Kiss Jánosné : SYZ 145

 

B. Kovács egyenletes tempóban haladt az A2-es beköt?út sima szakaszán.

Vezetés közben egy kicsit nézel?dött: figyelte a lehulló levelek spirálszer? útját az aszfalt felé, majd megbámulta a félig csupaszon maradt fák égbe nyúló, fekete csontváz-karmait, ahogy szinte karcolják a felh?kt?l nehéz, szürkéskék eget… Hirtelen megmagyarázhatatlan szomorúság tört rá.

Talán a kés? ?szi, borús id? miatt, talán a néptelen, alig járt út elhagyatott magányában, de B. Kovács egyszerre elgondolkodott az élet értelmér?l.

Ez önmagát is ugyancsak meglepte, hiszen addig soha nem szánt id?t arra, hogy a mindennapi megoldásokon túl, bárminek is a mélyére nézzen: épp ezért a váratlanul rátör?, még a sötét fellegeknél is nehezebb gondolatok szinte leterítették.

Nemsokára Karácsony.

Az üzletek tele lesznek a békesség jegyében ordítozó vásárlókkal, a város minden ponton bedugul, a n?k majd ostoba vigyorral simogatják a nyakkend?ket a boltokban, mintha lenne még a világon férj, aki örül az ilyen ajándékoknak…

Persze, B. Kovácsnak mindez mindegy volt, mert tulajdonképpen már egészen biztosan tudta, hogy az ünnepek alatt otthon fog ülni az öblös kanapéjában, és bámulja a televízióban az ezerszer lejátszott, a valósághoz csak néha hasonlítható, szirupos filmek egyikét – egyedül.

Lányai valahol a világban – esetleg küldenek majd egy lapot – felesége, pontosabban a volt felesége pedig valamelyik szeret?je karjában, vagy igazából isten tudja, hogy hol… hol is?

B. Kovács hirtelen válaszokat akart.

Válaszokat, bizonyosságot, égi jelet, vagy akármit, ami egy kicsit is közelebb juttathatná a valósághoz, miel?tt még hazaér. Istent akarta, hogy szálljon le az égb?l most azonnal, és álljon meg el?tte ezen a néptelen úton, és tessék, ordítsa a fejébe, hogy: "B. Kovács! Te egy hasztalan istenbarma vagy, utállak, nem is érdekel a sorsod alakulása…!" – vagy valami ilyesmit. Akkor legalább tudná, hányadán állnak.

Isten persze csendben hallgatott.

A férfi bosszúsan ráhajtott a f?útra, ami majd egyenesen hazaviszi. De a vágy, hogy valami különleges élményt átélhessen, nem hagyta nyugodni.

„Legalább egy kicsi jelet adj Istenem! Csak egy kis fényt az életembe!" – kiáltott fel B. Kovács kétségbeesetten az eget kémlelve, de Isten persze még mindig hallgatott…

 

A másodpercek alatt érkez?, szemb?l jöv? óriás fénycsóva hirtelen teljesen elvakította.

Dobhártyát szaggató harsonák zengtek a fülébe, s az élmény annyira letaglózta, hogy egy pillanatra sem érezte a bajt. „Megérkezett hát Isten." – gondolta még utoljára, mert azt már fel sem foghatta, hogy a rémülten dudáló, hatalmas kamionnal való frontális ütközést nem élheti túl… leszakadt fejét kés?bb még órákig keresték a helyszínel?k.

 

– SYZ 145… a testfunkciók stabilizálva… SYZ 145… ébredésre el?készítve… SYZ 145 – ébredjen!

A kellemesen búgó n?i géphang betöltötte a hidegfehér csarnokot.

Iszonyúan fázott.

Ez volt az els? gondolata, hogy nem egyszer?en fázik, hanem a sejtjei legmélyéig bizsergeti egyfajta fagyos érzés, amit alig bírt elviselni. Körülötte az üvegbúrán túl hatalmas, ismer?snek látszó terem… de, hogy hol ébredt fel, az még mindig nem jutott az eszébe.

Amikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább a hideget, egyszerre meleg leveg? tódult be a kapszula falán át, aminél jobb érzést el sem tudott képzelni… ahogy egyre melegedett, úgy jöttek vissza az emlékei.

Nagyon is jól ismerte ezt helyet, persze, nyilvánvalóan nem el?ször van itt.

Tudta jól, hogy a termen túl folyosó kanyarog millió ajtóval, mely egy fénnyel teli aulában végz?dik, ahol géplények ülnek a recepciónál, hiszen az emberek már nem dolgoznak hosszú évtizedek óta… "Álmodjon magának egy valóságos, izgalmakkal teli életet!" – hirdetik a lézerreklámok a bejáratnál.

– Hahó, SYZ 145! – kocogtatta meg valaki az ?t elzáró üvegfalat, mire már pontosan tudta, hogy miért van itt… „Úgy látszik, a professzor megtartotta a rossz szokásait" – gondolta epésen.

– Jó reggelt, professzor. – köszöntötte, miután diszkrét sistergéssel kinyílt a kapszula ajtaja. Egy igazán férfias jelenség állt el?tte, látszott, hogy a legdrágább klónozási eljárásokat veszi igénybe a szervcseréknél…

– Magának is… – heherészett a professzor, és tökéletes mosolyt küldött felé a tökéletes arcából. – Remélem jól érzi magát. Legalábbis a gépek szerint igen… Jöjjön. Csinálunk egy kis memóriatesztet! – szólt és elindult egy különös berendezés felé.

Aztán felfektette egy magas ágyra, majd leült egy henger formájú asztalhoz, amelyb?l érintésre hologram-szer? ábrák törtek el?. Az ágyon fekv? alak felismert néhány jelenetet a legutolsó életének hitt utazásból.

– Nos, igen… furcsa lény maga SYZ 145… – szólt a doktor, miközben áttanulmányozta a képeket. – Már megint egy különös életet álmodott magának! Különösen unalmasat…

SYZ 145 megrántotta a vállát.

– Mit csináljak? Mindig így sikerül… – válaszolta sértetten.

– De hát igénybe vehetné a szolgáltatásainkat! Lehetne akcióh?s, vagy irigyelt sztár! Programírók ezrei állnak a rendelkezésére, de maga – már megbocsásson – kissé vaskalapos…

– Meglehet. – mondta inkább csak magának. – Azt hiszem, keresek valamit… – aztán felcsillant a szeme: – Isten-program! Nincs valami istenhez közelálló életük eladó? – érdekl?dött mohón.

A professzor értetlenül bámult rá.

– Micsoda elavult elképzelései vannak… Még, hogy isten… azt hiszem, újra leellen?rzöm az agym?ködését, talán nem ártana magának egy nagygenerál… – dörmögött az orra alatt, majd folytatta – Na, de nézzük a kötelez? kérdéseket. Neve?

– SYZ 145… hiszen tudja…

– Persze, én tudom. De kérdés, maga tudja-e? Jelentése?

– S, mint Sirius – mert ezen a bolygón hoztak létre – Y, a kromoszóma-megkülönböztetés jele, mert férfi vagyok, Z, a szektor, ahol élek. 145 a születési számom: ennyiszer klónozták a testemet… elégedett?

– Ügyes. – bólogatott a doktor. – Családi állapota?

– N?s. N?társam neve: JXZ 67. J, mint Jupiter, mert…

– Jó, jó, hagyja… – szakította félbe a professzor. – Ám, azt megjegyezném, hogy igen ifjú a felesége. Ahhoz képest gyakran hagyja otthon az utazásai miatt… – SYZ 145 lemondóan legyintett.

