Kabdebon János : Mese

Holdgyémántok

A Holdgyémántokat pedig ellopták.
Gyászruhát öltött a világ, s a koldusok fejük mögül húzták el? aranyékszereiket. A Horda most is támadta a hontalanok apró gy?r?it. Kegyetlen barbár mészárlást rendeztek, az amúgy is él?halottak között. Az Ég?k, a Holdgyémántok különös ?rz?i szárnyakat bontva keresték az ékszereket, melyt?l létük függött, kérlelték a bolygókat: segítsenek a keresésben!
– Hogyan segíthetnénk? – mosolyogtak a bolygók, és továbbfokozták robbanásuk gyönyörét.
Az Ég?k tanácstalanul bolyongtak a galaxisok között.
A Holdgyémántoknak nyoma veszett.
Jártak az Igazlátók földjén, megkérdezték a legöregebb, és legfiatalabb Igazlátót:
– Merre van a kincsünk?
A legöregebb igazlátó azt mondta, nézzék meg az Érz? Lények Világában, a Kapzsik földrészén.
A legfiatalabb pedig így szólt:
– A gyémántot csak a tiszta lények láthatják. Menjen el közületek kett? az Atyához, ahol végigélhetik a megtisztulást. Az Atyánál megigazultak meglátják a gyémánt rejtekét. Ha pedig tudjátok, merre van, azt is tudjátok, mit tegyetek!
Akkor az Ég?k összedugták lángfejüket, tanakodni kezdtek. Végül úgy döntöttek, hogy két Ég? elindul az Atyához, és megpróbálja véghezvinni a megtisztulást.
Kett? pedig az Érz? Lényekhez röpül.
Akkor a Bölcs Ég? figyelmeztet? hangja dörgött fel az Univerzum csillagai között:
– Nem tudjátok, hogy az Atyához csak úgy mehettek, ha feláldozzátok magatokat az Atya szolgálatára, és ha az Atya úgy akarja, soha nem tértek vissza, Ég?k! Az pedig a halállal egyenl? az Ég?k Népének.
De a két kiválasztott Ég? már elhatározta magát. Feláldozzák életüket, hogy a többi Ég? élhessen.
Így hát felkapták szárnyaikat és elindultak az Atyához.
Hosszú volt az út.
Hetvenkilencszer váltott képet az Univerzum, mire megpillantották az Atya birodalmának határát. Nagyon elfáradtak, hisz megállás nélkül repültek.
Az Atya azonban nem engedte be ?ket.
Az Ég?k hiába kérlelték, hajthatatlan maradt.
Tíz bolygófordulat után aztán meglágyult az Atya szíve, és Kitárta Felh?ország kapuit.
A két Ég? ámuló lángocska arccal csodálta az ország gyönyör? színeit, városait, falvait. Az Atya munkába állította ?ket, a hozzájuk hasonló megtisztulni vágyók közé.
A többi Ég? pedig várt rájuk, és a másik két Ég?re, akik az Érz? Lényekhez szálltak.

Az Érz? Lények különleges teremtmények. Bármiféle alakban bárhol, és bármikor megjelenhetnek. Voltak gonosz Érz?k is, ?k legtöbbször az Ember birodalmában kóboroltak.
Belebújtak az ott él?kbe, vagy pedig alakjukat felvéve hajthatták végre gonosz cselekedeteiket. Jók s rosszak egyaránt együtt bolyongtak az Univerzumban, de valahová mindegyik tartozott.
Egyetlen helyre, amit csak nagyon kevesen tudtak, és ezen kevesek közé tartoztak az Ég?k is, mert az Univerzum legfontosabb és legszeretetreméltóbb lényei közé tartoztak.
Ide tartott tehát a két Ég?. Csak reményük volt arra, hogy az els? Érz?, akivel találkoznak, jószándékú lesz és elvezeti ?ket a Kapzsik Földjére.
– Rossz érzéseim vannak – szólt az egyik, a kisebb lángfej? társának.
– Én nem érzek semmit – vont vállat a másik.
– Egyszeriben az egyik bolygó takarásában, csillámmal telt meg az ?r.
Hang szólt feléjük:
– Én vagyok az! Egy Érz? Lény! Ne féljetek t?lem!
– Egy Érz? Lény! – kiáltották az Ég?k. – Megtaláltuk!
Az apró csillogás összes?r?södött és alakot öltött.
– De hisz ez te vagy, Bon-ton – kiáltott fel a kisebbik a nagyobb Ég?re mutatva. Ám a következ? pillanatban az Érz? Lény a másik ég? alakját vette fel.
– Ez meg te vagy Tau-bon-ton! – nevetett fel Bon-ton.
– Igen – szólt az Érz? – tudjátok, hogy bármilyen alakot felvehetek. Hová mentek? – kérdezte érdekl?dve, miközben újra alakot váltott.
– A ti világotokba igyekszünk – felelte Bon-ton. – A Kapzsik Földjére…
– De nem tudjuk, merre van a Kapzsik Országa! – vágott a szavába a másik Ég?.
Az Érz? elmosolyodott:
– Na, gyertek utánam. Amerre a csillogó por száll, arra repüljetek.
Akkor a két Ég? felröppent az el?ttük szállongó, nevetve repked? csillámok után.

