Zatykó Zoltán : Láthatatlanok

 

Hajni számára a világ a hangok, illatok, ízek kavalkádját jelentette már attól kezdve, hogy megszületett. Családja jómódú volt, még akkor is megadtak számára mindent, amikor kiderült, hogy soha nem fog látni semmit. De valami mindig is hiányzott számára. Körbevették, támogatták, sokan sajnálkoztak rajta, valaki a sors kezét látta igazságot tenni a szül?k b?nei miatt, valaki az amerikai romantikus filmek lehetetlen világának csodálatos történéseit látta el?re beigazolódni, úgy, minthogy „a jó elnyeri végül a jutalmát”, vagy a „csúf kis békából királyfi lesz”, aki csak a szegény lány csókjára vár ott valahol, messzire, talán nem is itt, talán nem is, talán nem, talán.. Testvérei sokszor csodálták szaglását és hallását, hogy még akkor is képes volt megtalálni ?ket bújócskázáskor, ha a legjobb helyekre rejt?ztek is el. A barátok is irigykedtek ezekre a képességekre gyerekkorukban, a padláson bekötött szemmel játszottak „vakondosdi”-t, és nagyokat nevettek, ha véletlenül összekoccantak vagy felbotlottak. Csodálatos évek voltak. A nap melege simogatta sápadt arcát, az ?szi szél kacérkodott tarka ruhájával. Annyit tudott magáról, amennyit elmondtak neki. Tudta, hogy vörös a haja, hogy a többiekhez képest magasabb, hogy jó vele beszélgetni, és, hogy meg tud nevettetni mindenkit. Önmagát azonban nem ismerte, és mások sem tudták elmesélni ezt. Általában napszemüveget kellett felvennie, ha együtt mentek valahova, kapott is egy nagyon divatos és márkás darabot, állítólag sokkal jobban érvényesültek benne a vonásai. Megbízott mindenkiben, hallgatott mindenkire.

Az iskolákat szépen elvégezte, megtanulta hogyan kell közlekedni a nagyvárosban, megmutatták neki, mire kell figyelnie, hogy itt mennyire más minden, mint ahonnan „feljött” a f?városba. Más is volt, sok minden más volt.

Rábeszélték, hogy csodálatos élet várhat rá, szakmát tanulhat, dolgozhat, kitalálhat új dolgokat, megvalósíthatja álmait, híres lehet. Ezért pedig nem kell mást tennie, mint beköltözni egy otthonba, ami tulajdonképpen nincs is messzire a szül?i háztól, akár hetente egyszer-kétszer is találkozhatnak, elmehetnek együtt kirándulni, sokszor telefonálhatnak, és egyébként is lélekben mindig együtt vannak. Mindenki ezt hajtogatta. Már húsz éves volt, de csak most, csak ekkor kezdte el idegennek érezni magát régi, megszokott világában, ahol pontosan tudta, hogy hol van az asztal, az ágy, a szék, amelyeket a kedvéért soha nem rendeztek át, most kezdte csak felfogni azt a megmagyarázhatatlan valamit, azt az ?rt, amit már régóta lappangva érzett. Persze beleegyezett mindenbe, örömet akart okozni.

Nagy készül?dés volt aznap reggel. A szül?k gondosan becsomagoltak már mindent el?z? este, ? egy kis hátizsákba rakta össze kedvenc plüssállatkáit, akik mindig h?ségesek voltak hozzá, nem csapták be soha. Érezte az ismeretlen, bizonytalan és elszigetelt világ vészes vonzását, ami örvényként fojtogatta. Indulni kellett. Néhány régi barát jött el az utolsó pillanatban, de gyászos hangulatuk nem tette könnyebbé az elválást. Legjobb barátn?je, Erika volt a legszomorúbb. Elhozta magával legfrissebb szerelmét is, de az nem ismert senkit, így nem is sokat szólt, csak bámult értetlenül. Gondolok rád majd sokat, mondta Erika, és néhány szóban elmesélte új kalandját. Hajnit most ez sem derítette jobb kedvre, mint régebben, és mintha egy újabb szál szakadt volna el legbelül. Az autó kigördült a salakos útról, idegen hangok irányába vette az utat.

