Zatykó Zoltán : Andante

Egyszer csak ott volt. El?tte soha nem lehetett látni, de az egyik ?szi délutáni naptól kezdve mindennap arra ténfergett. Kócos, ?szes, göndör haj, felül kopaszodó fej, fürkész? kis szemek, és valami alázatosság az egész megjelenésben, amib?l az ember nem tudja eldönteni, hogy valójában honnan is csöppent ide ez az ember. Ennyit láttak bel?le azok, akik csupán észrevették néha-néha az utcában l?dörögni, ha esett, ha fújt, ? csak rettenthetetlenül sétált oda és vissza a hosszú fasor mellett. Korábban egy fekete frakkban mutatkozott, kis csokornyakkend?je mókásan fityegett a ráncos tokája alatt, zsíros haja gondosan félre volt fésülve, és úgy t?nt, hogy valamire vagy valakire vár. Kezeit összekulcsolta a háta mögött, és kimért lépésekkel ráér?sen meg-megállt a kapuk alatt, gondosan megnézegette a névtáblákat a kapucseng?kön. Azután szórakozottan fütyörészni kezdett és ügyetlenül arrébb pöccintett egy eldobott cigarettacsikket. Ha eléggé nagy csikk volt, és éppen nem járt arra senki, akkor felvette, megszagolta és a zsebébe dugta. Valami muzsikusfélének nézett ki abban a fecskefarkú díszes ruhában, bár napról napra egyre jobban meglátszódott rajta a szegénység züllött, elmaszatolódott rúzsfoltja. Egy lecsúszott m?vészfélének nézte, aki meglátta, és egy zongora mellé asszociálódott alakja, mint azoknak a szórakozott zenezseniknek, akik egész életüket valami nagy m?nek szentelik, hogy utána belehaljanak a sikerbe vagy a kudarcba. Soha nem lehetett látni, hogy honnan került el?, mintha a fák közül lépett volna bele ebbe a dimenzióba, könny? lépteivel talán nem is ehhez a földi klímához szokva, hanem valami egészen máshoz, ami nem itt van, hanem a fasoron túl. Ugyanúgy t?nt el napközben, mint ahogyan el?került. Senki nem tudta, hogy merre mehetett, de egyszerre csak újra ott termett, mint akit a sors valamiért odaláncolt volna, ahhoz a kis utcához. Mint egy visszajáró lélek, aki kegyetlen bosszút forralt gyilkosa ellen, talán az egész földkerekség ellen.

Ahogyan a hónapok egyre fogytak, ugyanúgy fogott ? is. De nem csupán a teste, nem csupán az az erjedt káposztaleves szagú élet, ami ott legbelül még pislákolt valamelyest, hanem az elméje is, ami nem érte be a naphosszat tartó sétálással, és a korgó gyomrú reggelek torokszorító hörgésével. A pállott nyomor szaga apránként betöltötte körülötte a leveg?t, és a kifliszagú kabátok, amelyek mellette suhantak el undorodott képet vágva, a falhoz kussoltatták emberi mivoltának jelentéktelen maradékait. A frakkról el?ször a gombok t?ntek el, felfalták ?ket az egyre terjeszked? koszpecsétek, majd a csokornyakkend? is elmaradt, ezzel megtörve a m?vészi varázst ezen az él? roncson. Éjszakánként a párás, függönyös ablakokon kivillódzó televíziók fényeinek kereszttüzében harcolt a vigyorgó törpék és mogorva óriások szemtelen és ricsajozó hadaival, akik csak az ? bosszantására bújtak el? az árnyékok mögül, és magukkal akarták cipelni a fekete piócák világába. Ököllel fenyegette meg ?ket, ami kezdetben hatásos volt, de amikor nappal is elé pofátlankodtak, akkor már nem tudott velük mit kezdeni. Ordítva toporzékolt, és karcsapásokkal hessegette a rémes látomásokat, de azok röhögve hajoltak el a suta öklök el?l. A járókel?k meg-megnézték ezeket a láthatatlan küzdelmeket, és néhányan rosszallóan csóválták meg a fejüket: miért engednek ki ilyet az utcára?

Az egyik kuka mellett egy ócska szájharmonikára bukkant, és órákon keresztül fényesítgette mosolyogva, mint egy gyermek, aki régen elveszettnek hitt játékára bukkan. Ott, a csikkekkel megt?zdelt földön ülve, a mocskos kabátujj alól csillogóan bukkant el? újra a dörzsölést?l felmelegedett zeneszerszám, és elb?völve nézte újra végig minden kis négyzetcentiméterét. Azután lehunyta a szemeit, arcát a kék égbolt felé emelte, és a lombkoronákon belopakodó napsugarak megszépítették izzadt vonásait, ?szül? borostáit, cserepes ajkait. Egy lágy mozdulattal nyalta végig kiszáradt ajkait, majd a szájához emelte a harmonikát. Valamily egészen magas hangocska indult el a éter folyton rezg? részecskéiben, és mintha egy csapásra átváltozott volna a kidobott szerszámocska egy varázspálcává, ami csillagokat szór az arra tévelyg? fülekbe. Egy nénike kihajolt az els? emeleti ablakból, és a muskátlik közötti párkányra könyökölve t?n?dött el kifogyó élete cseppjeir?l. A zene hirtelen abbamaradt, és a m?vész felpattanva ültéb?l, hangosan felkacagva rohant el az ismeretlenbe. Másnaptól kezdve csak harmonikált. Az arra igyekv? egyetemistákat szórakoztatta sajátos módon új eszköze segítségével, akik szánakozva álltak meg, és néhány percnyi hallgatás után aprópénzt nyomtak a nyomorult kezébe. A m?vész egy mozdulattal zsebre vágta a pénzt és a harmonikát, majd, mint aki éppen csak arra sétál, megpróbált beleolvadni az utca porába. Egész jól megéldegélt ezekb?l az adományokból nap, mint nap, de a nyár az egyetemistákat elkergette a kis utca környékér?l, ezért nagyon sz?kös id?szak következett a m?vész életébe. Soha nem nyúlt bele más szemetébe, azonban a szükség és az éhség sorba nyitogattatta fel vele a fekete kukák émelyít? gyomrát, hogy a kidobott száraz kenyeret a sarki kútnál feláztatva valamelyest csillapodjon az éhe. Mire az ?sz megérkezett, addig a m?vész is lerongyosodott teljesen. Az egyetemisták már sanda szemekkel nézték a meg?szült és eltorzult embert, és nemigen álltak meg neki muzsikáját meghallgatni. Tehetetlen düh lett rajta úrrá, és a vigyorgó törpék egyre szemtelenebbül zaklatták, bökdösték, taszigálták napról napra. Olykor hangos ordítással zavarta el ?ket, máskor pedig megpróbált elrohanni el?lük. Ilyenkor a méltatlankodó autósok fülsiketít?en dudáltak rá, és kiordítottak neki az ablakon: „Mi van öreg, meg akarsz dögleni?”. Igen. A halál már sokszor eszébe jutott, amikor csontig fagyott a sétálóutcán, vagy szétázott a szakadó es?ben. Meghalni lenne a legjobb, akkor nem lenne senkinek az útjában. A hajléktalanok olykor megverték, az üzletekb?l, amik el?tt meg-megállt, csak szidást kapott és még el is zavarták.

Aznap már senki nem akarta ?t meghallgatni, pedig egy egészen új dallamot talált ki az éjszaka, mert a régit egy kicsit már ? is unta. A rakpart mellett haladt el, és ámulva csodálta meg az áradó Tisza lompos nyújtózását, és a túlparton napozó néhány odamerészked? ember fehérségét, ami messzir?l virított. Végignézett mocskos kezein, rongyos ruháján és felsóhajtott. A járókel?k rá se nézve léptek el mellette, lépteik sürgetve kopogtak valami fontos dolog felé. Neki már nem volt semmi sem fontos, nem sietett sehová, kopott könyökével a betongát széles párkányára támaszkodva a vízbe bámult. Lassan egy könnycsepp gördült végig poros ráncain, óvatosan kikerülgette az útjába kerül? borostacsomókat, és fehér csíkot húzva maga után mohón szívódott bele a mocskos inggallérba. Egy kissé kijjebb hajolt, hogy jobban lássa az elúszó cigarettásdobozt, és akkor a szájharmonika csendesen kisiklott a mellényzsebéb?l, egyenesen belecsobbanva az áradásba. Egy magányos buborékot küldött csak vissza búcsúzóként a m?vész felé, aki k?vé meredve bámult utána. A szíve szakadt ki a kis zeneszerszámmal, és egészen sötétedésig ottmaradt, úgy, támaszkodva a k?korláton, mintha a csodára várna, ami visszaadja neki az életét.

A hold fénye kallódva járt végig a rakparti sétányon, de olyan kés?n már nem sétált arra egyetlen szerelmes párocska sem, és egyetlen magányos alak sem. Csak egy kopott, vastag kabát árválkodott gondosan ráterítve a betonkorlátra, és kopott könyökével némán a zúgó vízbe bámult.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:54 :: Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája