Erdélyi Lajos Szerző
Vezetéknév
Erdélyi
Keresztnév
Lajos
Apák és fiúk X.
14 év 2 komment

žBeledögleni lehet, megírni nem? â?? írta a földszinti világról Debreczeni József, az Ã?Å¡jvidékr?l deportált költ?. Túlélte a földszinti poklot, és megírta a žHideg krematórium? cím? visszaemlékezését. tven évvel a történtek után olvastam feljegyzéseit. Mint el?hívó tálban a fényérzékeny papíron, merültek fel a feledés homályából a földszinti képek. Mostanság, az ezredforduló éveiben döbbentem rá: mélyen elrejtettem, emlékezetem küszöbe alá utaltam az ott látott képeket.
Mindezt azért jegyzem fel, hogy érzékeltessem: iszonyatos távolságok választották el egymástól a még életer?s, szabadulásban reményked?, illetve a beteg és haldokló foglyokat. Ezt a žtávot? könny?szerrel befutottuk, rövid két-három hónap alatt.
Kett?nknél e novemberi hónapban kezd?dött a versenyfutás a túlélésért. Ekkor szöktem utoljára Édesapám után. Kihirdették, hogy a közelg? tél keservei el?l a gyermekeket, az ottani fogalmak szerint a tizenéveseket, jobb, el?nyösebb munkahelyekre szállítják el. Gyárakba, f?tött csarnokokba. Engem is besoroltak egy ilyen transzportba. Édesapám úgy vélte, talán ott túlélem a tél megpróbáltatásait. Megszöktem, az udvaron lév? latrinában rejt?ztem. Alkalmas pillanatban berohantam az épületbe, föl Édesapámhoz. Kérdezett, de nem tudtam válaszolni. Nehezen lélegeztem, beletelt jó negyed óra, míg szólni tudtam. Csak a felszabadulás után tudtuk meg: a gyermektranszportot megsemmisít? táborba vitték, senki meg nem menekült.
Amikor apámat áthelyezték az els? emeletre, a gyengélked?k közé, én is leköltöztem hozzá. Azzal a különbséggel, hogy bels?, táborban végzend? munkásokhoz kaptam beosztást. Voltam krumpli pucoló, kisegít? Glatz bácsinál, az asztalosm?helyben, néhány napig a csicskások csicskása. (Innét saját gyengeségem buktatott ki. Láger társaimtól soha semmit nem loptam. De a csicskások asztalán ott állt, ?rizetlenül, egy adag m?méz. Nem tudtam ellent állani, hajszál vékony szeletkét lemetszettem bel?le. Aztán még egyet, majd harmadikat. Ez már észrevehet? volt, észre is vették. Röviden kidobtak onnét).
Édesapámon a Schonung nem segített. Korábban szerzett sebei gennyesedtek, az egész testét elborították. Ez volt az a bizonyos flegmone. Krumpli pucoló voltam, tehát žvalaki?. sszeszedtem minden bátorságomat, kihallgatásra jelentkeztem a rettegett Somlyó Lagerartzál. A f?orvos megnézte apámat, röviden, tömören, érzéketlenül közölte: az öregen nem lehet segíteni. Talán három-négy napja van, žki fog fingani?. Err?l már írtam az el?bbiekben: véletlenül nyers hagymát szereztem, ezt loptam a konyha raktárából. Édesapám a karján lév?, nagy kiterjedés? nyílt sebekbe dugdosta a hagyma szeleteket. Szerinte ez, a természetes vitamin žinjekció? mentette meg.
1945 kora tavaszán megbetegedtem, az els? emeleti Revierbe, a gyengélked?be kerültem. Onnét általában egyenes út vezetett le, az alsó szintre. Ett?l megmenekültem. Tüd?gyulladásom volt, nem tudom, minek köszönhettem felépülésemet. Az bizonyos, hogy gyógyszernek nem. Különben, nagyszer? orvosok igyekeztek életben tartani azt, akit lehetett. Emlékszem a szívspecialista Zinner doktorra, aki â?? egyéb eszköz, gyógyszer hiányában â?? letérdelt a beteg ágya elé, együtt imádkoztak. Az eljárás hatástalannak bizonyult.
Édesapámat, felgyógyulása után Büchler BlockÃ?¤ltester szanitécnek nevezte ki. Hat, talán nyolc priccs körzetét kellett tisztán tartani, délben-este az ételt osztani. Utóbbi feladatával kapcsolatosan történt, hogy ismételten, megint csak igaztalanul, szidtam, megaláztam. A vegyes íz szétosztása volt az ürügy, hogy éreztessem fölényemet. Néha a szokásos kemény, kockára vágható marmeládé helyett valami folyékony lekvár volt a žZulag?. Egy-egy leveseskanálnyi járt mindenkinek. A szanitécnek kett?, mert ? a dolgozó ember volt. Plusz a bödön falára, aljára ragadt finomság felnyalása. Ez volt a szanitéc, a mi esetünkben a szanitéc fiának a kiváltsága. Csakhogy abban a bödönben több maradt, mint a szükségszer?en odatapadó édesség. Apám ügyeskedte ki a többletet. Mindenki így csinálta, de én sznob voltam. (Igen, úgy hiszem, sajátos, a lágeréletre jellemz? sznobéria lehetett és nem holmi becsületességi megszállottságban. Hasonló ahhoz, amikor a Becker kommandót kísér? ?r pirosló almát hámozott zsebkésével. vatosan, német módra alaposan, vagyis egyetlen hosszú csík hullott a lábai elé, a porba. A közelben állók meredten figyelték mozdulatait, és mint versenyúszók a startkövön, várták a pillanatot, amikor rávethetik magukat az almahéjra. Apám bizonyult a legügyesebbnek. Felragadta, sietett felém. Félrelöktem kezét. Veszekedtem Apámmal, kiabáltam. žHát már Te is?? Hetekkel kés?bb, már én ugrottam a ledobott szalonnab?r után. Az éhség megérlelt, rétegekben kopott le rólam az otthonról átszármaztatott â?? minek nevezzem – büszkeség?! Édesapám egy szóval sem emlékeztetett a korábbi jelenetre. Nem lehetett könny? számára a fejtet?re állított apa-fia kapcsolatunk). Ma így értékelem a történteket.
Egy délel?ttön a tábor bels? ellen?rzésével megbízott német altiszt tartott szemlét a Schonung szinten. Apám körletében az egyik priccs pokrócait kissé hanyagul hajtogatták össze. Az altiszt szemét sértette a rendetlenség. Mindent kibontatott, széthányták a fekhelyeket â?? és a szalmazsák alatt egy rejtegetett késre bukkant. Tulajdonosát tíz botütésre ítélte. Apámat jelölte ki, ver?legénynek. Szegény apám simogatásra emlékeztet? ütésekkel próbálta kímélni a b?nöst. Kereste azt a helyet, ahol nem ér csontot, nem károsítja a vesét. Az altiszt egy darabig nézte, majd kiragadta kezéb?l a botot, Apámnak kellett elfoglalni az áldozat helyét, és most már az ? fenekén mutatta be a német, hogyan kell verni. Kimérte pontosan a tíz ütést. Szerencsénkre nem tört el a medencecsontja. Volt ennek a történetnek egy számomra örökké kínzó kísér? emléke. Ott álltam, néztem, amíg verték, nem segíthettem rajta. Tehetetlenségemben nevettem.
Március végén, talán április elején, az orosz csapatok megközelítették Breslau városát. Szeles id?ben hozzánk érkezett az ágyúzás hangja. Talán hetven kilométernyire lehettek a táborunktól. Minden napra esedékes volt, hogy megérkezzenek az oroszok. Versenyfutás volt ez, élet és halál között. A németek elkeseredettem védték a várost. A háború végéig nem mozdult a front, az oroszok egy-két napi távolságra t?lünk megtorpantak. Litkemeier, a félkarú SS százados, a körzet munkatáborainak vezet? parancsnoka, állítólag utasította alárendeltjeit: fel kell gyújtani a lágerek épületeit, a menekül?ket gépfegyverrel leteríteni. A sziklák mélyébe épített üzemeket, üregeket felrobbantani, lehet?leg az ott dolgozó rabokkal együtt. Mindezt Glatz bácsitól, az asztalosm?hely vezet?jét?l tudtam. ?mesélte, hogy Vadász Feriék, a bels? ellenállás vezet?i igyekeztek megnyerni maguknak a táborparancsnok Oberscharführer Muckét. Hogy ne hajtsa végre az utasítást, cserében a láger szervezked? ellenállói igazolni fogják ?t, védelmet nyújtanak, ha megérkeznek a szovjetek, az elvtársak. Az egyezkedésnek köszönhet?, vagy sem â?? tény, a tábor tömegmészárlás nélkül megérte a felszabadulást. Ez május 9.-én történt, a fegyverszünet hozta meg a szabadulásunkat.

Itt valójában be is fejezhetném a marosvásárhelyi apák és fiuk krónikáját. De tartozom a befejezéssel. Amikor kell?en kipihentük a zabálások, a szabadulással járó izgalmakat, amikor elbúcsúztunk a német asszonytól â?? kiléptünk az országút forgatagába, dönteni kellett: mi lesz ezután. Abban hamar megállapodtunk, hogy a dörnhaui táborba nem térünk vissza. Mondottam Édesapámnak, hát akkor megnyílt számunkra a lehet?ség, induljunk útnak, Párizs, London, talán Róma â?? annyi szépet mesélt ezekr?l Gyöngyössi professzor. Apám némileg másként látta a világot. žMegyünk haza, Anyád és Húgod talán már várnak ránk?. Nem értettem. Ugyanolyan jól tudta, mint én â?? ?k már nincsenek. Nem részletezem. Fél órás vita után megindultam Nyugat felé. Mehettem talán száz métert, visszafordultam. Amennyire er?m engedte, futólépésben csatlakoztam Édesapámhoz.
Ezzel mintegy varázsütésre, helyreállt közöttünk a normális apa-fiú viszony. ?jelölte ki, merre induljunk (gyalogszerrel. A vasútvonal lengyelek lakta területeken vezetett át, és több csíkos ruhás, frissen szabadult HÃ?¤ftling figyelmeztetett: a lengyelek gyilkolják a zsidókat). Szabályos nyugta ellenében egy paraszt portáról elkötöttünk két szép meklenburgi csikót, hozzá egy szekeret. Apám rám szólt, valami olajos ken?ccsel kenjem be patájukat, kössek piros szalagot a nyakukba. Féltem a dög nagy állatoktól, de engedelmeskedtem. Hosszú volt a szül?városomhoz vezet? út. De voltaképp május 9.-én megtörtént, ami számomra máig érthetetlen: percek alatt visszaváltoztam kiskamasszá. Aki apai tanács hiányában képtelen döntéseket hozni. Ha kérdik, hogyan éltem túl a deportálást, hogyan dolgoztam fel magamban ezeket az emlékeket â?? valójában nem tudok válaszolni.
Lehet, hogy az emberi lelkekhez jobban ért?k kihámozzák titkomat ebb?l a vallomásból.

Budapest, 2004. január â?? április. Erdélyi Lajos
Gross Rozen KZ 43083

Apák és fiúk IX.
14 év 1 Komment

Itt megengedek magamnak egy nagyobb lélegzetű kitérőt; kettőnk, apa és fiú viszonyának alakulása, módosulása vonatkozásában. Méltánytalan ez a másik három marosvásárhelyi sorstárs-családdal szemben. De a kettőnk kapcsolatáról tudok a legtöbbet. Ami ennél is fontosabb: emlékezetem nagyjából híven őrzi a tényeket, a történéseket. Ám ezek lélektani, vagy inkább érzelmi motivációjáról sem akkoriban, sem mostanság nem igen gondolkoztam. Ez az írás kényszerít rá, hogy szembenézzek lágerbeli önmagammal.
Dörnhauban, az első hónapokban lényegében változatlanul zajlott Häftling életünk. Kegyetlenebb volt a munkahely; csökkenő kalória-értékű az élelmezés. Hangsúlyozottabbá lett a rabok soraiból kiszemelt vezetők, Kápók, Lager- és Blockältesterek, a Schonungslager kijelölt orvosainak , műhelyvezetőinek fokozatos elkülönülése, mondhatni, kasztosodása. A kasztosodás fogalmát nem véletlenül használom. Külsőségeiben, például a ruházatukról fel lehetett őket ismerni. Klein Muki csíkos raböltönyét első osztályú úri szabóval varratta. Széles kihajtóval, csont gombokkal. Finom ingei voltak. A rangját feltüntető karszalagja formatervezett volt, mintegy utalt hajdani foglalkozására, a kirakatrendező mivoltára. Haját gondosan ápolta. Magától értetődően, hajviseletét nem osztotta két részre az úgynevezett Leusestrasse, a tetvek útvonala. (Nullás géppel nyírták amúgy is rövidre vágott hajunkat homloktól tarkóig. Ha minden egyéb megkülönböztető jegytől megszabadította volna magát a szökést tervező rab, erről a csíkról felismerték volna őt. Vagy arra kényszerül, hogy kopaszra nyírja fejét – ami önmagában is fogoly státusára utalt. Abban az időben a bőrfejűségnek a maitól eltérő tartalma volt). A hierarchiában vezető szerepet betöltő többiek, vele egyivásúak, de mégiscsak alárendelt társai a ruházkodásban is egyértelművé tették azt.. Vasalt nadrágban jártak, rájuk szabott Häftling ruhában, de távolról sem olyan hivalkodón, mint ő. A már említett kaszthoz tartozók közül sokan szabad utat engedtek az agresszív, olykor a szadista hajlamaik kiélésének. Nem véletlenül, hiszen erre volt szeme a német parancsnokságnak, erre lettek kiválasztva.
Ezek a paraméterek, amelyek között kettőnk kapcsolata alakult.
Mint a élelmiszer pótlások beszerzésében sikeresebb partner, tandemünkben egyenjogúságra törekedtem. Növekedett súlyom a fontosabb döntések meghozatalában. Maradjunk meg abban a kommandóban, amelybe a véletlen szeszélye vezérelt (gyilkosan rossz munkahely volt, a Becker. De amelyet ismerünk, felmértük veszélyeit, megteremtettük kapcsolat rendszerünket?) Vagy kockáztassunk, igyekezzünk másik munkahelyre, vagyis kommandóba beférkőzni, annak minden bizonytalanságával? Jelentkezzünk orvosi vizsgálatra, vállalva esetleges kiűzetésünket a munkára alkalmasak paradicsomi második emeletéről? Vállalhatjuk-e betegségeink lábon kihordásának kockázatát? Életbe vágó kérdések, nem átvitt, hanem szó valódi értelemben azok. Próbálja valaki elgondolni: apám világéletében közösségi vezető, a városunk kereskedelmi társulatának alelnöke, iskolaszék elnöke, az erdélyi cionista mozgalom fő szervezője. Én tizenöt éves, alacsony, vézna kamasz, kortársaimhoz képest is éretlen – szóval korántsem volt olyan egyértelmű az egyenrangúság elfogadása.
Másrészt, a munkatelepen, Édesapámnak Stöhr mesternél kivívott emberközeli kapcsolata itt a semmibe foszlott. A Becker kommandóban a munkavezetők és rabszolgáik közötti érintkezés a bot, a korbács révén konkretizálódott. Apám (ott nevetségesnek tűnő) álláspontja, hogy a kijelölt munkát tisztességesen el kell végezni, valamint az én különlegesen fejlett érzékem, hogyan lehet minél többet lazsálni, a két magatartás egyforma elbírálásban részesült. Mindkettőnket ütöttek A Becker hajcsárjai nem foglalkoztak munkalélektannal.
A hajdani takácsműhely, utóbb Eule szőnyeggyár épületében berendezett táborban, késő délutánonként, esténként, vagy kéthetente a pihenőnapnak nyilvánított vasárnapokon ez a kapcsolatrendszer némileg másként alakult. A külső munkára alkalmasnak minősített Häftlingeket az egykori gyárépület felső emeletén, a harmadik szinten helyezték el. Az itt lévők fizikai kondíciója, hasonlóképp a morális tartása jobb volt, mint az alattunk lakó Schonungosoké (gyengélkedőké). 1944 őszéről, kora teléről beszélek, az időpontot, és a helyszínt hangsúlyoznom kell! Következésképp, amíg itt voltunk, Édesapám otthoni, mondhatnám civil életéből átmentett tekintélye még érvényesülhetett. Esténként, a pihenés, a megnyugvás óráiban. (Amikor még nem hatalmasodhatott el bennem a láger társadalmában valamelyes pozíciót kiharcoló kamasz ellenszenves, felsőbbrendűséget sugárzó magatartása. Most, írás közben is szégyenkezem, hogyan torzul az ember, ha némileg több ételhez jut, mint szomszédja. Látom magam, amint helyet, utat kiáltással, előre tartott kézzel utat török a priccsek közötti szűk folyosón, és a többiek tágulnak, tisztelettel félreállnak. Olyan fiatal jön itt, akinek a felsőbbségekkel van valami kapcsolata. Itt vallom be, muszáj bevallanom, hogy ez a kamasz, aki én voltam, egy ízben bokán rúgtam Édesapjámat. Akit rajongva szerettem, akiért ötször szöktem menetoszlopból, budiban rejtűzködtem, bokán felül érő emberi ürülékben vártam ki a felfedeztetés veszélyének elmúlását. A szégyenteljes rúgás története pedig a következő volt:
Amikor rövid néhány hétre a krumpli pucolókhoz csapatba kerültem, egyszerencsés délutánon a szokásos néhány szem főt burgonyánál jóval nagyobbat markoltam fel, azaz loptam. Organizáltam, a lágerzsargon szakkifejezésével. sszekötöttem nadrágom szárát a bokáimnál, és amennyi jófajta, nagyméretű sziléziai krumpli belefért, begyömöszöltem. Reszketve haladtam át az őrszem előtt. Ha észreveszi a tolvajlást, legkevesebb tíz botütés a jutalmam. Sikerült! Rohantam az emeletre, ügyesen elrejtettem a szalmazsák alá a zsákmányt. Megszámoltam. 37 darab volt. Kettőnknek egy hétre való kalória pótlék. Figyelmeztettem apámat, el ne mozduljon, amíg fel nem jövök. Nehogy ellopják az egészet. Egy óra múlva tértem vissza. Tíz szem burgonya maradt a nagy szerzésből. Édesapám úgy vélte, szét kell osztani priccs-szomszédjaink között. Ekkor rúgtam a bokájába. Nem nagyot. Nem úgy, hogy fájjon. Hanem a már bennem bujkáló fölényérzet jelzéseként. Soha többé nem ismétlődött. Soha egyikünk nem tette szóvá).
Holott éppen a hallatlanul fejlett közösségi érzéke kölcsönözte számára azt a megbecsülést, amiben őt a környező priccsek lakói megajándékozták. Különös volt az a világ. Még nem jutott el arra a szintre, amikor az éhségtől, betegségektől, megaláztatásoktól nyomorított Häftling már csak az ételre, az ütlegeléstől mentes nyugalomra, az alvásra tud gondolni. A krumpli osztás, egyike volt ama tényezőknek, amiért sokan tisztelték apámat. De másért is. Csak az érzékeltetés kedvéért jegyzem fel: hétvégi esténként a nagyváradi bőrgyógyász szakorvos Imreh Andor meg Édesapám összecsődítettek néhány fiatalt, hogy művelődjenek. Bandi bácsi operaáriákat énekelt, Apám Ady és Kiss József verseket mondott – olyan fiataloknak, akik ezt értették, de olyanoknak is, akik, máramarosiak lévén, éppen csak törték a magyar nyelvet. De jöttek, mert a kultúralizációt követően kaptak némi ételt, egy-két falat kenyeret, főtt krumplit, ami akadt. Ez ellen nem volt, nem lehetett kifogásom, hiszen magam is hasonlóképp szereztem a külön kaját. Például Gyöngyössi úrtól, aki néha távoli világokról mesélt – földrajz tanár volt civil életében. Schwartz úrtól, a budapesti gyógyszerésztől, aki hajdan személyes ismerőse volt Bartóknak. Kórust szervezett, a második emelet lakóiból. Még nem mutált a hangom, jó szoprán voltam. Bartók és Kodály műveivel ilyképpen a Schonung láger felső emeletén ismerkedtem meg. Karmesterünktől valamennyien kaptunk olykor tányér levest, egy-egy szelet kenyeret. Neki bizonyára Deutsch Blockältester adott direkt erre a célra kiosztható ételt. Deutsch úr jóindulatú, kivételesen rendes ember volt. Máig nem értem, miért tűrte meg őt ebben a pozícióban a szadista Lagerkapo, Schäffler úr. Deutsch úr egyébként sakkozott. Édesapámmal játszott vasárnap esténként játszott egy-két partit. Apám, a marosvásárhelyi Zsidó Klub egykori bajnoka, időnként döntetlenre mérkőzött vele, hagyta is magát megverni. A külön kajáért meg kellett alkudni. Időnként a kistermetű Ottó, a bécsi Burgtheater komikus színésze adott egy-egy marmeládéval, vegyes ízzel vastagon megkent szelet kenyeret. (Egyszer, egyetlen egyszer, magam is áldoztam a kultúra oltárán. Fél tányér leves ellenében rávettem a tőlünk harmadik priccsen lakó hegedűművészt, hogy játssza el a Beethoven hegedűverseny kadenciáját. Hangszeréhez úgy jutott, hogy Klein Muki Lagerältestert és társait szórakoztatta. Cigányzenével. Olykor a mulatozó német katonákat. Zenei életünk csúcspontjaként előadtuk a Weisses Rössl, a Fehér Lóhoz című operettet. Nem akármilyen teljesítmény volt ez. Előzetes tetvetlenítési akció nyomán a tábor őrzését biztosító katonák is, élükön a tábor-parancsnok Ober-Scharführer Muckéval felmerészkedtek a második emelet sarkában berendezett kis színpadhoz, helyet foglaltak a számukra előkészített padokon, megtekintették az előadást. – Két évvel később, amikor a túlélő Fehér-Lavan Sándor hegedűművész Marosvásárhelyen adott hangversenyt, az est befejezése után megkerestem az öltözőben. Felajánlottam egy egész tányér, lakásunkban elfogyasztható húslevest, hússal! A Kadenciáért. Előbb értetlenül bámult rám. Azután zokogott).
Dörnhaut minden visszaemlékező a száraz Krematóriumként emlegeti. Amiről itt írtam: ez a felső emelet Häftling társadalmára, annak is egy részére volt jellemző. 1944 őszi hónapjaiban. Következett a tél, a fizikai-szellemi romlás időszaka. Az optimistákban is megfogyatkozott a remény. Utolértek a jellegzetes láger betegségek. Édesapámat a flegmónia. A munkaképesek csoportjából áthelyezték a Schonungosok, gyengélkedőkhöz. Akár szimbolikusan is lehetett ezt értelmezni. A második emeleti, felső szintről, az átmeneti elsőre. Ott már nem volt operett, költészetnek szentelt fél órák, aki ott mozgásképes volt, a földre kifektetett hullákat kerülgette. Akik meg a földszinten hevertek, akiket megfertűzött a kiütéses tífuszt terjesztő tető, akiket a megállíthatatlan hasmenés ítélt halálra, azok már nem voltak járó-kelők?. Ki-ki a maga módján, dühöngve vagy beletörődve, várták az étel kiosztásának pillanatát, a mindig késlekedő, hordozható vécés kűblik érkezését. A szanitécet, aki a sebek gondozása helyett a fogsorukat vette szemügyre – van-e benne kitördelhető arany híd, korona…Ha volt még erejük, megszólították az ételosztókat, kötelezvényeket ajánlgattak, hogy egy-egy adag kenyérért -túléléssel számolva – átadják a szatmári, munkácsi… Főutcán lévő házukat, fizetnek majd tíz Napóleon aranyat. Naponta 30-40 holttestet cipeltek ki innét a hullakamrába.