 

Kétórányi utazás után erdei illatok és madárcsicsergés vette körül ?ket. A régi kastély ódon varázsa lovagregényessé változtatta a rossz érzéseket. Hajnit gyorsan bevezették, és mire feleszmélt, már túl is esett a búcsúzkodáson, a szül?k visszaindultak. A falépcs?k titokzatosan kongtak, a falakból négyszáz év tekintett az idegen lányra. A szoba, ahol ágyra tett szert, tágas és világos volt, egy társat is kapott, egy nála néhány évvel id?sebb lányt, Mónit, akivel már az elején nagyon összebarátkozott. Ismeretlen volt a vakok igazi világa a „kinti” élet valóságai után, mindenfelé tompa koppanások, csoszogó léptek, kisiklott életek, néma üvöltések. A csoportvezet?, Judit néni, még aznap körbevezette, megmutatta hogyan is élnek ?k itt, ezen a szigeten, ahol biztonságban lehetnek a világ gorombaságai el?tt. Judit néni általában ilyen talányosan fejezte ki magát, soha nem mondta ki igazi érzéseit. Sok tevékenység közül lehetett választani, mint például az agyagozás, kosárfonás, gyöngyf?zés. Napirend szerint éltek, reggeli után szabad foglalkozás, ebéd el?tt és után munka, ki mit választott, majd vacsora és közös rádióhallgatás. Az els? éjszaka, miután hallotta, hogy Móni egyenletesen lélegzik, összed?lt benne valami, plüssállatkáit magához szorította, és még sokáig hallotta a denevérek éjszakai vadászsikolyait, egészen addig, amíg nem tudta eldönteni, hogy a sikolyok kívülr?l vagy saját magából jönnek. De akkor már csak a saját néma üvöltését hallotta.

 

Ha az ember elég sokáig gyakorol valamit, szép dolgokat tud elérni. Hajni szerette a munkát, valamivel el tudta vonni a figyelmét saját magáról, arról az öt évr?l, ami azóta eltelt, hogy a kastélyba került, és arról, hogy azóta senki nem látogatta meg, senki nem hívta fel, senki nem vitte el kirándulni. Csak a plüssállatkái maradtak hozzá kopottabban is h?ségesek. Elkoptatták ?ket az éjszakai szellemek: a magány csókjai, a kétségbeesés simításai, a halott remény rothadó szaga. A munka viszont minden kopott szál helyett újat f?zött gyöngyb?l, agyagból, vessz?b?l. Már mindenkit ismert: az öreg nénit a földszintr?l, aki a fiairól beszélt reggelt?l estig, Magdikát, aki egy balesetben veszítette el a látását a férjével és a családjával együtt és most állami beutalással éldegél itt, Pista bácsit, a gondnokot, aki mindenkihez kedvesen beszél és n?napon illatos virágokkal lepi meg a kastély hölgyeit, és ismerte az ápolókat is, akik úgy adták egymásnak a kilincset, mintha csak látogatni jönnének valakit. Hajni nem köt?dött igazán senkihez, de elhatározta, hogy az egyik ápolóval megpróbál jobban összebarátkozni, mert szüksége van valakire, akinek beszélhet az érzelmeir?l. Judit néni nem figyelt rá igazán, bagatellizálta problémáit, és ócska frázisokkal igyekezett vigaszfélét nyújtani a vigasztalhatatlanra. Akkoriban került oda egy másik intézetb?l egy középkorú n?vér, aki nyugalmasabb munkára vágyott. Kiélt, fakó életét a kicsapongások nyomorították meg, titokban mosolygott a szenved?kön, és a nehezebb napok után más-más férfival vigasztaltatta meg magát. Gy?lölt mindenkit, reggelente szembeköpte megrepedt tükrét, és gy?rött leped?je lelke gy?r?déseit igazította nyikorgó ágyához. Hajni szelíd közeledési kísérletét viccesnek találta, de azért engedett, esténként, m?szak után sokszor beszélgettek kettesben az udvaron vagy a m?helyben. A n?vér mindenben hazudott neki, magában kuncogva figyelte a fiatal lány meghökkenéseit képtelen tódításain, élvezte a korlátlan hatalmat Hajni felett, aki kezdte nagyon megszeretni, és tisztelni a gonosz n?t. Valamiért kezdte ? is vonzónak érezni a lányt, de nem sajnálta semmiben, s?t magában elátkozta ezeket az embereket, akikr?l a gazdag szül?k, vagy az állam gondoskodik életük végéig. Ebben az egyben irigyelte ?ket.

Hajniban ekkoriban d?lt össze másodjára a világ. Beszélgetéseikb?l lassanként kiderült, hogy ? nem is úgy fest, mint ahogyan azt a családja megpróbálta lefesteni neki. Egyáltalán nem szép az arcéle, és a napszemüveg is a „vakszem” eltakarására kellett. Megtudta, hogy a férfiak nem is szeretik a vak n?ket, és szerelemre nem is lenne lehet?sége a kastélyon belül. Elvágtak el?tte minden utat a boldogság lehet?sége el?l. Csúnya és magányos lesz mindörökre, gondolta, és egyre er?sebben vert erre nyilalló szíve. A n?vér szobáját nevetés töltötte be minden este, Hajni szobájában pedig egyre jobban feler?södtek a néma üvöltések, amelyek örült ökölként cibálták meg a lány testét.

Így telt el ismét hat hónap. A n?vér romlott lelke kéjesen élvezte szavai húsba metsz? kegyetlenségét, méregként csepegtette magából napról-napra a gy?löletet, Hajni pedig örvényként nyelte el, minden cseppel önmagából elveszítve egy darabot. Plüssállatkái egy sarokban hevertek elhagyatottan, porcicák incselkedtek szemtelenül az egykori kedvencekkel, a gombszemek és a mosolyra húzott cérnák a felismerhetetlenségig eltorzultak. Hajni némán sodródott bele a mindennapok egyre fájdalmasabb közönyébe, már nem volt fontos a munka sem, nem adott nyugalmat, nem adott örömet, mert csak mozogni kellett és élni valahogyan. A hangok, amelyek körülvették monoton lüktetésekkel ostromolták agyát, sokszor már nem tudta megkülönböztetni, hogy ? beszél, vagy hozzá beszélnek. Azonban egy hang egyre er?södött nap mint nap. Idegen volt, eddig még nem hallotta itt a kastélyban, és úgy kerítette hatalmába figyelmét, mint gyilkos csapda gyanútlan áldozatát.

Egyik nap hozzászólt a hang. Minden kétséget kizárólag emberi hang volt, egy férfi hangja. El?ször nem értette, nem mert válaszolni vagy kérdezni, de végül összeszedte minden erejét, és köszönt. Ezzel kezd?dött a harmadik világ összeomlása, a rothadó remény amputált gyógyulása, a magány csókjainak letörlése, a kétségbeesés simításainak eltaszítása. Rengeteget beszélgettek mindenfélér?l, f?leg a gyerekkorról, a nyárról, a vízr?l, a nevetésr?l, a virágok illatáról, a madarak csivitelésér?l. Hajni nem találkozott többé a n?vérrel, minden percét a férfival töltötte, aki vidám hangjával mosolyt csalt a fakó arcra, de soha nem tolakodott azzal, hogy megérintse a lányt, megfogja akár a kezét is. Romantikus estéket suttogtak végig, vigyázva, nehogy felébresszenek valakit. Hajninak a gyermekkora jutott eszébe a barátokkal, testvérekkel, a felh?tlen élettel és a nap melegével. A férfi élete nagyon hasonlított a sajátjára, azonosan gondolkodtak, egyformán szerették az életet, ugyanúgy gy?lölték a csalódottságot. A lány végre igazán kitárhatta valódi érzéseit, és olyan partnerre talált, aki megért?en meghallgatta és ítélet nélkül képes volt egyszer?en megvigasztalni a megszakadt szívet. Elérkezett hát a mindig hiányolt érzés, az ismeretlen ?r, a kérdésre a válasz, az élet megoldása. Hajni szerelmes volt. Nem tudta pontosan mit is jelent az, de amikor együtt volt a férfival, amikor hallgatta duruzsoló szavait, sokatmondó hallgatásait, akkor vadul lüktetett darabokra zúzott lelke, izzott benne az élet lerágott maradéka.

 

Az utolsó este hasonló volt az els?, évekkel ezel?tti naphoz, amikor az utolsó kötelék is megszakadt, magával rántva a salakos kocsiút egyre távolodó roppanásait. A négyszáz éves falak idegenül nézték az alvó lány gyenge testét, csíp?re tett kezekkel ráncolták össze omladozó homlokukat ágya felett. A férfi éjszaka állított be, olyan ügyesen, mint egy látomás, elhessegette a falak dühét, felébresztette Hajnit, és maga után csalogatta. Az ?szi es? nyálkás permetet szórt a kopasz fák gallyaira, a száradó levelek szikkadt lemezeire, a rozsdás tet?k szuvas nyílásaira. Hajni és a férfi kinn álltak a padlásról nyíló erkély omladozó szegélyén, és a férfi búcsúzkodott. Azt mondta mennie kell, és szeretné magával vinni a lányt is. Az ?szi szél szárnyait magunkra vennénk, és meg sem állnánk az álmokig, mondta a férfi, és kérd?n fordult Hajni felé. Menjünk, szólt a lány boldogan, és a kezét nyújtotta a hang felé, de csak a leveg?t markolta meg, nem volt ott senki, csak a hang, csak az érzés, csak a remény, csak a lány.

 

A rend?rségi vizsgálat balesetet állapított meg, mivel szándékosságra utaló jeleket nem találtak, és Hajniról pedig senki nem gondolta volna, hogy véget akar vetni az életének, hiszen gazdag szülei rendszeresen gondoskodtak róla, munkát és barátokat talált az otthonban, ráadásul az egyik n?vér azt állította, hogy nagyon jó barátok voltak Hajnival, és mindig vidámnak látta ?t, aki örökké az élet szépségér?l és értelmér?l beszélt vaksága mellett is.

Csak a sarokban felejtett plüssállatkák sírtak gazdájuk után, aki véletlenül élt így, véletlenül halt meg így, véletlenül felejtette el ?ket, ?ket, akik vele nyerték létüket és vele együtt veszítettek el mindent.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:54 :: Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája