erejéb?l, és fejtet?t csapta a fiút. A kölyök megszédült, egy végtelen pillanatig még belefúrta a tekintetét az övébe, de aztán szép lassan eld?lt az anyja mellett. Biztos volt benne hogy nem ölte meg, mert látta hogy tátog, még a szája mintha mondana valamit, aztán csak csöndesen zihált, emelkedett a mellkasa. Ekkor nézett csak körül, de csak egy pillanatra volt képes körbefuttatni a tekintetét. Úgy érezte, sosem fogja elfelejteni a vérrel mázolt falakat, a földön lüktet? zsigereket, és a halkan nyöszörg? testvéreket.

Azt a rengeteg vért.

 

Mikor kilépett a kapun, meglátta az asszonyt, ahogy el?ttük ácsorog.

– Jól vagy? – kérdezte t?le, szinte sikítva a félelemt?l – Bence, jól vagy?

?csak mélán hallgatott.

– Mondj már valamit, az isten áldjon meg!

– Menj, hívd ki a rend?rséget, hátha valamelyik még életben van!

Az asszony dermedten hallgatta. Nyelt egyet.

– Mindenki?

– A két gyerek megmaradt.

– De te nem…

– Nem, én nem öltem meg senkit. Nem kellett.

Az asszony elszaladt. Az öreg szórakozottan lóbálta a botját, közben visszafordult oda ahonnét jött. Megállt a gyilkos ház kapuja el?tt, és felnézett a véres égre.Azt gondolta:„A gyengék egyetlen reménye a megbocsájtás."Belökte a kaput.

– Megbocsájtani tudni kell!

Az udvar közepén megállt, és botját fenyeget?en az ég felé rázta.

– TUDNI KELL MEGBOCSÁJTANI! – ordított az égre – MÉG NEKED IS! ISTEN, HALLOD, AMIT MONDOK?

    Döme mesélte a kocsmában, aki börtönjárt embernek mondta magát: ? ismeri az öreget.

Valamikor hóhér volt.  A börtönbe dolgozott ahova ?t is becsukták. Rettegtek t?le az emberek. Ott volt alkalmazásban mint fegy?r, de azt híresztelték, hogy ? az állami hóhér.

– Kutya ember! – így mondta – Aztat mondták ott: nagyon érti a szakmát! Ki tudja mit m?velt ott a szomszédba? Az ilyen érti az ölést!

– A fene a belit! – tromfoltak rá mások.

– Hogy örök életibe ne tudna nyugodtan aludni az ilyen gyilkos!

Elégedetten ittak egyet rá. Most már egészen biztos nem fog nyugodtan aludni.

Soha többé. 

Legutóbb szerkesztette - Kabdebon János
Szerző Kabdebon János 31 Írás
Szép napot. Mit is irjak ide. rülök ha olvastok. Gyerek korom óta irok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az ÃÅj Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!