Apák és fiúk VIII.
14 év 1 Komment

Jakob Stöhről egy apró gesztusa ürügyén is meg kell emlékeznem. A hegyoldalban, a szerszámok, cementzsákok tárolására két sopront ácsoltak össze. A csendesen szemerkélő, hideg sziléziai eső elől oda húzódtak a bennünket őrző katonák. Gyűlöltük ezt a csendes, monoton permetezést. A munkát nem szakították félbe. Boldogok voltunk amikor komolyra fordult az égszakadás. Percek alatt bokánkat mosta a szennyes áradat. Olyankor megengedték, hogy a lombos fák alá meneküljünk. Stöhr mester gumírozott, csuklyával ellátott köpenyébe bújt. Ha a felhőszakadás kitartónak bizonyult, ő is beállt a katonák mellé, a sopron alá. Helyet szorított, hogy néhányan bepréseljük magunkat mellé. Akik befértek. A gyermekek, az idősek, a kegyeltek. Ezekhez sorolt bennünket, apámat, engem is. Az idillt zavarta, hogy mi eszméletlenül büdöseket eregettünk. Megmérgeztük a levegőt. Akiben még derengett valami az otthoni illemből, igyekezett visszatartani magát. Rendszerint sikertelenül. Apám ilyenkor kilépett a tetőszerkezet alól, a szakadó esőbe, hogy ott pufogtasson. Engem is kiküldött. Két-háromszor. Azután belenyugodtunk. A többieké mellett az én kis szagászati hozzájárulásom eltörpült. (Minek köszönhettük az elviselhetetlen, fojtogató bélgázakat? Vadgesztenyével szaporították volna a kenyeret? Ezzel magyarázták a tudákosok, akik mindig mindenre kerestek és találtak magyarázatot). Stöhr mester néha ránk ripakodott, viselkedjünk tisztességesen. Aztán valami hihetetlen következett. Nem bennünket, büdöseket kergetett ki a szakadó esőbe. Fejére borította csuklyáját, és kilépett mellőlünk, Ott várta ki az égszakadás végét. Ez az egész olyan -nem német? volt.
Ama sziléziai nyár után jó negyed évszázaddal később jutottam el első ízben a Szövetségi Köztársaságba. Erdélyből emigrált szász barátaim segítségével adattam fel egy hirdetést, a Német Vöröskereszt folyóiratában. ĹľKeresem Jakob Stöhr urat, aki 1944-ben Dörnhau mellett, a Butzer-Holzmann Kommando munkáját irányította. Ki akarom fejezni a magam és társaim nevében hálánkat. Tartozunk ezzel neki, és rajta keresztül azoknak a
németeknek, akik nehéz időkben megőrizték emberi tartásukat?. A hirdetésre – ha
egyáltalában megjelent?- nem kaptam választ. Hasonló élményben a későbbiekben is volt még részem. November végén, december elején, amikor a Becker cégnél dolgoztunk. (Az Ober-Wüstegiersdorff főutcáján megismert német asszony történetére visszatérek). Az emberséges németek közül senkiről nem feledkeztem meg. Igaz, kevesebben voltak.
Lélektanhoz alig konyítok valamit. Nem analizálom cselekedeteim, vélekedéseim mélyebb, rejtett indítékait. Arra azonban kíváncsi vagyok, miféle mechanizmusok dolgoztak bennem, és működtek Apámban is, hogy az esztendeig tartó lágeréletemből ama két németre emlékezem a legtisztábban, akik segíteni akartak rajtunk, egyáltalában, emberszámba vettek. Az arcvonásaik máig tisztán állnak előttem. A szadista hóhérokra úgy általában emlékszem, arctalanok maradtak.
Szeptemberben vittek át Dörnhauba. Alig három kilométer Schotterwerkétől, de más világ, más hangulat. Ezeknek a napoknak emlékét az új munkatábor ismeretlen veszélyeivel, élhetőségi lehetőségeivel való ismerkedésem, küszködésem homályosította el. Nehéz napokat éltünk. Senkit nem ismertünk, nem tudtam, kitől kell félni, kihez lehet odadörgölőzni, tűrhető munkahelyért verekedni, felkutatni, kinél, miként koldulhatnék. Apám, mint korábban, itt is a munkahelyen akarta kivívni a megbecsülést. Ezúttal sikertelenül.
Ostobaság lenne, ha most arról számolnék be: a Schotterwerkében töltött első három hónap az adott viszonyok között feljogosított bizonyos optimizmusra. Az úgy volt felfoghatatlan és borzasztó, ahogyan azt már számtalan élménybeszámolóban megírták a túlélők. De lényeges leszögeznem: többségünkben élt a túlélésbe vetett remény, vagy pontosabban: elképzelhetőnek tartottuk, hogy rajtunk is, tehát fizikai-szellemi ellenálló képességünkön is múlik, megérjük-e a háború végét. Dörnhauba ősszel érkeztünk, a gyors kibontakozásba vetett reményeink apadtak. Mondhatni, ahogyan süllyedt a késő őszön a hőmérő higany szála, vele együtt az életerőnk.
A Becker cégnél, a hatalmas építőipari vállalat egyik munkatelepén dolgoztunk. Nos, ennél a cégnél bizonyára nem vették figyelembe, hogy egy életben hagyott, a gázkamra árnyékából kimentett rabszolga meglehetős pontos német kalkuláció szerint átlagosan hat hónapig kell dolgozzon. A Beckernél jóval gyorsabban szívták ki belőlünk az életerőt. Nem véletlen, hogy ebből a kommandóból csak kevesen érték meg a háború végét.

Közeli városka, Ober-Wüstegiersdorff főutcáján ástunk 2,20 méter mély árkot, valami csővezetéknek. Agyagos föld, hozzávetőleg egy méter mélységben feltört a talajvíz. Apám csákánnyal dolgozott, én jobbára bádogvederrel. Bokán felül érő vízben álltam, meregettem a vöröses színű sárlét. Magasba nyújtottam az árok szélén álló társamnak, az öntötte ki az utcára. Hajszoltak a mesterek, a faluhelyen szigorúbban viselkedő katonák is. Nógattak a társaim, ha akárcsak rövid időre megpihentem. Csak az ő rovásukra lazsálhattam. A lábuk alól kellett eltakarítanom a jéghideg vizet. Rohadt munka volt. Ráadásul a sziléziai hegyekben 1944-ben szokatlan gyorsasággal beköszöntött a tél. Az esőt felváltotta a hó. Az egy szál csíkos rabruha (amelyet téli öltözetként tartottak számon) nem védett a hidegtől. Loptuk az üres cementzsákokat, a fenekén három lukat téptünk, ujjatlan inggé alakítottuk. Ez volt a csíkos felöltő alá rejtett pulóverünk. Valamennyit melegített, azaz szigetelt, persze ennek ára volt. Esténként, amikor bevonultunk a láger kapuján, egy német őr botjával megpaskolta a hátunkat. Nem akart verni, de tudnia kellett, ki lopja az újra hasznosítható papírzsákokat. Akit elkaptak, huszonöt botütés volt fizetsége. Nekem szerencsém volt, no meg vigyáztam, soha ne kerüljek a sor szélére.
Iszonyúan fáztunk. Csapkodtuk a hátunkat, egymáshoz dőltünk, hogy melegedjünk…Az utca egyik emeletes házának ablakából kitartóan figyelt engem egy asszony. Még bólintott, mosolygott is – egyértelműen nekem szólt mindez. Másnap integetett, a frissen ásott gödör távolabbi pontjára mutatott – megértettem. Ott kell körül néznem. Egy kőrakás alatt ételre bukkantam. Papír zacskóba rejtve kenyér, szelet szalonna, hagyma. Kezemet szívemre helyeztem, jelbeszéddel köszöntem meg az ételt. /Napokig ettem, falatnyi szalonna darabkákra osztva. Féltem, ha egyből befalom, megbetegedem. Néhány nappal később zsákvászonba rejtett csomag várt a gödörben. Életmentő ajándék. Téli kabát. Használt, kopott, lötyögött rajtam, kétszer is belefértem volna. Nem sokáig örvendhettem. Az őrizetünkre kirendelt katona észrevette, dühösen kérdőre vont, honnét ez a számunkra tiltott civil ruhadarab? Leparancsolta rólam, magához rendelte az asszonyt, megfenyegette, hogy jelenteni fogja az esetet. Többé nem forduljon elő, stb. Az asszony sírt. Úgy hiszem, nem a félelmében.
Ober-Wüstegiesdorffnak ezt a szakaszát elhagytuk. Különös körülmények között még egy alkalommal találkoztam ezzel a német asszonnyal.
Május 9.-én történt. Hajnalban kimerészkedtem a lágerépület kapuján, láttam, nyitva állnak a bejárati kapu szögesdróttal átszőtt szárnyai. Az őrtorony üresen ásítozott. vatosan közeledtem (noha láttam: másod már áthaladtak alatta, kiléptek az útra). Megfeledkeztem Édesapámról, a kíváncsiság hajtott előre. Amíg beértem Ober-Wüstegiersdorffig, hétszer ettem. Hátrahagyott katonai gulyáságyú ládáiból emeltem ki konzerveket, kéregettem, ma már nem is emlékszem, honnét szereztem az ételeket, csak a számra, a hétszeri mohó zabálásra. A főutcán, azaz az országúton valami eszméletlen nyüzsgés. Ló vontatta szekereken jöttek az oroszok, néha egy katonai autó, páncélos jármű, velük, mellettük német katonák, öv és fegyver nélkül, ugyanabba az irányba. Nyugatnak tartottak. Az oroszok, akik csak távolabb találkoztak az amerikai csapatokkal, a németek, akik siettek amerikai fogságba esni, mert az bizonyára jobb lesz a szovjetekénél. Kábultan néztem a forgatagot. Fájt a gyomrom. Akkor eszembe jutott a német asszony. Megkerestem a lakást, bekopogtattam az emeleti bejáraton. Beengedett. Meg akartam köszönni a jóságát. Ő sírt és az asztalhoz ültetett. Enni már nem tudtam, csak vizet ittam, egymás után több pohárral. Az asszony sírt él mesélte, a férje meghalt, elesett a keleti fronton, a fiát is behívták, alig idősebb nálam, semmi híre róla. Azért tette ki a kabátot, ha már a fiának nem adhatta, legalább egy másik gyermeket melegítsen.
Nem tudom, miket mondhattam, bizonyára nem vigasztaltam, hogy a német katona is ember. De azt elmondtam, hogy mennyire hálás vagyok a segítő készségéért. Ágy telt az idő, amikor csoszogó lépteket hallottunk, bátortalan kopogtatást. Az ajtóban apám állt. Megijedt, amikor észrevette, hogy elhagytam a tábor területét. Remélte, visszatérek, de később már elindult, megkeresni. Döbbenten nézte a pokoli forgatagot, persze felmérte, hogy abban nem fog megtalálni. De ha már itt volt, ő is meg akarta köszönni annak a német asszonynak, hogy étellel segítette a fiát. Ágy talált rám. Azaz így találkoztunk, hogy mindkettőnket a szabadulás, a béke első óráiban nem a bosszúvágy, hanem a keveseket megillető hála vezérelt ebbe a lakásba. Aznap láttam szabadult rabokat, akik karjuknál fogva vittek egy házhoz géppisztolyos szovjet katonát. Fegyverropogást hallottam. Nem ítélkeztem, mindenki úgy élte meg a szabadulást, ahogyan a benne működő ösztönök diktálták. Mi úgy, ahogyan ezt leírtam.

Apák és fiúk VII.
14 év 1 Komment

Erdélyi Emil és fia, Lajos. E sorok feljegyz?je, az utolsó életben lév? a négy marosvásárhelyi családból, akiket a véletlen Auschwitzból Schotterwerkére, majd Dörnhauba vezérelt.
Ha könyvel?ként, a fentebbiek alapján leltárt készítenék, az így nézne ki. A magányosan érkez? Goldschlag Samukát agyonl?tték, a Lessmann apa-fia párból mindketten meghaltak, Steuerék közül az apa, Hirschéknél a fiú maradt életben. Párosan csak mi, Erdélyiék jöttünk haza.
Nem kísérelem meg végig vezetni olvasómat ennek az esztend?nek történetén. Áróember megteheti azt ma is, hatvan évvel a történtek után. De én nem vagyok az. Viszont könyvel?i szemlélettel felvázolhatom lágeréletünk egyenlegét. Feljegyzem azt, amit apa és fia kapcsolata, no meg a szerencse révén mi ketten elértünk: a kett?s túlélés mikéntjét. A Marosvásárhelyr?l elhurcolt 6.500 közül apám a legid?sebb, én az egyik legfiatalabb túlél? voltam.
A marosvásárhelyi gettó udvarán felsorakoztatott, sokszorosan meg- és leszámlált csoportból kiemeltek néhány embert. Név szerint szólították ?ket, átvezették a téglagyár magas kéménye tövén épített kicsiny irodaházba. Ott m?ködött a kémelhárító ver?szobája. Nem tudom felidézni, mire gondoltunk, amikor elvezették Édesapámat is. Alig néhány nappal korábban hozták be a gettóba, egyenesen a Gestapo fogdájából. 1944 májusában már nem volt szükségük túszokra. Onnét megszabadult tehát, de most másodjára? Alacsony volt, pocakos, soha nem sportolt. Nem tudhattuk, hogyan viseli el a kínzásokat. Alig fél órányit tartották bent. Amikor kinyílt az iroda ajtaja, két oldalánál fogva cipelték ki hozzánk. Valahogyan nem tudott ráállani a talpára. Csak nyögött, kérdéseinkre inkább integetéssel, befejezetlen mondatokkal válaszolt. Minden rendben lesz, ne kíváncsiskodjunk. Szerencsénkre még órák hosszat nem indult a menet â??várni kellett a többiekre, a ver?szobába hurcoltakra. Addig vizes borogatással kezeltük dagadt talpait, hosszú törölköz?kkel szorosan átkötöttük derekát. Fölösleges volt részleteznie, mi történt odabent. A lényeget ennyib?l is sejtettük. Vállamra támaszkodott, így sántikált el a távoli Nagyállomásig. Ott bezsúfoltak a marhavagonba, elkezd?dött a közel négy napos utazás.
Utazásunk másodnapján apám elmondja: a ver?szobában az aranykincseir?l faggatták. Hasra fektették egy padon. Valaki a hátára ugrott (bizonyára akkor repedt meg a bordája). A bokáinál szíjjal átkötött két lábát magasba húzták. Bottal ütötték talpát. Semmit nem vallott be â?? igaz, alig volt bevallani valója. A karika gy?r?ket, Édesanyám apró szem? igazgyöngy láncát adtuk oda Grozáéknak. Talán, ha ezt bemondja, könnyebben szabadul. Jajgatás nélkül t?rte az ütlegelést, ez dühítette a vallatókat. A verést szótlanul végignézte H. Sanyi, valamikor kedves fiatal ismer?sünk. Megkapta a behívóját, a kémelhárítókhoz osztották be Nem vert, de meg sem próbálta csillapítani kollégáit.
(Édesanyámat is bevitték a vallatószobába. Rövidebb ideig tartották benn, amikor kijött, verés nyomát nem láttuk rajta. Az Auschwitzba vezet? négy napos út alatt err?l egy szót sem szólt. Édesapámnak bizonyára mindent elmondott â?? de ? is hallgatott. Holott többször is faggattam err?l.)
Az útról, t?mondatokban. Apámat elfogadták rangid?snek. A tekintélye okán. Megszervezte a vagonban kialakult közösség életrendjét. Kisgyermekeknek, asszonyoknak törökülésben helyet biztosítani. A férfiak állnak, hatóránként felváltva ül?helyet kapnak â?? egy órás pihenésre. Szögesdróttal behálózott ablaknál van kevéske hely, azt szabaddá tenni, ha valaki rosszul van, elájul a leveg?tlen vagonban. Ugyanott hely, a földrajztudósunknak. Aki ismeri a vasúti hálózatot, jelzi, merre haladunk. Szeretfalva után már tudjuk: Kenyérmez?, a Dunántúli munkatábor puszta illúzió. Dulakodás jó barátjával, R. Palival. Aki szerint mindenkit, gyermeket, n?t, aggot egyaránt megilletné az ül?hely. (Háború után, Marosvásárhelyen kibékülés). Apám felpofozza unokan?véremet, F. Annuskát. Az ivóvíznek kiosztott csészényi víz felét mosakodásra használta.
A négy napos vonatozás szörny? volt. Mégis, ha ez nincs, apám elpusztul. Négy nap után, nehézkesen, lábra tudott állani. Birkenauban, a szelektáló rámpán, Dr. Mengele ránézett az alacsony, talán 160 cm. körüli emberkére:
– Können Sie Zehn Kilometer laufen? (Tud n tíz kilométert szaladni?)
– Jawohl, auch Zwanzig. (Igenis, akár húszat).
Megmenekült, megmenekültünk. Birkenauban mindösszesen kilenc napig maradtunk. Történt ugyanis, hogy minden különösebb ok nélkül irdatlan pofont kaptam egy lengyel zsidó BlockÃ?¤ltestet?l. Sírva kérdeztem: miért? žMert barmok vagytok! Mondtuk, meneküljetek. Ti szombati ebédre hívtatok, sajnálkoztatok, de semmit nem tettetek. Nem szöktetek, holott ott voltak a hegyeitek. Barmok. Megérdemlitek a vágóhidat?. â?? Miután mindezt rám olvasta, valahogyan megsajnált. Negyedórányit magyarázta, mi történik itt, Birkenauban. žCsak id? kérdése, mikor szelektálnak újra, visznek a gázba. Amikor menetoszlopot állítanak össze, jelentkezz. Menekülj innét?.
Négy alkalommal futólépésben, meztelenül vonultunk végig a bennünket mustráló szelektáló tiszt el?tt (Mengele lehetett ? â?? talán). Hol engem, hol apámat utasítottak vissza. Én gyermek, ? alacsony termet?, öreg. Mindannyiszor szöktünk, hogy egymással maradjunk. Az ötödik alkalommal sikerült. Mindkett?nket munkára alkalmasnak ítéltek. Szakadó es?ben elindult az a menet, amir?l elbeszélésem elején már beszámoltam.
Nem tudom eldönteni, kinek köszönhet?, hogy mindketten életben maradtunk. (Szerencsénket leszámítva). Els? id?kben Édesapám játszotta zsugorodott famíliánkban a családf? szerepét. Beosztotta ételünket. Kényszeritett, hogy apránként, szinte falatonként megtakarítsunk két adag kenyeret, id?tálló Zulag-ot (margarint, lekvárt). Minden reggel er?szakkal derékig vetkeztetett, a jéghideg vízben kellett mosakodnom.Ã?â?¢(A Vágottpofáju, az SS parancsnok, Otto Weingartner egy h?vös hajnalon szinte simogatásszer?en érintette meg korbácsával a hátamat: Brav, Brav! Derék, derék. Ha éppen nem botozott, szerette a rendet, tisztaságot.
Ahogy telt az id?, szinte észrevétlenül módosult az apa és fia közötti viszony. Én voltam a külön kaja beszerz?je (több sikerrel koldultam). Ez maga után vonta az egyenrangusodásomat. Kés?bb a szerepek felcserél?dését. Érzelmileg semmi nem változott. Esténként odabújtam hozzá, mint kutyakölyök. Régi életünkb?l a nagy zabálások, az ételek különféle elkészítési módja volt a beszélgetések tárgya. És persze a háború állapota, amelyr?l az LTI, (Latrina Távirati Iroda) rendszeresen jelentett. Hol tényleges híreket, hol a vágyálmainknak megfelel?t. Ezekbe nem szóltam bele, a nagyok dolga volt. Anyámról, húgomról soha, vagy csak kivételesen beszéltünk. Pontosan tudom, mikortól kezd?dött ez a különös témazárlat. Megérkezésünk napján, Birkenauban, a fürd?b?l kijövet észrevettem egy kerekeken görg? ruhás konténert. N?i ruhákkal volt megrakva. Közöttük felismerni véltem anyám és húgom utazó ruháit. Mutattam apámnak, aki örvendett a felfedezésnek. Arra magyarázta, hogy ?ket is fert?tlenítették, bizonyára a szomszédos n?i lágerben lehetnek¦ Kés?bb egy birkenaui ž?slakó? úgy vélte: azokat a ruhákat a gázkamrák vetk?z? szobájából hozták ki, fert?tlenítésre. Ett?l kezd?d?leg lett tabu-témává Anyám, Húgom sorsa.
Schotterwerkében elég gyorsan kialakult köztünk egy íratlan szabály: aki hamarább fogyasztotta el a kenyerét, levesét, f?t krumpliját, annak jogában állt a másiktól egy falatot kérni. Az utolsót is megfeleztük. F?ként persze én kértem, és Apám adott. De fordítva is történt. Egész lágeréletünkb?l erre voltam/vagyok a legbüszkébb.
No meg persze arra, ahogyan a júliusi-augusztusi hónapokban esténként a munkahelyeinkr?l levonultunk a gyülekez?höz. A ránk várakozó vasúti kocsikhoz. Akkortájt még nem voltunk reménytelenül elfásulva. A szervezetünk sem romlott le annyira, hogy feladtuk volna a túléléshez f?zött reményeket. Tudtunk a Hitler elleni merényletr?l, a partraszállásról, Románia kiugrásáról.
A gyülekez?hely felé vezet? úton egymást követték a kommandók. A Butzer-Holzmann mögött jött a Krauze, egy harmadik, nevére már nem emlékezem. Voltak az erdélyi származásúak mellett lengyel, szlovák, görög, de még holland zsidók is. Édesapám el?ször a mieinket tanította meg a barissziánus indulóra. Szövegére jól emlékszem: Led?lt a fal, a nagy biroknak vége / Utolsót zúgnak a faltör? kosok / Rohamra indul Róma zsoldos népe / A vért ivó, a mindig átkozott / A nagy falat alá törette, ásta / Veszpáziánusz fajtalan fia / De mindhalálig áll a végs? bástya / Keményen áll a Barisszia, Barisszia. El?bb a Butzer-Holzmann csapat Erdélyb?l származó tagjai tanulták meg. Teli tüd?b?l fújták. Megtanulták a Krauze magyarul ért? HÃ?¤ftlingei. T?lük a lengyelek, görögök, hollandusok. Torz kiejtéssel. Ã?Å¡gy, ahogy tudták, hallomásból. Többszáz ember, kiéhezett nyomorultak énekszóval, ütemesen lépkedve jöttek le a hegyr?l. Amerikai giccsfilmek szövegírói találnak ki ilyesmit. Hozzá a csúcsjelenetet: az ?reink is átvették a pattogó dallamot, az ismeretlen, érthetetlen szöveget. A láger-élet b?ségesen szolgált Hollywoodhoz ill? gaggekkel. Talán még él valahol a Kárpát medencében, vagy a nagyvilág diaszpórájában egy-két ember, aki tanúskodhatna a történet tényszer? igazáról. Talán. A Butzer-Holzmannt, a Krauzet kevesen élték túl.
A barissziánus induló kezd? dallamíve családi füttyjelünk lett. Kolozsváron, a városi strandfürd?n ezzel igyekeztem összeterelni barátaimat, feleségemet. Egyszer csak megszólít Feleki elvtárs. Atyaisten, a megyei pártbizotság agitációs osztályának vezet?je. žMondja Erdélyi, miket fütyörészik itt maga?? Be voltam rezelve. Utóvégre cionista dal volt, az amerikai imperializmus rohadt kiszolgálóinak indulója. Ijedtségemben nem tudtam semmi okosat kitalálni: -žEgy induló, Feleki elvtárs. Ezzel meneteltünk Németországban?. žTudja, Erdélyi, amikor Aradon éltem és fiatal voltam, én is ezt énekeltem. Akkor még Feldmannak hívtak?. Megsimogatta a fejemet. ?is emberb?l volt. A hatvanas években temették el. – Mostanság Amerikában, a Catzkill hegyek bozótosában a Barisszia induló els? két ütemével, füttyjelünkkel hívom lányaimat, unokáimat. Olyankor mesélek nekik nagyapjukról, az aprótermet? Emil bácsiról, aki az SS legénységet megtanította a magyar cionista fiatalok indulójára.
Schotterwerke, a láger-életünk els? három hónapja (viszonyítva ahhoz, ami következett) az elviselhet?ség határain belül zajlott. A betegségek, járványok éppen csak jelezték, mire kell a kés?bbiekben számítanunk. Szilézia hideg hajnalait valahogyan át dideregtük, napközben â?? ha éppen nem esett az es? â?? kellemes volt az id?járás. A tábor SS parancsnoka, a szadista Otto Weingartner kíméletlenül büntetett mindent, ami szemet szúrt (botozás járt egy hanyagul kisimított pokrócért, idejében le nem kapott sapkáért). De az élelmezésünkre felügyelt, a konyhások csak keveset lophattak. A mindennapos túlélésért folytatott küzdelem (talán a levesünkbe kevert bróm?) tompította a családjaink sorsával összefügg? gyötr?dést. (Lehet, hogy csak az én tizenöt éves kortársaimra érvényes ez a megállapítás). Elképzelhet? volt, hogy még azon az ?szön véget ér a háború. Az LTI, vagyis a latrinán id?z? hírértékel? szakembereink úgy ötven százalékos esélyt adtak a túlélésnek.
Szerencsénk volt a Butzer-Holzmann kommandóval is. Jakob Stöhr mester nem pusztán jóindulatú, de okos is volt. Érdekl?dött az emberei iránt. Mindenkir?l tudta, ki mi volt otthon, amikor még emberszámba vették, kiket vesztett el, miféle reményeket f?z a jöv?höz. Táplálta a reményeinket. Soha még csak célzást sem tett rá, de gyanítottuk: Hitler hatalomra kerülése el?tt szocdem lehetett.
De ? is a munka-hadsereg közlegénye, a Todt szervezet mestere volt. A kit?zött feladatot el kellett végeztetni. Kíméletlen hajcsár-technikával, vagy jó szervezéssel. Figyelte, ki hogyan dolgozik. Szép lassan cserélgetni kezdte az embereit. 1944 augusztusában nagyobbrészt már váradi, kolozsvári, marosvásárhelyiekb?l állt össze a Kommandó. Néhány munkásával szinte baráti kapcsolatot épített ki. Közöttük Édesapámmal. Ebédszünetben letelepedett melléje, beszélgettek. A front helyzetér?l naponta értesültünk â?? így Édesapám lett az LTI egyik megbízható hírforrása.
Apámhoz köt?d? jóhiszem?sége visszahatott ez az én megítélésemre is. Ott tekeregtem, ahol lehetett â?? és némi ügyeskedéssel sok felé lehetett. Túlzásba is vittem a dolgot. A sátoraljaújhelyi (?) Csillag doktorral bújtam meg egy árokban, ki-mit tud alapon operaáriákat fütyültünk, rá kellett hibázni, ki a szerz?. Egy alkalommal, Stöhr mester ránk szólt: Junge, Du pfeipst sehr Schön, aber mann muss auch Arbeiten! â?? szóval, hogy szépen fütyülsz, gyerk?c, de dolgozni is kellene. Megsért?dtem. Ez a rendes ember, hát ez is hajszol bennünket? Megragadtam egy er?mhöz képest hatalmas szikladarabot (lehetett talán 40 kiló?) és szótlanul cipeltem a kijelölt k?rakáshoz. Ekkor pattant meg a hasizmom, kaptam lágyék sérvet. Sokba került az önérzeteskedés. Leitner úr, a váradi ezermester négy adag kenyérért készített valamit, amit ? sérvköt?nek nevezett.

Apák és fiúk VI.
14 év 1 Komment

Steuer Imre és Bubi. Közel laktak hozzánk, a Vörösmarty utca végén. Imrének faraktára volt. Gyönyör? rendben sorakoztak a deszkarakások, de volt t?zifa is, folyamatosan zakatolt a benzinmotoros, körf?résszel m?köd? favágógép. Lakásuk a faraktár területén volt. A kis irodában Imre bácsi felesége, Blanka dolgozott. Nem szerettem. Érdes, éles hangja volt, a kérését is parancsoló formában adta el?.
Imre bácsi napközben ritkán ült az íróasztal mögött. Jobban érezte magát a gyantaszagú farakások között. Ott ? volt az úr. Néhány telepi munkást irányított â?? ha kellett, velük együtt emelte, osztályozta a deszkákat, szépformájú, illatos gerendákat. Bubival, környékbeli fiúkkal órák hosszat kergettük a labdát (gyakran rongylabdát) a telepen. Sajátos futball volt, az ellenfélen kívül a farakásokat is ki kellett triblizni. De ez bennünket egyáltalán nem zavart. Blanka néni inkább, még akkor is, amikor kedveskedett. Egy szelet szilva lekvárral vastagon megkent kenyérrel. Félbe kellett szakítanunk a játékot, az ellentmondást, kérlelést nem vette tudomásul. Imre bácsi gyakran látogatott el hozzánk. Többnyire egyedül. Édesapámmal együtt elkötelezett cionisták voltak. Volt nálunk, lakásunkban egy rendszeresen megtartott összejövetel, általában péntek este. Cionisták jöttek össze, a zsidó állam jöv?jér?l vitatkoztak, napi feladatok végrehajtásáról számoltak be. Közel hetven esztend? távlatából visszapillantva, keser? leltárt készíthetnék a körr?l. Néhányan kivándoroltak, a békés Erdélyb?l a folyamatos fegyveres összet?zések világába, a háború el?tti Palesztinába. Giszkalay János, Weissburg Cháim, Schön Dezs?. A többségük a közmondásos cionista munkát végezte. (A bolgár cár találó jellemzése szellemében: Cionista az, aki az egyik zsidótól pénzt gy?jt, hogy a másiknak legyen mib?l kivándorolni, zsidó otthont alapítani). Édesapámnál jobbára a Barisszia egyesület tagjai gyülekeztek, az ifjú cionista, értelmiségi férfiak társasága volt. Tiszta lelk? idealisták, akik mindegyre halogatták a kivándorlás id?pontját. Drágán fizettek késlekedésükért. Az Auschwitz felé robogó vonatban néztek szembe tévedésükkel. Hamlet Jen? soha nem tért vissza. Barissziánus ismer?seim közül Hirsch Simon és Berner Mór doktorok, Tihanyi Marci, Steuer Imre és Édesapám tértek vissza Marosvásárhelyre. Közülük â?? Apám kivételével â?? mind kivándoroltak. Apám is tervezte, volt már útlevele, megvásárolta a hajójegyet â?? de otthon maradt. Err?l máshol.
A gettóban, Birkenauban szem el?l tévesztettük Steurékat. Schotterwerkében, az els? számbavételnél találtunk egymásra. Ez több volt, mint két régi barát találkozása. Ha egyáltalában lehetett abban a helyzetben némi biztonságtudatról beszélni, jelenlétük ezt er?sítette Édesapámban. Együtt osztottak be a Butzer-Holzmann kommandóba. Már jeleztem, hogy a szerencse azokban az els? hónapokban mellénk szeg?dött. A végtelenül rendes, tisztességes munkavezet?nk, Jakob Stöhr személyében. Steuer bácsiban hamar felismerte a munkaszervezésben jártas, dolgos embert, aki a jó szót megbízható munkával fizeti. Bubi sem adta alább. Tizenöt éves volt, és a faraktárban hozzá szokhatott a kemény fizikai munkához. Amíg volt rá lehet?ség, közvetlenül egymás mellett dolgoztunk. Ez életbevágóan fontos volt. Egy-egy vasúti sín darabot általában tizenketten cipeltünk â?? hat hatalmas csíp?fogóval emeltük fel. A fogót két oldalról ketten ragadtuk meg. Mármost megtörtént, hogy valaki nem emelt a másikkal egyforma er?vel â?? ezt nem lehetett azonnal érzékelni. A másik cipelt helyette. Fontos volt tehát, ki kivel áll össze egy Zange â?? a fogó két végére. Apám Imre bácsival, én Bubival dolgoztam. Soha nem volt gond â?? vigyáztunk egymásra. Felejthetetlenemlékem az a napsütéses, szép délid?, amikor a hegyoldal füvébe telepedve, ebéd-levesünket fogyasztottuk. Vakaróztam. Imre bácsi felfigyelt, kérte, vessem le az ingemet. Csíkos HÃ?¤ftling ing volt, durva, de jól bírta a mosást. Imre bácsi tüzetesen átvizsgálta a varrásos részeit. Nevetve adta vissza: Lalókám, itt a tet?. Valahol a hónalj körüli részben lapult két apró féreg. Soha ilyet nem láttam. Rettenetesen szégyelltem magam â?? a tet?, tudatomban, az önhibájából elhanyagolt rabtársaim háziállata volt. Holott mosakodtam, apám rendszeresen kimosta ingemet, ruhámat, és most mégis… Kinevettek. Akkor, nyáron, még nem tudtuk, hogy ezek a tetvek lesznek gyilkosaink. (Lágertársam emlékezésében olvastam feltevését, hogy az utolsó hónapokban a Gross Rozen KZ parancsnoka tudatosan küldött át flekkes, azaz kiütéses tífuszt terjeszt? tetvekkel fert?zött rabokat olyan táborokba, ahol ez még nem pusztított. A tet? volt a tömeggyilkosság legolcsóbb eszköze. Nem tudom, igazat megvallva nem is hinném, hogy ez így történt volna. Akkoriban már senki és sehol nem tudta visszaszorítani az eltetvesedést, és vele a kiütéses tifuszt. Ment az magától).
Együtt voltunk, amikor â?¢44 augusztusának vége felé, hajnalban, az átrakódó pályaudvaron Stöhr mester izgatottan hívta félre Édesapámat: Herr Doktor, RomÃ?¤nien Kapituliert! A hírre, hogy Románia kiugrott a németek béklyójából, újból fellángolt bennünk a remény. Az amerikai-angol csapatok Délen, Nyugaton, az oroszokhoz csatlakozó románok szül?földünkön â?? és mi még valamelyest tartottuk fizikai er?nlétünket! Apám, Imre bácsi Marosvásárhelyr?l beszélgettek. Korábban valahogyan kerülték a témát. Nagy ebédekr?l, receptekr?l, jófajta cigarettákról, szivarról folyamatosan beszélgettek. A családról, az otthonainkról soha. Nem tudom, másoknál hogy volt ez, nálunk így.
Utolsó él? emlékem róluk, amikor Imre bácsi csodával határos módon menekült meg egy súlyos balesetb?l. Mély sziklavágatban dolgoztunk. A sínek már le voltak fektetve, mi a falat egyengettük, meglazult köveket vertük le. A vasútvonal fels? szakasza fel?l gyorsan közeled? szerelvény hangja ért le hozzánk. Nem figyeltünk fel a szokatlanul er?söd? zajra â?? de a tapasztalt mester már sejtette, mi lehet odafent, a pálya fels? szakaszán, túl az enyhe kanyaron. Ránk kiabált â?? mindenki a martra! ?maga is ugrott, kapaszkodtunk mi is az alig három méter magas sziklafal peremére. Jókor, mert a kanyarból el?t?nt a két négy tonnás tehervagon, megrakva talpfával. Valahol leszakadtak a szerelvényr?l, és most fékeveszetten száguldtak a völgy irányába. Egy fiatal szatmári gyerek, ott maradt a sínek között. Nem értette, mi történik, nem menekült. Steuer Imre leugrott a falról, megragadta a kölyköt, feltuszkolta a magasba, onnét a többiek húzták tovább. ?már nem menekülhetett. A kanyarban a két vagon kiugrott a pályáról. A falak között üt?dve csúsztak tovább, repültek szerteszét a súlyos talpfák. Imre elt?nt a szemünk el?l¦ Közben a vagonok megálltak, az els? keresztbe fordult, bizonyára az akadályozta a másodikat, hogy tovább fusson. A szertefröccsent talpfák közül szinte der?sen kikászálódott Imre. Mintha semmi nem történt volna. El?tte egy kid?lt vagon, mögötte a második, amely a talpfákon, de kerekein állt â?? a talpfák, mint egy régi faer?d cölöpei, átláthatatlan rendetlenségben zárták körül a kicsiny menedéket. A mester megölelte Imre bácsit, Herr Steuer, ha ezt megúszta, nincs mit?l tartania. Most már biztos, hogy túléli ezt a disznóságot. Imre, mintha mi sem történt volna, folytatta a munkát. Tréfálkozott. Este, vacsora osztás idején, elszédült, lefektettük. Két napig tartott, amíg lelket vertünk bele.
Amikor bennünket szeptember elején átirányítottak a három kilométerre fekv? Dörnhauba, elszakadtunk t?lük. Azt még sikerült megüzennie, hogy el?bb Lessmann Egon, majd az apja is meghalt. ?k, Bubival, jól vannak. 1945 márciusában már megközelítette táborunkat, a Beszkidekben eszközölt föld alatti építkezések színterét a szovjet hadsereg. A németek úgy döntöttek, kiürítik az övezetet, a még német kézen lev? bajorországi lágerekbe szállítják a rabok többségét. Akik maradnak, azokkal a kés?bbiekben žfoglalkoznak?. (Litkemeier, a Gross Rozen KZ félkarú parancsnoka kiadta az utasítást a táborok megsemmisítésére â?? felgyújtására, az odazárt rabokkal együtt. Err?l persze akkor még nem tudtunk). Volt lehet?ségünk maradni, illet?leg az elszállításra felsorakoztatott csoportokhoz csatlakozni. Dörnhauban a bels? ellenállás irányítói (köztük Vadász Ferenc, aki ma Budapesten él), azt tanácsolták: ha tehetjük, maradjunk. Maradtunk. Schotterwerkét kiürítették. Imre bácsi és Bubi felkászálódtak az evakuálásukhoz biztosított vagonokba. Nyolcvanukat zsúfolták össze, egy napra járó kenyeret, Zulágot, két kanna vizet adtak, induláskor. t napig nem nyitották ki a zárt ajtókat. Amikor megérkeztek Dachauba â?? a vagonban még élt öt ember. Köztük Imre bácsi. lében tartotta a halott Bubit. Röviddel azután felt?ntek a felszabadító amerikai katonák. (Washingtonban, a Holocaust Museum fels? emeletén egész falat borító fotográfiával néztem szembe. A Dachau KZ állomására érkezett halálvonat egy nyitott ajtajú tehervagonját látni rajta. Hullák zuhantak a rakódó rámpa kövezetére. Hosszasan néztem a képet â?? de nem sikerült felismernem egyetlen korábbi lágertársamat sem.)
Imrét Marosvásárhelyen már várta a felesége. Hamarább szabadult, azonnal útnak indult, er?nek erejével hitt abban, hogy férje és kisfia túlélik a haláltáborokat. Rövidesen elköltöztek a városból. Akárhová néztek, mindenütt a kisfiuk emléke kísértette ?ket. Nagybányán sem bírták sokáig, onnét is megcsonkult családok látványa ?zte ?ket tovább. Ploestib?l kaptam levelet t?lük: ha módomban áll, látogassam meg, kezükben az útlevél, indulnak Izraelbe. Amikor végre én is ellátogathattam a Szentföldre, már nem éltek.

Apák és fiúk V.
14 év Nincs Komment

Nagyon megörvendtem, amikor az első Appel után felfedeztük egymást, no meg Steuer Bubit. Valahogyan összetartoztunk. A Birkenauban töltött mindössze kilenc nap tapasztalata idejében megtanított arra, milyen fontos a valamiféle nyájhoz, szűkebb csoporthoz tartozni. A szeplős, ijedt arcú Lessmann Egon abban a környezetben nem kapcsolódott hozzánk.
Arra már nem emlékszem, hogyan sikerült a négy vásárhelyi apa-fiúnak egyidejűleg bekerülnie a Butzer-Holzmann kommandóba. Nyilván a szüleink ügyeskedtek. Az első időkben még érvényesült a hagyományos hierarchia; mi gyermekek, tizennégy-tizenöt évesek, rábíztuk sorsunk irányítását az apákra. Már amennyire nekik is módunkban állt bármilyen vonatkozásban dönteni. (Ez a fajta apa-fia kapcsolat az én esetemben másként alakult. Jó hat hétig, amíg Édesapám a Gestapo túsza volt, hozzá edződtem az önálló cselekvéshez, a döntések vállalásához. Amolyan családfővé avanzsáltam. A gettóban feltétlenül. Amikor a börtönből kihozták hozzánk, a gettóba apámat, lassan visszaállt a korábbi rend).
A munkatelepen, előbb az átrakódó pályaudvaron, később a hegyekben, a vasúti pálya építésénél, mi, vásárhelyi apák és gyermekeik lehetőleg egymás közelében dolgoztunk. Hirsch Bandit, Steuer Bubit meg engem az első napokban a tégla kirakódáshoz osztottak be. A tehervagonokból kettesével adták le a dögnehéz téglákat, onnét már láncba felállva dobáltuk, fogtuk ki a másfél méter távolságból felénk repülő anyagot, s továbbítottuk a következőhöz. A síneken túl, a szabad területen raktározták le, szép szabályos tornyokba. Hármunk közül én voltam az ügyetlen. Gyakran elejtettem a téglákat, lábam körül jó néhány törötten hevert. Ezeket igyekeztem eltüntetni. Ha észrevette a munkafelügyelő, bottal osztotta ki a jutalmat. Az ügyetlenség nem zárja ki az ügyeskedést. Hamar rájöttem, fel lehet építeni oly módon is a téglarakást, hogy közepén szűk kis térség maradjon. Ott szépen összekucorodtam, pihentem kellemes félórákat. Többet nem, mert féltem a felfedeztetéstől. Ami persze nem késett túl sokáig. Fülemnél fogva húzott ki a német mester. A büntetés kemény volt. De nem bántam. A lazsálás megérte a kockázatot.
Már az első hetekben, tehát még júniusban hihetetlen szerencse érte csoportunkat. Hirsch bácsit, ki tudja miféle kritériumok alapján, beosztották a konyhások közé. Attól kezdve némileg módosult a láger mikró világában a vásárhelyiek által elfoglalt pozíció. Azok közé emelkedtünk, akiknek kapcsolatuk volt a felsőbb körökkel. Tehát számíthattunk arra, hogy leves osztásnál, mint Hirsch bácsi protezsáltjainak, a sűrűjéből fognak merni. Hogy este, amikor lecsendesül a tábor zajongása, oda somfordálhattunk Bandiék Zeltjéhez, és kapunk egy szelet kenyeret, fél sapkányi főtt krumplit… Az ilyesmit pontosan nyilván tartotta a belső köztudat. Kevésbé voltunk kitéve kitolásnak. Amikor a nehezebb, vagy veszélyesebb munkafolyamatokhoz kellett beosztani a kommandók tagjait, a Kápó, a zsidó munkavezető inkább figyelembe vette fiatal korunkat. Valakik voltunk. A Hirsch szakács védettjei. Az ilyeneknek mások is szívesebben adakoztak. Esténként végiglátogattuk azokat a Zelteket, ahol olyanok tartózkodtak, akiktől remélni lehetett néhány falatot. Koldultam, de amennyire lehetett, tapintatosan. Mondhatnám, méltósággal. Megálltam a Lagerartz, az orvos sátrának bejáratánál. Pontosan tudta, miért állok ott, nem kellett szólnom. Ha jutott, ha én voltam a soros gyermek, megsimogatta lekopaszított fejemet, adott fél szelet kenyeret. Ugyanígy a cipészműhely vezetőjénél… De volt Wermacht őrünk is, aki ismert, s ha maradt csajkájában kevéske leves, odaintett, áttöltötte a tányéromba.
Természetesen, az ilyen kapcsolatokat ki kellett építeni, majd ápolni, és ha volt rá mód, lehetőleg kölcsönösen előnyössé tenni. A kölcsönösségre nyilván kevésbé, de olykor arra is nyílt alkalom. Példáúl: a Beszkidekben 1943/44-ben megkezdett, szigorúan titkos építkezés rendkívülien fontos lehetett a felső hadvezetés számára.. Az abban résztvevő cégek közül néhányan prémiummal ösztönözték rabszolgáikat a hatékonyabb munkára. A Butzer-Holzmann havonta másfél-két német márka értékű jutalom kiosztását engedélyezte a legjobban dolgozók részére. A Todt szervezet mesterei döntötték el, kinek és mennyit adnak… Nekünk kivételes szerencsénk volt. Jakob Stöhr mester a legjobb munkásainak három hónapon keresztül rendszeresen kiosztotta a prémiumot. Édesapám, Steuer Jaki, Hirsch Bandi a premizáltak közé tartoztak. (Steuer Bubi meg én többre becsültük a lógást. Hálásak is voltunk a mesternek, hogy ezt elnézte. De ennél többre persze nem számíthattunk). Az “élmunkások” cigarettában, mahorka dohányban kérték ki a prémiumot. (Volt még csokoládé, szalámi, stb.). Édesapám ki volt éhezve a nikotinra. Kegyetlen voltam: az utolsó szálig elkoboztam cigarettáit. Még aznap este szétosztogattam az egészet. A mennyiségek megállapításánál figyelembe vettem támogatóink fontossági sorrendjét. Két- három-, vagy öt szál cigaretta, illetve annyira való dohány. Első helyen nyilván Hirsch bácsi állt. Mindig szabadkozott. Add apádnak, cseréld el ruházatra, stb. De erős dohányos volt, nem tudott ellenállni. Következett a Lagerarzt, a Kápo… Meg kellett élni, és én nagyon hamar megtanultam, hogy a megélhetésért áldozni kell.
Hirsch bácsi soha nem éreztette velünk, hogy függőségi viszony alakult volna ki. Szinte hálás volt, hogy adhatott. Anélkül, hogy bármelyikünket is rangsorolt volna. Bandi pontosan azt a plusz szelet kenyeret kapta, mint Egon, Bubi vagy én. Az apák talán valamivel kevesebbet. Ha történetesen Édesapámnak adott kenyeret, Zulágot – Hirsch bácsi szinte bocsánat kérőleg mondta: Emilke, sajnos, csak ennyit tudtam organizálni, ne haragudj.
Augusztus végén, szeptember első napjaiban a szokásos Appel, létszám ellenőrzés után nem engedték szétszéledni a Häftlingeket. Leszámolták talán kétszáz embert, akiket a szomszédos Dörnhau táborába fognak átküldeni. Rettenetes riadalom volt. Hirsch Bandi megkísérelt átszökni a Schotterwerkében maradók közé, elrejtűzni a Zeltbe, de nem sikerült. Akkor Hirsch bácsi megvesztegette a Lagerältestert, hogy vegye be őt is a távozók közé. Otthagyta a létfontosságú beosztását, a konyhát – hogy a fiával együtt mehessen. Amíg a menetkész oszlop körüli adminisztrálásával foglalatoskodtak a németek, sikerül besurrannom a Zeltünkbe. A szalmazsákunk alól kimentettem a tartalék ingünket, alumínium kanalainkat. Iszonyúan féltem, de hát ez volt minden vagyonunk. Apám boldog volt, hogy sikerült visszatérnem, de zsémbelt. Ha már ott voltál, miért nem emelted ki a kenyérzsákot? (Nehezen hozzáférhető rejtekhelyünk volt, nem jutott időm előkeresni). Nagy késztetést éreztem, hogy megüssem. De akkor erre még nem került sor. (A továbbiakban majd megírom: ez is megtörtént. Igaz, egyetlen alkalommal, de megtörtént. Hozzátartozik ottani életünk realitásaihoz).
