Ahaw elt?nt, ment a járm?véhez, a Fehérlóhoz.
Lába feldagadt a vándorlástól, testében a tüskék sajogtak, de lelke nyugalma
feledtette teste háborgását.
Anyja ken?cseivel kente b?rét,
mosolyogva, der?sen, vélt szabadságának örülve.
Az égen átcikázott egy új fény,
üstökös, vagy talán a Feketeló? Minden idegszálát megfeszítve várakozott, gyors
számításokkal felmérte, hol t?nhet fel újra a fény.
– A Feketeló! – hasított
elméjébe a bizonyosság.
– A Feketeló! – gyors
mozdulatokkal kioltotta a fehérfényt, ami körül vette járm?vét.
A hangzókövek közé engedte az ingát, az
megütötte az obeliszkeket, lassú forgás közben valamennyit, amikor elegend?
energiát nyert az elinduláshoz felszállt, feledve a csoportot, akiket az új
élet felé vezetett. Haladt két egységnyit el?re, két egységnyit jobbra, el?re,
balra – cikázva igyekezett a Megmenekülés Hegye felé.
Alacsonyan repült, így láthatta
a hegyormokon lév? túlél? bástyákat, a síkon a gúlát, amit vízmentesen
építettek, már jelent?sen kiemelkedett az apadó vízb?l, láthatta a tenger
türkiz-zöld vizében a víz alatti er?dítményeket. Gépébe betáplálta valamennyi
koordinátáját, remélve a fehérek, sorstársai, honfitársai hasznát veszik
kémkedésének.
A Megmenekülés Hegyéhez közeledve úgy érezte
eltévedt, rossz felé viszi a járm?ve. Próbálta átállítani a koordinátákat, de
az automata nem hagyta már módosítani programját. Így csak nézett lefelé, nézte
az alatta elterül? idegen látványt. A tengernyi vízb?l kiemelkedett a szabályos
kör alakú földterület, teljes területén barna és zöld foltokkal, amik
term?földre és növényekre utaltak. A földterület közre fogta a szabályos kör
alakú vizet, mely kéknek látszott a felette lév? kék ég tükreként. Újra kör
alakú, nagyterület? föld, újra víz, újra száraz föld, tíz koncentrikus kör
közepén magasodott a hegy, a fehér menekültek él?-haló helye.
Ahaw agyában száguldottak a gondolatok.
Kérdések, amikre a lehetséges válaszok riadalommal, kétségbeeséssel töltötték
el egész testét, egész lelkét, szíve dermedten dobbant egyet-egyet, majd
felgyorsulva a riadó, a menekülésre serkent? hormonjaitól szaporán vert.
Szomorúan hajtotta le bánatos
fejét karjaira, könnyével fürdette kezeit.
– Istenem, Te ki az égben
vagy, Te, aki a szeretet és a jóság vagy makulátlanul, hallgasd meg gyermeked
könyörgését.
Atyám, ne b?neinket,
megújult lelkünket nézzed, mártírjaink h?si kiállását a Jó mellett, az Igaz
mellett, áldozatukat nézd, amit tettek népükért, megmaradt csekély számú
gyermekeidért.
Nézd el Atyám, napi
csetlésünk-botlásunk a föld porában, szeretetre vágyó, igazságra vágyó
lelkünket nézzed, tiszta szív? hitünket vedd mértékül Atyám, segíts meg minket,
szabadíts meg a gonosztól, kinek kísértésének nem tudtunk ellenállni, kinek
mézédes szavában nem hallottuk meg a kígyó sziszegését.
Megtévesztettek,
félrevezetettek vagyunk Atyám, tekints le reánk, adj er?t, új utat vágni,
keskeny, új úton visszatérni hozzád!
Ahaw könnyezett. A járm?ve már a kiköt?ben
állt, ? még mindig a vezérl?m?re hajolva zokogott. Már kialudtak a fények, már
leállt a hangturbina, már kikapcsolt minden elektromosságot az automata. Ahaw
képtelen volt kiszállni.
Ook tépte fel az ajtót, sietve a pilótához
futott, megel?zve a többi maniniket. Egy pillantás elég volt számára, hogy
felmérje mi zajlik a másik emberben.
– Maradjatok távol, gyógyításra
szorul, karanténba megy! – ordította a háta mögött loholó, habzó szájú
maniniknek. A pilótaülés mögül gyors mozdulatokkal kioldotta a véd?öltözéket,
ráborította és hermetikusan zárta össze foglya körül.
A többiek iszonyattal
hátráltak, Ook pedig már tette is védencét az emel?lapokra, tolta maga el?tt a
leveg?be emelt testet, vitte, védte, óvta.
A gép ajtaja véd?ruha kihúzása után
bezáródott, újra csak a megfelel? kód beütésével vált nyithatóvá, a
fert?tlenítés elvégzéséhez. Ketten álltak a fert?tlenít?, sterilizáló fülkében,
Ahaw kábán, Ook éberen.
– Gyertek haza libuskáim, nem
megyünk, miért, félünk, mit?l, farkastól – énekelte a másik értetlenül való
csodálkozására a maninik.
– Kis kacsa úszik fekete tóban – kapcsolt Ahaw, de ezt a
gyermekdalt Ook iszonyodva hallgatta, így a gyermek elhallgatott.
– Mocsaras helyen jártam, már a
hazaúton is beteg voltam.–szólalt meg a férfi.
– Apád és anyád majd
meggyógyít.–mosolyodott el végre a riadt ?rz?.
– Pár napig a karanténban kell
maradnunk. Ismered a szabályt. Addigra talán Twzsent is kiemelik a cellából.
– Mit követett el Tzswen
ellenünk, hogy méltó büntetését kiérdemelte? – hunyorított Ahaw.
– Megbontotta a tanácskozás
rituáléját, elfordult a t?zt?l.
– B?röd fehér, mint a nyírfa
kérge, hangod a második hang, amit hallatsz kedves fülemnek –mutatta ujjain a
titkos újjelekkel Ook.
Ahaw megértett mindent, tudta
szavaikat hallják mások is, Ook ezért nem beszélhet nyíltan. Engedelmesen
követte teste életének megment?jét az elkülönít?be, a tó másik oldalára, anyja
lakhelyéhez közel lév? laboratóriumok egyikébe.
Ahaw úgy nézett körbe a Megmenekülés Hegyén,
amikor újra leplezetlenül ölelhette át anyját a nyílt téren, fényes
napvilágnál, a jöv?men? emberek szeme láttára, mint a sas, ami fölébe
emelkedett minden magasságnak.
Xocsitl rajongó arcát felemelte
szerelmetes fiára, tekintetét kereste, a n?k örök könnye szivárványfényben
tündökölt izzó szemében.
Ahaw gyengéd kezét anyja vállán
nyugtatta még, másikkal Etz’nab után nyúlt, magához húzta a vonakodó
férfiembert, lelkének apját.
Etz’nab mosolyogva ölelte át
szíve gyermekét. Hárman összefogózva hajladoztak a lanyha szell?ben a vakítóan
kék égbolt alatt, mint er?s törzs? tölgyek összefogózva ágaikkal a nagy
viharban. Színes lepke röppent körülöttük, szállt tova a messzi völgy felé.
– Menjünk haza! – sóhajtotta
Xocsitl elfúló lélegzettel.
– Haza? – kérdezte Ahaw mohón. –
Hogyan?
Ijedten körbe tekintett
hallja-e valaki illetéktelen, anyja hangját.
– Tízszeres víz vesz körül
minket, és cirkálnak a fekete lovak a légben, váratlanul jelennek meg,
lecsapnak ránk! Otthon csak a pusztaság maradt! Elnyelte a víz a régi városunk!
A pusztaságon term? a föld, újra kínálja
eml?jét a földanyja! Menjünk! Menjünk! – suttogta mohó vággyal a fiatalember.
– Haza menjünk! – válaszolt az
anyja. – Most
már közös otthonunk a tó másik oldalán a riolitba vágott ház. Ott vár Froggy
bennünket, akit magunkhoz vettünk. A kislány, anyjának választott engem.
Rajtunk kívül egy testvére él, egy fiú, aki maninik tanonc. Az új törvény
értelmében mind együtt lakhatunk!
Elindultak az óriás építmények
mellett, a kövezett úton hazafelé, csendesen beszélgetve, légr?l, felh?r?l,
fákról, virágokról. Összemosolyogva, örülve annak, hogy egymás mellett
lépdelhetnek, hogy világosban láthatják egymást, hogy megérinthetik egymás
kezét menetközben.
A tó vize ezüstösen ragyogott, megcsillant
rajta a lenyugvó nap fénye.
A csónakban Ahaw evezett, anyja
és apja ültek a csónak farában, ábrándosan szövögették a jöv?jük álomképeit.
Otthon a ház el?tti a kis lugasban
fodrozódtak a futóka levelei a h?sül? szell? lehelését?l, a virágágyásokban már
összecsukták szirmaikat a hideg közeledtét?l a virágok, mégis olyan melegség
áradt szerte, ami átmelegítette az érkez?k szívét. Beléptek a k?be vájt házba,
a színes sz?nyegek, takarók, puhává, lággyá tették a kemény falakat.
Az asztalon négy tányér, négy pohár
várakozott, hogy éhét, szomját csillapítsa a család. Csend volt az otthonban,
ha a szívek dobbánását hallani lehetett volna, most három szív ritmusa dobogta
az öröm szimfóniáját.
Xocsitl elhúzta a falról a nagy
sz?nyeget, elhúzott egy sima k?lapot, feltárult a rejtekhely, ahol titkait
?rizte.
Samex nagyot nyújtózott, majd
méltóságteljesen kivonult a szundikáló helyéb?l.
– Froggy, Froggy! – szólítgatta
a kisleányt Xocsitl.
Senki sem válaszolt. Az ágy
üres volt, a szekrényként használt bemélyedés üres volt, a k?bevájt szoba üres volt.
Xocsitl döbbenten állt,
elképzelni sem tudta hová t?nt a lánya, hiszen ? maga zárta rá a rejtek
k?lapját, a sz?nyeggel elfedte.
– Nincs itt! – szinte sikította
az anya.
– Nézzük meg, hátha elbújt
valahová, valahogyan. – biztatta asszonyát Etz’nab.
Ahaw fiatalos hévvel
kutakodott, minden résbe bekukucskált, minden terít?t, sz?nyeget felemelt.
Froggy a hátuk mögött állt, két
kezével szorította a száját, nehogy kibuggyanjon bel?le a kacagás.
– Hát te? Te ki vagy? – fordult
felé Ahaw.
– Én vagyok a testvéred! Én
vagyok az, Lilia! Nem ismersz meg? – kérdezte a gyermek.
– Hogyan ismernélek, mikor
sohasem láttalak! – nevetett rá Ahaw, miközben lehajolt, hogy felemelje a
madárcsontú kisleányt a karjaiba.
Lilia elhúzódott. Szemét
lesütötte, elpirult, kurta kis ruháját húzogatta a térde alá.
A szül?k egymást átölelve
álltak, elhomályosodó szemekkel nézték gyermekeiket.
– Mi az, kisbékám, hát neked
neved is van?–kérdezte Xocsitl.
A gyermek nem válaszolt,
dacosan kapta fel a fejét, olyan büszkeséggel, amilyet az anyja még nem látott
soha a kis árva szemében.
– Az alkony beborította kék
fátylával a hegyet. Imádkozzunk. – szólt Etz’nab.
Xocsitl kitette az asztalra a
kristálylámpást, az felizzott hamarosan, ahogyan s?r?södött a sötét, a lámpa
fénye annál fényesebbé vált.
Az asszony jáde urnát tett a
földre, benne a halott ?sök porával. Pálmafa ágakat hozott a titkok szobájából.
Él? ágakat, még a szárukból cseppent az életnedv.
A férfiak csodálkozva
tekintettek egymásra, de nem törték meg a rituálé csendjét kérdéssel.
Mind a négyen körbe álltak az
urna körül, bal karjukkal átölelték társuk derekát, jobb kezükben magasra
tartották a pálmaágat. Lilia kicsinységében Ahaw térdeit ölelte át, Xocsitl a
kislány fejére tette kezét. Etz’nab elkezdte mormolni az ?si dallamot, el?re
hátra ringatózva. Ritmusát, dallamát átvették a családtagok.
Lelkük felemelkedett,
visszatért az ?sök földjére, visszatért elmúlt id?k kerékvágásába, anyjukra,
apjukra, nagyszüleikre, testvéreikre emlékeztek, saját maguk régi valójában
jártak.
Etz’nab apja szellemét kérdezte, a jelen
kérdéseire van e válasz a múltban.
Xocsitl anyja szemeit idézte fel, örök-e a
szeretet, kérdezte belenézve.
Ahaw apja lelkét kutatta, örök-e a
tisztesség, bátorság, becsület, gonoszság, jóság, kérdezte volna a lelket.
Lilia könnyei peregtek, szül?anyja, édesapja
hiánya belehasított ébredez? lelkébe.
Ahaw és Lilia ?seinek csontjainak pora sem
volt itt, így hát csak a szívfájdalom kövei dobbanhattak, csobbantak bele el
nem sírt könnytengerükbe.
Lassú körforgással az urna
körül elcsendesül bennük a kérdés, felélénkült a válasz.
A pálmaágakat csokorba
kötötték, feldíszítették vele az urnát.
Etz’nab a fal vakablakába
helyezte, a család véd?szellemét formázó arany szobor mellé. Xocsitl kigörgette
az étkezéshez szolgáló sz?nyeget, a férfiak leültek, várták a vacsorát. Lilia
anyja szemét kereste, hozhatja-e ? az ételt.
Mosolyt látott és tiltást.
– Csak az italos korsóból
tölthetsz, vacsora után. – súgta neki az anya.
– De én már nagy vagyok! – húzta
ki magát a dacos kislány.
– Mindennek eljön az ideje!
Majd ha felavattak Isis ünnepén, utána!
– Mikor lesz még az! – sziszegte
vissza a türelmetlen.
Az edényekben régi ízek
szunnyadtak, régi illatokat párolgattak.
– Varázsló! – csókolta meg a
kezét asszonyának, csodálkozó mosollyal Etz’nab.