– Higgye el, egész jól megvan nélkülem is. Néha hónapokra beleveti magát a divatprogramjaiba, ráadásul nemrégiben vásárolt egy jótékonysági programot, ahol egészen az egylet elnökségig vitte…

A professzor megtartotta magának a gondolatot, miszerint az ilyen programok mellé adnak egy kis ajándékot is: „?seink elavult szexualitása" címmel, ami csak els? ránézésre t?nik unalmas oktatóanyagnak… be kellene tiltani az ilyen hasztalanságokat…

– Életkora? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

– 798 földi esztend?. Kissé unalmasan eltöltve. – tette hozzá egykedv?en SYZ 145.

– Hát jöjjön gyakrabban… ezért vagyunk! – nevetett a professzor. – Mit gondol, én hogy bírtam ki az elmúlt 1215 évet? Ha nem találtam volna fel ezt a kócerájt, már kérvényeztem volna a Bizottságnál az elévülésemet…

SYZ elgondolkozva ült fel az ágyon.

– Szerencsés maga, professzor… már elmúlt 1100 éves, tehát törvényeink szerint nyugodtan megtehetné… én a maga helyében nem is várnék tovább… Mondja, soha nem érdekelte, mi van a nagy fényen túl?

– Soha. Megvan itt mindenem, amit csak akarok. De maga… csak nem lett szentimentális? Kár, hogy a lelket a legfejlettebb csúcstechnológiával sem lehet lecserélni… úgy látszik rosszat tett magának ez az utolsó életprogramja… – dünnyögött, miközben szemügyre vette a hologram történéseit. – És a befejezés is igen csúnyára sikerült… – aztán felnevetett – De látom, a humorérzéke nem hagyta el!

– Miért?

– Már nem is emlékszik, mi volt az autójának a rendszáma? SYZ-145…

– Biztos akkor azért ragaszkodtam hozzá annyira… mindenáron azt akartam megvenni, pedig nem volt túl jó vétel…

– Na látja! A választott "életünkben" semmi nem történik véletlenül. Legközelebb iratunk egy tökéletesebb programot magának… jó lesz?

– Nem kell tökéletesebb program. Nekem egy Istenprogram kell… – makacskodott.

A professzor mélyen elgondolkodott, majd csinált egy gyors fejszámolást:

– Tulajdonképpen létezik egy program… már talán be is porosodott, mert soha sem kellett senkinek. – SYZ 145 izgatottan nyalta meg a szája szélét. Érezte, hogy az a valami, amire évek óta várt, végre megérkezett.

– Mi lenne az? – faggatta a professzort.

– A legkegyetlenebb mártírprogramjaink egyike… de fel kell hívnom a figyelmét, hogy nem lesz egy sétagalopp…

– De Istenhez közel áll?

– A legközelebb… ha gondolja, fáradjon is vissza a kapszulájához, közben ismertetem a részleteket, bár nem bánnám, ha kissé kipihenné az el?z? életét. – SYZ 145 határozott nemet intett a fejével – Rendben, ahogy gondolja… az utazás 33 földi esztendeig fog tartani, plusz az anyaméhben eltöltött id?… a programot az eredeti tulajdonosa hagyta ránk, miel?tt magunkra maradtunk, határozottan oktatási célzattal… de eddig még senki nem akarta átélni…

 

SYZ 145 idült vigyorral a képén mászott vissza az üvegbúra mögé.

Már nem érdekelte az ifjú felesége, sem az, hogy hány egységbe fog kerülni ez az utazás. Nem érdekelte semmi a világon, csak hogy választ kapjon végre a kérdésre, amire évszázadok óta várt.

„Istenem, adj jelet!" – gondolta, miután sisteregve rácsukódott a kapszula ajtaja. Érezte, ahogy az odabent párolgó g?zökt?l egyre álmosabb lett.

 

Kopp-kopp… hallatszott a professzor fürge kopogása az üvegen.

– Aztán csak vigyázzon a barátaival! – heherészte felemelt mutatóujjal, majd magára hagyta.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:44 :: Kiss Jánosné
Szerző Kiss Jánosné 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.