Nagyon megörvendtem, amikor az első Appel után felfedeztük egymást, no meg Steuer Bubit. Valahogyan összetartoztunk. A Birkenauban töltött mindössze kilenc nap tapasztalata idejében megtanított arra, milyen fontos a valamiféle nyájhoz, szűkebb csoporthoz tartozni. A szeplős, ijedt arcú Lessmann Egon abban a környezetben nem kapcsolódott hozzánk.
Arra már nem emlékszem, hogyan sikerült a négy vásárhelyi apa-fiúnak egyidejűleg bekerülnie a Butzer-Holzmann kommandóba. Nyilván a szüleink ügyeskedtek. Az első időkben még érvényesült a hagyományos hierarchia; mi gyermekek, tizennégy-tizenöt évesek, rábíztuk sorsunk irányítását az apákra. Már amennyire nekik is módunkban állt bármilyen vonatkozásban dönteni. (Ez a fajta apa-fia kapcsolat az én esetemben másként alakult. Jó hat hétig, amíg Édesapám a Gestapo túsza volt, hozzá edződtem az önálló cselekvéshez, a döntések vállalásához. Amolyan családfővé avanzsáltam. A gettóban feltétlenül. Amikor a börtönből kihozták hozzánk, a gettóba apámat, lassan visszaállt a korábbi rend).
A munkatelepen, előbb az átrakódó pályaudvaron, később a hegyekben, a vasúti pálya építésénél, mi, vásárhelyi apák és gyermekeik lehetőleg egymás közelében dolgoztunk. Hirsch Bandit, Steuer Bubit meg engem az első napokban a tégla kirakódáshoz osztottak be. A tehervagonokból kettesével adták le a dögnehéz téglákat, onnét már láncba felállva dobáltuk, fogtuk ki a másfél méter távolságból felénk repülő anyagot, s továbbítottuk a következőhöz. A síneken túl, a szabad területen raktározták le, szép szabályos tornyokba. Hármunk közül én voltam az ügyetlen. Gyakran elejtettem a téglákat, lábam körül jó néhány törötten hevert. Ezeket igyekeztem eltüntetni. Ha észrevette a munkafelügyelő, bottal osztotta ki a jutalmat. Az ügyetlenség nem zárja ki az ügyeskedést. Hamar rájöttem, fel lehet építeni oly módon is a téglarakást, hogy közepén szűk kis térség maradjon. Ott szépen összekucorodtam, pihentem kellemes félórákat. Többet nem, mert féltem a felfedeztetéstől. Ami persze nem késett túl sokáig. Fülemnél fogva húzott ki a német mester. A büntetés kemény volt. De nem bántam. A lazsálás megérte a kockázatot.
Már az első hetekben, tehát még júniusban hihetetlen szerencse érte csoportunkat. Hirsch bácsit, ki tudja miféle kritériumok alapján, beosztották a konyhások közé. Attól kezdve némileg módosult a láger mikró világában a vásárhelyiek által elfoglalt pozíció. Azok közé emelkedtünk, akiknek kapcsolatuk volt a felsőbb körökkel. Tehát számíthattunk arra, hogy leves osztásnál, mint Hirsch bácsi protezsáltjainak, a sűrűjéből fognak merni. Hogy este, amikor lecsendesül a tábor zajongása, oda somfordálhattunk Bandiék Zeltjéhez, és kapunk egy szelet kenyeret, fél sapkányi főtt krumplit… Az ilyesmit pontosan nyilván tartotta a belső köztudat. Kevésbé voltunk kitéve kitolásnak. Amikor a nehezebb, vagy veszélyesebb munkafolyamatokhoz kellett beosztani a kommandók tagjait, a Kápó, a zsidó munkavezető inkább figyelembe vette fiatal korunkat. Valakik voltunk. A Hirsch szakács védettjei. Az ilyeneknek mások is szívesebben adakoztak. Esténként végiglátogattuk azokat a Zelteket, ahol olyanok tartózkodtak, akiktől remélni lehetett néhány falatot. Koldultam, de amennyire lehetett, tapintatosan. Mondhatnám, méltósággal. Megálltam a Lagerartz, az orvos sátrának bejáratánál. Pontosan tudta, miért állok ott, nem kellett szólnom. Ha jutott, ha én voltam a soros gyermek, megsimogatta lekopaszított fejemet, adott fél szelet kenyeret. Ugyanígy a cipészműhely vezetőjénél… De volt Wermacht őrünk is, aki ismert, s ha maradt csajkájában kevéske leves, odaintett, áttöltötte a tányéromba.
Természetesen, az ilyen kapcsolatokat ki kellett építeni, majd ápolni, és ha volt rá mód, lehetőleg kölcsönösen előnyössé tenni. A kölcsönösségre nyilván kevésbé, de olykor arra is nyílt alkalom. Példáúl: a Beszkidekben 1943/44-ben megkezdett, szigorúan titkos építkezés rendkívülien fontos lehetett a felső hadvezetés számára.. Az abban résztvevő cégek közül néhányan prémiummal ösztönözték rabszolgáikat a hatékonyabb munkára. A Butzer-Holzmann havonta másfél-két német márka értékű jutalom kiosztását engedélyezte a legjobban dolgozók részére. A Todt szervezet mesterei döntötték el, kinek és mennyit adnak… Nekünk kivételes szerencsénk volt. Jakob Stöhr mester a legjobb munkásainak három hónapon keresztül rendszeresen kiosztotta a prémiumot. Édesapám, Steuer Jaki, Hirsch Bandi a premizáltak közé tartoztak. (Steuer Bubi meg én többre becsültük a lógást. Hálásak is voltunk a mesternek, hogy ezt elnézte. De ennél többre persze nem számíthattunk). Az „élmunkások” cigarettában, mahorka dohányban kérték ki a prémiumot. (Volt még csokoládé, szalámi, stb.). Édesapám ki volt éhezve a nikotinra. Kegyetlen voltam: az utolsó szálig elkoboztam cigarettáit. Még aznap este szétosztogattam az egészet. A mennyiségek megállapításánál figyelembe vettem támogatóink fontossági sorrendjét. Két- három-, vagy öt szál cigaretta, illetve annyira való dohány. Első helyen nyilván Hirsch bácsi állt. Mindig szabadkozott. Add apádnak, cseréld el ruházatra, stb. De erős dohányos volt, nem tudott ellenállni. Következett a Lagerarzt, a Kápo… Meg kellett élni, és én nagyon hamar megtanultam, hogy a megélhetésért áldozni kell.
Hirsch bácsi soha nem éreztette velünk, hogy függőségi viszony alakult volna ki. Szinte hálás volt, hogy adhatott. Anélkül, hogy bármelyikünket is rangsorolt volna. Bandi pontosan azt a plusz szelet kenyeret kapta, mint Egon, Bubi vagy én. Az apák talán valamivel kevesebbet. Ha történetesen Édesapámnak adott kenyeret, Zulágot – Hirsch bácsi szinte bocsánat kérőleg mondta: Emilke, sajnos, csak ennyit tudtam organizálni, ne haragudj.
Augusztus végén, szeptember első napjaiban a szokásos Appel, létszám ellenőrzés után nem engedték szétszéledni a Häftlingeket. Leszámolták talán kétszáz embert, akiket a szomszédos Dörnhau táborába fognak átküldeni. Rettenetes riadalom volt. Hirsch Bandi megkísérelt átszökni a Schotterwerkében maradók közé, elrejtűzni a Zeltbe, de nem sikerült. Akkor Hirsch bácsi megvesztegette a Lagerältestert, hogy vegye be őt is a távozók közé. Otthagyta a létfontosságú beosztását, a konyhát – hogy a fiával együtt mehessen. Amíg a menetkész oszlop körüli adminisztrálásával foglalatoskodtak a németek, sikerül besurrannom a Zeltünkbe. A szalmazsákunk alól kimentettem a tartalék ingünket, alumínium kanalainkat. Iszonyúan féltem, de hát ez volt minden vagyonunk. Apám boldog volt, hogy sikerült visszatérnem, de zsémbelt. Ha már ott voltál, miért nem emelted ki a kenyérzsákot? (Nehezen hozzáférhető rejtekhelyünk volt, nem jutott időm előkeresni). Nagy késztetést éreztem, hogy megüssem. De akkor erre még nem került sor. (A továbbiakban majd megírom: ez is megtörtént. Igaz, egyetlen alkalommal, de megtörtént. Hozzátartozik ottani életünk realitásaihoz).
Hirsch bácsi, Bandi átjöttek Dörnhauba. Ott már nem sikerült ugyanabba a kommandóba kerülnünk. Szerencséjük volt, ők elkerülték a Beckert, ahol Édesapámmal három őszi-téli hónapon ástuk a kétméterhúszas mélységű csatornát, nem tudom, miféle vezetéknek. Kegyetlen munkahely volt. A százas csapatból talán tizenötön maradtunk életben. Legyengülés, nyomában a megbetegedés, a vég.
Nem tudom, hol dolgoztak Hirsch bácsiék. Azt sem, hogy jó kondíciója ellenére, miért került a munkaképteleneket felülvizsgáló lágerorvos elé. (Akiről itt csak annyit: módszeresen ki akarta szűrni a betegek közül a „lógósokat”. Módszere: fagyos hajnalokon az orvosi ellenőrzésre jelentkezők többségét leöntötte egy veder vízzel. Ha ezek után is kérték, hogy vegye be őket a néhány napra otthon maradó kímélendők közé – akkor került sor a vizsgálatra. Tudtommal Somlyó doktor a háború után elkerülte a felelősségre vonást. Szívesen tanúskodtam volna a vád oldalán). Hirsch bácsi szerencsésen elkerülte a „Somlyó-tesztet”. Néhány napra engedélyezték a felerősödéséhez szükséges pihenőt. De ez nem segített rajta.
Valamikor 1945 januárjában/februárjában a viszonylag kényelmes második emeleti szálláshelyünkről mindkét vásárhelyi család lekerült az első emeletre. Mai szlengben: a szükséges, használható (Notwendige) zsidó státusából átminősítettek a tűrt, esetlegesen még használhatók csoportjába. Ez volt a Schonung. A három szintes láger épületében az övéké volt az első emelet. Nehéz érzékeltetni, miféle zuhanás volt ez. A túlélés lehetőségei tekintetében ugyanúgy, mint a lágertársadalomban elfoglalt szerepünk viszonylatában. A második emeleten a munkaképesek laktak. Ott ágyakban aludtunk, igaz, kettesével, és három szinten. De ágyban és csak ketten. Láb/fej elrendezésben. Az első emeletre azok kerültek le, akiket a Lagerarzt, Somlyó főorvos a Schonungba utalt. A kímélőbe. Olyan betegek éltek itt, akiknél volt remény a felgyógyulásra. (Tévesen használom a „remény” fogalmát. Volt még bennük annyi erő, hogy megérte néhány napos pihenés árán a végsőkig dolgoztatni a rabokat. Gazdaságossági kérdés).Az első emeleten szintén három emeleten volt a háló helyünk, de nem ágyakban; priccseken aludtunk. Illetve tartózkodtunk. Négyen kényelmesen elfértünk (volna), de hetet-nyolcat préseltek össze. Hirsch bácsi állapota rosszabbodott. A testes, izmos ember szinte hetek alatt ment tönkre. Nem sikerült megtudnunk, mi támadta meg szervezetét. Vele egyidejűleg omlott össze Édesapám is. Elgennyesedett a teste. Flegmonia. Megnyomták a csuklóján, a felső karján tátongó nyílt sebből ömlött a sűrű, sárgás váladék. Mindkettőjüket szinte egyszerre szuperálták ki a munkára kivonuló kommandókból és költöztették le az első emeletre. Bandival együtt úgy határoztunk: velük tartunk. A másodikról aláereszkedtünk az első emeletre. Engem beosztottak a láger területén foglalkoztatottak közé. Volt egy viszonylag jó hónapom, a krumpli pucolóknál (Kartoffel Schäleraiban ) dolgoztam.. Loptam nyers és főtt krumplit, nyers hagymát, ami volt. Vittem belőle Hirsch bácsinak is. Bandi változatlanul a külső építkezéseknél dolgozott.
Apámnak szerencséje volt. Begyógyultak sebei. (Történetesen éppen nyers hagymát loptam a Schälereiból. Édesapám vékony szeletekre vágta, nyílt sebeinek hasadékain a bőre alá nyomkodta. Vitamin injekciónak szánta. Igaza volt? Tény, hogy felgyógyult.) Hirsch bácsi szemmel láthatóan gyengült. Az étel átfolyt benne. Igyekeztünk életben tartani, noha tudtuk: nem fog sikerülni. Az emberek ott valahogyan arckifejezésükben hordozták sorsukat. Ha nincs Bandi, ha nem vagyunk a közelében, már rég letették volna a földszintre. (A „száraz krematórium” utolsó stációja. Haldoklók vártak sorukra. Onnét csak kevesen menekültek meg)
Bandi nem volt ott, amikor Édesapja meghalt. Én ültem mellette, vigyáztam rá. Hogy a hullarablók ne vetkőztessék le, ne kutassák ki a száját, hogy még életében kiverjék esetleges arany fogait. Délután beérkezett a Bandi kommandója. Mindegyre szólongatta: Tata, Tata, ne menjen el. Aztán megfogtuk, levittük a halottas kamrába. Nem engedtük, hogy kifektessék a priccs elé, ahol az emberek belebotoltak, akaratlanul rávizeltek, ahogy az történni szokott.
Bandi átköltözött a mi priccsünkre. Velünk együtt érte meg a szabadulást. Május 9-én Dörnhau táborának kapuját nem a szabadító hadseregek, hanem a fegyverszünet tárta szélesre. A későbbiekben majd leírom, hogyan távoztunk a lágerből. Úgy adódott, hogy senkitől, így Banditól sem búcsúztunk. Nem tudom, mikor és milyen úton tért vissza Marosvásárhelyre. Ott azonnal megkeresett bennünket. Együtt jártunk a baloldali cionista szervezet összejöveteleire – de míg én inkább a baráti kapcsolatokat kerestem, ő elkötelezett cionista volt. Az első lehetséges alijával elindult, Palesztinába. Ott volt, amikor kikiáltották a független Izrael állam megalakulását. Ez volt az utolsó hírem felőle.
Negyed évszázaddal később, l976-ban kaptam első ízben turista útlevelet, amellyel felkereshettem Izraelt. Közel két hónapot töltöttem ott. Elképzelhetetlen zsúfolt programmal. Egyrészt, felfedezni az „Ősújországot” (Herzl Tivadar). Találkoztam rokonokkal, akiket még nem ismertem. Barátaimmal, akik az utolsó harminc évben váltották valóra álmukat: egy zsidó államban élni. Illetve, akik menekültek a szocialista Romániából.
Jeruzsálemmel kezdtem. A várossal. A Jad Vashem Múzeummal. És ha már ott, akkor amolyan zarándokút a Hősök Temetőjébe. Ahol Herzl Tivadar síremléke előtt illik tisztelegnie a cionista Erdélyi Emil fiának. Tettem a márvány emlékműre egy kavicsot. És találomra olvasgattam az Izrael Állam függetlenségéért életüket áldozó hősök síremlékeinek feliratait. Az első között fedeztem fel a Hirsch Bandiét. Az 1956-os szináji háborúban esett el