Az Atya világában nem volt könny? az élet. Reggelt?l estig dolgoztak a tanítványok teljes testükkel-lelkükkel.
Az Id?járók vigyáztak rájuk és segítették ?ket a munkában. Az Id?járók a Kortalan Szerzetek, akárcsak az Atya, örök id?kt?l fogva vigyáztak a tanítványok épségére a legkisebbt?l a legnagyobbig.
Felkészítették ?ket, hogy mikor elérkezik a pillanat, az Atya elé állhassanak, és kiállják a próbát. Megtisztuljanak az Univerzum mocskától.
Az Id?járók hordozták magukban a múltat és jöv?t, az Univerzum összes titkát.
Fejük apró, tekintetük szúrós és mindenen áthatoló.
Szavuk kimért és egyszer?, hangjuk lágy hullámzó.
Testüket hosszú palást fedte, lábukat fekete cip?be bújtatták, négy kezüket csillogó aranyporba kenték, mely soha nem tapadt semmihez.
Hát igen, ?k voltak Felh?ország legfontosabb lakói.
A két Ég? szorgalmasan tanult és dolgozott az Id?járók keze alatt.
Nagyon fájt a szívük társaik, és világuk után, de lelkükben er?sítették a reményt, hogy elérik a megtisztulást és visszatérhetnek, és segíthetnek népüknek.
Tizennégy bolygófordulat után eljött a pillanat, amikor a tanítványok beköltözhettek az Atya házába, ahová csak a közvetlen megtisztulásra várók kerülhettek.
Az Atya háza Felh?ország legszélén, egy hatalmas rózsaszín-fehér felh?n trónolt.
Egyszer? ház volt, apró napocska-ablakokkal, óvatos felh?ajtókkal.
Felh?b?l, és napsugárból sz?tték Zenitország lakói, akik apró es?cseppek, és vidáman nevetnek folyton-folyvást.
Ha betévedtek Felh?országba, hogy az Atyát meglátogassák, és kijavítsák a Házban id?közben elbújt hibákat, hát egész Felh?ország tele volt csiklandozó kacajukkal.
Még a tanítványok szívét is öröm lengte körül.
Az Atya szája is mosolyra húzódott, ha meglátta az apró es?cseppek táncmosolyát.
A két Ég? ámuló lángoló arccal élt itt, egyik napról a másikra.
Várták a napot, amikor majd az Atya elé állhatnak, és kiállják a próbát.
Tanulták az Id?járók igéit, ellátták a napi beosztott munkát, és pihentek, amikor eljött az ideje. Türelmesek voltak, hisz népük jöv?je múlott rajtuk.

Bon-ton és Tau-bon-ton, kis id? múlva megérkezett az Érz? Lények világának határára, követve a csillogó porszemcsék útját.
Mígnem súlyos kapuhoz értek, melyre rá volt vésve:
HAGYD KINT ÉRZÉSEID, ITT ÚJAKRA LELSZ!
– Hát ez nehéz lesz – sóhajtott Bon-ton, a kisebbik ég?.
– Ó, dehogy! – sutyorgott az Érz?. – Majd én segítek, csak engedjetek magatokba. Mert tudjátok, ezen a kapun csak Érz?k léphetnek be, mert csak ?k tudják a kapu titkát.
A két Ég? összenézett.
– Meg kell tennünk, ugye tudod! – szólt az egyik. A másik bólintott, bár nem bíztak az Érz?ben, mégis muszáj volt a népükért, a Holdgyémántokért.
– Jöjj hát! – kiáltották egyszerre.
S a csillogó por fehér sávvá alakult, amely óvatosan körbefogta ?ket, majd beleolvadt az apró lángokba, és a két Ég? apró csillámmá alakult.
Beléphettek a kapun.
El?ször azt hitték, szél fúj, de aztán ahogy beljebb és beljebb szállingóztak, észrevették, hogy a sok csillogó suhanás kavarja az eget. A két lángocska furcsán érezte magát ebben az alakban.
– Olyanok vagyunk, mint a víz – gondolta Bon-ton magában. – Mindig más-más formánk van itt belül. Állandóan változónak érzem magam.
– Azt meghiszem! – sziszegte a hang! A két lángocska nagyon megijedt.
– Mi volt ez? – kérdezték egyszerre.
– Én voltam, az Érz?! – folytatta a hang. – Engedtétek, hogy belétek költözzem, ezzel a foglyaim vagytok! Soha többé nem lesztek szabadok, kis id? múlva teljesen a részeimmé váltok, és én er?sebb leszek, mint valaha. Én leszek az Érz?k fejedelme.
– De hisz te jó vagy! – kiáltotta Tau-bon-ton. – Nem tehetsz ilyet!
– Sose bízz Érz? Lényben. Ez az Univerzum törvénye, csak ti buta kis Ég?k, nem tudjátok ezt, mert jószív?ek vagytok.
– De a gyémántok! – sóhajtott Tau-bon-ton. – A legöregebb Igazlátó mondta, hogy itt van. Meg kell találnunk! Meghalnak az Ég?k, ha nem visszük vissza. Értsd meg, te gonosz Érz?!
– Nincsenek itt a gyémántok, abban biztos lehetsz. Az öreg Igazlátó én voltam. A kapzsikat különben sem érdeklik holmi kövek. Elvesztek. ?ket az Univerzum lakói érdeklik. Az olyanok, mint ti!

– Felkészültetek? – dörgött fel az Atya hangja és végignézett az el?tte sorakozó tanítványokon.
– Mint az Id?járók már mondták, nem én viszlek el benneteket arra a helyre, ahol kiálljátok a megtisztulás próbáját.
Az Univerzum maga dönti el, méltók vagytok-e a Tudás titkának ?rzésére. A következ? pillanatban az Univerzum maggá s?r?södik bennetek és magába szív. Ha nem végeztétek jól a dolgotokat, nem szívtátok magatokba a tudás elixírjét elég mélyen, az Univerzum kivet magából, és nem költözteti belétek a Tudás magját.
Többé nem tértek vissza!
Kóbor csillagként bolyongtok az ?rben, akár a Vak Nép és a Fekete Törpök.
De ha méltónak találtattok, hogy hordozzátok a Mindenség titkát, visszatértek ide és szabadon elmehettek, mert nincs itt többé dolgotok!
Csend lett a teremben. Az Atya hátrahajtotta a fejét, szemét lehunyta, kezét a trón karfáján pihentette.
Semmi nem mozdult.
A tanítványok a trón lábai el?tt f?t hajtva térdepeltek.
Az Id?járók mögöttük álltak két kezüket összef?zve, a másik kett?t pedig háromszöget alkotva, fejük fölé kulcsolva vártak.
Az Atya feje el?rebillent, szemhéja felpattant, szemgolyóiból sárga fénysugár csapott ki, hangos dörrenéssel körbefonta a tanítványokat és az Id?járókat.
Szájából szavak törtek el?:
– Bolygók, csillagok!
Él?k, megfagyott!
T?z és víz!
Az Univerzumot hívd!
A tanítványok lassan olvadtak fel a sárga ködben. A dörej elhalkult, a köd eloszlott és csak az Id?járók álltak ott, néma sorfalként.
Az Atya feje ismét a trónszéken pihent.
Világosság gyúlt, és zsugorodott, a végtelen áthatolt mindenen, terjeszkedett a csönd. Az alkalmatlanok már az els? pillanatban s?r?södni kezdtek, maggá törpültek, sivítva-pörögve vesztek bele a csöndbe. A Vak Nép örömmel fogadta ?ket. Az Univerzum kegyetlenül ítélt, de igazságosan. Ki maradt, a legnagyobbak közé tartozott ezentúl.
Az egyetlen titok, mely áthatotta, irányította, vezette ?ket:
„Az Univerzum te vagy. A láncban egy szem, de nélküled nincs lánc. Míg te er?s vagy, a lánc is er?s marad.
Arra menj, amerre a végtelen halad!
Irányítsd magad!"
?k egybeolvadtak, az egésznek egy darabjává váltak, és átlátták a Mindenséget.
Jót s rosszat egyaránt, míg csak léteznek, így lesznek ?k.

Csak öten térdeltek az Atya lábainál a húsz tanítványból a sárga köd oszlása után. Az Id?járók leengedték négy kezüket, fejet hajtva üdvözölték a Kiválasztottakat:
– Üdvözlünk benneteket közöttünk, ó Univerzum ?rz?i!
Óvjátok életünk, és irányítsátok helyes útra a tévelyedetteket!
Az Atya felállt trónjáról, fehér szakálla fellebbent, ahogy felszegte az állát.
– Távozhattok. Szabad az út el?ttetek, bármerre is jártok.
Az ?rz?k köszönetet mondtak az Atyának, az Id?járóknak és kiléptek Felh?ország kapuin.

– Meghalunk! – kiabálták az Ég?k, mikor az Ég??rszemek jelentették Bon-ton és társa pusztulását.
– Soha nem lesz meg a Holdgyémántunk! – sírtak kétségbeesetten.
– Védtelenek vagyunk bármiféle gonosz ellen! A Horda már így is megneszelte védtelenségünk, az Emberek bolygóit már felemésztette, most biztosan mi következünk! – zokogás rázta az Ég?k népét.
A Bölcsek Tanácsa hiába törte a fejét, nem talált megoldást.
Várták a pusztulást, mert a Horda tényleg közel volt hozzájuk. Ég? ?rszemeik minden bolygófordulat kezdetén befutottak, és jelentették, merre tart a Horda.
Közel voltak, ijeszt?en közel.
Nyomukban pusztulás, és borzalom.
– Végünk – jelentette ki az egyik Bölcs. – A Horda két bolygófordulatnyi id? után ideér. A kövek nélkül tehetetlenek vagyunk. Küldetéseink kudarcba fulladtak. Végünk.
Csönd lett a teremben, minden lángocskafej lehorgasztva pislogott, reménytelen.
Ám de ekkor a fejük fölött apró fénypont pattant, halk csengéssel így szólt:
– Semmi sincs veszve! Visszatértem az Atya házából, hogy segítsek nektek! – tizenkét láng fej meredt egyszerre a fénypontra, amely lassan terebélyesedett vörös t?zgömbbé.
– Ra-go-ton, te vagy?! – kérdezte az asztalf?n ül? Ég? Vezér.
– Nem vagyok az, aki vagyok. Nincs többé Ra-go-ton, sem Ken-so-ton, egy vagyok, a legnagyobb, Zen-do, az ?rz?. Az univerzum befogadott bennünket, és eggyé olvasztott, hogy az ?szolgái legyünk.
Egy vagyok, én Zen-do, az ?rz?! Halljátok szavam!!
A Bölcsek sugárzó arccal lesték az ?rz? szavait.
– A Gyémántok a Fekete Sárkány szívében vannak. Az Alkotók lopták el ?ket holdtöltekor, mikor a Gyémántok fénnyel telít?dnek, és láthatatlanná válnak az Ég?k számára. Az Alkotók fejedelme a Fekete Sárkány szívében rejtette el a Gyémántokat, hogy erejét fokozza.
A Gyémántokat csak úgy szerezhetitek vissza, ha a Hordának feláldozzátok magatokat. A Hordát az Alkotók vezérlik, de az Univerzum nem sokáig t?ri elvetemült cselekedeteiket. Tirátok vár a feladat, hogy önként vállalva népetek pusztulását, végleg kiszorítsuk a Hordát, és az Alkotókat az Univerzumból.
Az egyik Bölcs közbekiáltott:
– De hát így a kristályok ereje mit sem ér, ha mi elpusztulunk!
De az ?rz? így válaszolt:
– Része vagytok a nagy egésznek. Hogy az egész, egész maradjon, fel kell áldozni a részt. Ha ti nem vállaljátok ezt a küldetést, az Univerzum millió világa elpusztul; ha vállaljátok, a millió nép életben marad, és áldani fog benneteket.
Újra a szavába vágtak:
– De hát mi, apró nép, hogyan fékezzük meg a hatalmas Alkotókat és a Hordát?!
– Úgy, hogy önként a halálba mentek! Hagyjátok magatokat elpusztítni menekülés nélkül.
Rémület lett úrrá a teremben, csak a vörös t?zgömb lebegett nyugodtan a fejük fölött.
Az egyik pislákoló Bölcs sóhajtott:
– Mást úgysem tehetünk. Menekülhettünk volna, de az Univerzum így döntött, hát vállalni kell a sorsunkat.
A tanács feje csöndre intette a vitatkozó Bölcseket, és kimondta az Utolsó Szót, ami a végs? döntést jelentette:
– Helyesen szóltál, Gaul-ton! – mutatott a sóhajtozó Bölcsre. – úgy lesz, ahogy mondod. Népünk pusztulni foga Horda Vörös Tüzét?l, de a többi nép élni fog.
Felnézett a vörös t?zgömbre és határozott hangon így szólt:
– Döntöttünk ?rz?! Vállaljuk a sorsunk.
A t?zgömb zsugorodni kezdett és még egy utolsót szólt:
– Tudjátok meg, az Univerzumban semmi nem vész el.
Az Ég?k csöndben vették tudomásul, hogy életük nem tart már sokáig.
A Horda pár bolygónyira száguldott az Ã?°rben, élén a Fekete Sárkánnyal, a legpusztítóbb teremtménnyel, amely születhetett a bolygók és csillagok létében; szívében a Holdgyémántokkal, amely az Ég?k legnagyobb kincse volt egykoron.
A Hordát Vörös Köd vette körül, saját maguk kilélegzett párája. Bármily él?lény, amely a ködb?l szívott, hamarosan gyötrelmes kínok között pusztult el.
A Horda harcosai, a Fekete Törpök, Halálmágusok, és T?z Kegyetlen Harcosai, most ebben a ködben száguldottak galaxisról galaxisra, magukba olvasztva mindenfajta él?t, hogy még nagyobb er?vel zabálja fel a bolygók milliárd világát.
Mindegy volt, mivel találkoznak, szívük helyén fekete k?, b?zös szikla dobogott, nem adtak kegyelmet.
A leggonoszabb teremtményei voltak ?k, a világok között, semmi sem állíthatta meg ?ket.
S most ez a piciny barátságos, jólelk? nép megpróbálja azt, ami még az Univerzumnak is nagy próbatétel: megállítani a Hordát és az Alkotókat!
Az Ég?k gy?r?be tömörültek Világuk körül, úgy várták a pusztulást.
Bolygójukat hatalmas gy?r?be fogta az Ég?k milliárd serege.

Felt?nt a Horda, élén a legsötétebb, legb?zösebb, mindent elnyel? Fekete Sárkánnyal. Nevetve fogadta az Ég?k bolygóját, dörg? hangja végigviharzott az ?rben:
– Könny? préda vagytok, a legkönnyebb, saját kincsetek által – ami a szívemben fészkel – táplálja az Er?m, mely mindent elpusztít.
Nevetve, mint a száguldó üstökös, csapott le az Ég?k halálra váró soraira.
Egyetlen t?zcsóva lett a bolygó, egyetlen Ég?vé olvadt az Ég?k gy?r?je.
Hatalmas, duzzadt lángfolyam, s a Horda ködfelh?je beburkolta a legkisebb, legszelídebb világot.

De ekkor hirtelen, csillogás támadt az ?rben, mely anyaggá s?r?södött, gyönyör? Hercegn? lett bel?le. Keze villámot sújtott rendre felolvasztva a Horda harcosait.
Nem bírt vele sem a Fekete Törp, sem a Halálmágus, sem az Alkotók ereje.
Olvasztotta a Hordát, és a Mélybe küldte, ami az Univerzum kohója volt, létének magja, ahonnan maga a Hercegn? pattant ki.
Akkor az Ég?k maradéka gy?r?t vont a Fekete Sárkány nyaka körül, s szorítani kezdte a fenevad torkát. A Hercegn? hatalmas villámlással sújtott a Sárkány fejére. A Sárkány ereje megtorpant az Ég?k, és a Hercegn? váratlan támadása el?tt.
Pikkelyes feje nagyot roppant, a t?zoszlop, – mely millió Ég?t elnyelt -, gyengülni látszott. Végs? elszántságában a Hercegn?nek fordult, és bíborvörös ködöt fújt rá.
De a Hercegn? kibocsátotta fényl? auráját, melyen semmi át nem hatolhat, és újabb villámmal sújtotta ellenfelét.
A Sárkány nem bírta kivédeni az ütést, pördült egyet az ?rben és hátat fordított a Hercegn?nek keresztülvágtatva a megmaradt Horda-harcosokon.
Menekülni próbált.
A Hercegn? ujjaiból fényzsinór csapott ki, mely utolérte a Sárkányt, és megkötözte.
A Hercegn? ?t is a mélybe küldte, de el?bb kitépte szívéb?l a Holdgyémántokat.
A maradék Fekete Törpöket és Halálmágusokat az Ég?k kergették a Mélybe.
A Hordának írmagja sem maradt.
A Hercegn? hívta a Kozmikus Szelek Urát, hogy kergesse, fújja szét a ködöt, hogy az, ezen túl ne mérgezzen senkit rothadó b?zével.
Az Ég?k ujjongva vették körül a Hercegn?t, igaz, negyedannyian voltak, mint a csata el?tt. A Hercegn? visszaadta a Holdgyémántokat jogos tulajdonosuknak, és ahogy jött, úgy eloszlott az ?rben.
Az Ég?k kérdésekkel telve bámulták hirtelen elt?nését.

Hang dörrent, fénysugár képében érkezett Zen-do, az ?rz?.
– Építsétek újjá a Világotokat. Igyekezzetek! Mert nézzetek csak a Mélybe!
S a Mélyb?l áradt az újraszületett Ég?k hada, mint millió csillag.
Az ?rz? folytatta:
– Látjátok, megmondtam.
Az Univerzum visszaadja létetek, mert amit elvesz itt, visszaadja nektek ott!
Éljetek boldogul!!
Az Ég?k nagy örömmel üdvözölték a Mélyb?l közéjük repült társaikat, az ?rz? pedig elsuhant az ?rben.
Kés?bb aztán, mikor az Ég?k Népének rendje visszaállt, újra ellátogatott Zen-do a legnagyobb, és elmondta nekik:
– Az Univerzum él?lény, és a Horda sebet ejtett a testén; olyan sebet, mely képes lett volna elpusztítani ?t. Ám a sebnek elég mélynek kellett lennie ahhoz, hogy az Univerzum képes legyen el?hívni magából a megfelel? er?t: a Hercegn?t!
Mert tudjátok meg, az Ég?k Népe volt ez a seb!
Törvényszer?en kiváltotta az Univerzum testéb?l a védekezés ösztönét, bevetette a biztos fegyvert, az Univerzum magját, mely a Mélyb?l jött: a Hercegn?t.
Az Ég?k ily módon válhattak H?sökké, s nyerték vissza Holdgyémántjaikat.
Ez hát az Ég?k legendája, mely azóta is terjed világról-világra, utódról utódra, meseként e páratlan h?siességr?l, a fény gyermekeir?l; ezt én mondom nektek Zen-do az ?rz?, a legnagyobb.

Utójáték

Az apa idegesen rángó arccal járkált a betegszoba el?tt, néha kezét tördel? feleségére pillantott.
– ?rület! – mormogta magában. – Semmit sem mondanak. Hagyják az embert…
Ajtónyitás szakította félbe, még rángatózó gondolatait. Fehér köpenyes orvos lépett felé, arcán széles mosollyal közeledett a házaspár felé. Csendes hangon szólt, kezét nyugtatásra intve:
– Nincs semmi baj. A kislányuk túl van az életveszélyen. Nagy csata volt, de ? élni akart és gy?zött. Legyenek nyugodtak, most már rendbe jön.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:54 :: Kabdebon János
Szerző Kabdebon János 40 Írás
Szép napot! Mit is írjak ide. Örülök ha olvastok. Gyermek korom óta írok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az Új Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!