Hirsch bácsi, Bandi átjöttek Dörnhauba. Ott már nem sikerült ugyanabba a kommandóba kerülnünk. Szerencséjük volt, ők elkerülték a Beckert, ahol Édesapámmal három őszi-téli hónapon ástuk a kétméterhúszas mélységű csatornát, nem tudom, miféle vezetéknek. Kegyetlen munkahely volt. A százas csapatból talán tizenötön maradtunk életben. Legyengülés, nyomában a megbetegedés, a vég.
Nem tudom, hol dolgoztak Hirsch bácsiék. Azt sem, hogy jó kondíciója ellenére, miért került a munkaképteleneket felülvizsgáló lágerorvos elé. (Akiről itt csak annyit: módszeresen ki akarta szűrni a betegek közül a “lógósokat”. Módszere: fagyos hajnalokon az orvosi ellenőrzésre jelentkezők többségét leöntötte egy veder vízzel. Ha ezek után is kérték, hogy vegye be őket a néhány napra otthon maradó kímélendők közé – akkor került sor a vizsgálatra. Tudtommal Somlyó doktor a háború után elkerülte a felelősségre vonást. Szívesen tanúskodtam volna a vád oldalán). Hirsch bácsi szerencsésen elkerülte a “Somlyó-tesztet”. Néhány napra engedélyezték a felerősödéséhez szükséges pihenőt. De ez nem segített rajta.
Valamikor 1945 januárjában/februárjában a viszonylag kényelmes második emeleti szálláshelyünkről mindkét vásárhelyi család lekerült az első emeletre. Mai szlengben: a szükséges, használható (Notwendige) zsidó státusából átminősítettek a tűrt, esetlegesen még használhatók csoportjába. Ez volt a Schonung. A három szintes láger épületében az övéké volt az első emelet. Nehéz érzékeltetni, miféle zuhanás volt ez. A túlélés lehetőségei tekintetében ugyanúgy, mint a lágertársadalomban elfoglalt szerepünk viszonylatában. A második emeleten a munkaképesek laktak. Ott ágyakban aludtunk, igaz, kettesével, és három szinten. De ágyban és csak ketten. Láb/fej elrendezésben. Az első emeletre azok kerültek le, akiket a Lagerarzt, Somlyó főorvos a Schonungba utalt. A kímélőbe. Olyan betegek éltek itt, akiknél volt remény a felgyógyulásra. (Tévesen használom a “remény” fogalmát. Volt még bennük annyi erő, hogy megérte néhány napos pihenés árán a végsőkig dolgoztatni a rabokat. Gazdaságossági kérdés).Az első emeleten szintén három emeleten volt a háló helyünk, de nem ágyakban; priccseken aludtunk. Illetve tartózkodtunk. Négyen kényelmesen elfértünk (volna), de hetet-nyolcat préseltek össze. Hirsch bácsi állapota rosszabbodott. A testes, izmos ember szinte hetek alatt ment tönkre. Nem sikerült megtudnunk, mi támadta meg szervezetét. Vele egyidejűleg omlott össze Édesapám is. Elgennyesedett a teste. Flegmonia. Megnyomták a csuklóján, a felső karján tátongó nyílt sebből ömlött a sűrű, sárgás váladék. Mindkettőjüket szinte egyszerre szuperálták ki a munkára kivonuló kommandókból és költöztették le az első emeletre. Bandival együtt úgy határoztunk: velük tartunk. A másodikról aláereszkedtünk az első emeletre. Engem beosztottak a láger területén foglalkoztatottak közé. Volt egy viszonylag jó hónapom, a krumpli pucolóknál (Kartoffel Schäleraiban ) dolgoztam.. Loptam nyers és főtt krumplit, nyers hagymát, ami volt. Vittem belőle Hirsch bácsinak is. Bandi változatlanul a külső építkezéseknél dolgozott.
Apámnak szerencséje volt. Begyógyultak sebei. (Történetesen éppen nyers hagymát loptam a Schälereiból. Édesapám vékony szeletekre vágta, nyílt sebeinek hasadékain a bőre alá nyomkodta. Vitamin injekciónak szánta. Igaza volt? Tény, hogy felgyógyult.) Hirsch bácsi szemmel láthatóan gyengült. Az étel átfolyt benne. Igyekeztünk életben tartani, noha tudtuk: nem fog sikerülni. Az emberek ott valahogyan arckifejezésükben hordozták sorsukat. Ha nincs Bandi, ha nem vagyunk a közelében, már rég letették volna a földszintre. (A “száraz krematórium” utolsó stációja. Haldoklók vártak sorukra. Onnét csak kevesen menekültek meg)
Bandi nem volt ott, amikor Édesapja meghalt. Én ültem mellette, vigyáztam rá. Hogy a hullarablók ne vetkőztessék le, ne kutassák ki a száját, hogy még életében kiverjék esetleges arany fogait. Délután beérkezett a Bandi kommandója. Mindegyre szólongatta: Tata, Tata, ne menjen el. Aztán megfogtuk, levittük a halottas kamrába. Nem engedtük, hogy kifektessék a priccs elé, ahol az emberek belebotoltak, akaratlanul rávizeltek, ahogy az történni szokott.
Bandi átköltözött a mi priccsünkre. Velünk együtt érte meg a szabadulást. Május 9-én Dörnhau táborának kapuját nem a szabadító hadseregek, hanem a fegyverszünet tárta szélesre. A későbbiekben majd leírom, hogyan távoztunk a lágerből. Úgy adódott, hogy senkitől, így Banditól sem búcsúztunk. Nem tudom, mikor és milyen úton tért vissza Marosvásárhelyre. Ott azonnal megkeresett bennünket. Együtt jártunk a baloldali cionista szervezet összejöveteleire – de míg én inkább a baráti kapcsolatokat kerestem, ő elkötelezett cionista volt. Az első lehetséges alijával elindult, Palesztinába. Ott volt, amikor kikiáltották a független Izrael állam megalakulását. Ez volt az utolsó hírem felőle.
Negyed évszázaddal később, l976-ban kaptam első ízben turista útlevelet, amellyel felkereshettem Izraelt. Közel két hónapot töltöttem ott. Elképzelhetetlen zsúfolt programmal. Egyrészt, felfedezni az “Ősújországot” (Herzl Tivadar). Találkoztam rokonokkal, akiket még nem ismertem. Barátaimmal, akik az utolsó harminc évben váltották valóra álmukat: egy zsidó államban élni. Illetve, akik menekültek a szocialista Romániából.
Jeruzsálemmel kezdtem. A várossal. A Jad Vashem Múzeummal. És ha már ott, akkor amolyan zarándokút a Hősök Temetőjébe. Ahol Herzl Tivadar síremléke előtt illik tisztelegnie a cionista Erdélyi Emil fiának. Tettem a márvány emlékműre egy kavicsot. És találomra olvasgattam az Izrael Állam függetlenségéért életüket áldozó hősök síremlékeinek feliratait. Az első között fedeztem fel a Hirsch Bandiét. Az 1956-os szináji háborúban esett el

Apák és fiúk IV.
14 év 1 Komment

Július vége felé új kommandóba kerültünk, Steuerék, Lessmannék, és mi, azaz Erdélyiék. A Beszkid hegyek sűrűjébe építettünk ipari, keskenyvágányú vasúti vonalat, az építőanyag, felszerelések, gépek szállításához. Akkoriban már beszélték, hogy föld alatti gyárakat építenek be a sziklahegyek gyomrába. Reggelente mi voltunk a rakomány. Kis Dieselmozdony vontatta azt az öt – egyenként négy tonnás – nyitott teherkocsit, amelyekbe hajnali ötkor felkapaszkodtunk. Hátamat a kocsi fémfalának támasztva, alvással töltöttem az utazás mintegy harminc percét, akár a társaim többsége.
Egy reggel arra ébredtem, hogy Steuer Imre káromkodik, szidja Lessmann doktort. Hascsikarása volt, nem tudta vagy nem akarta kivárni, amíg megérkezünk, ahol bemenekülhetett volna egy földbevájt latrinára. Előhúzta csajkáját, kibélelte egy darabka, cementzsákból kitépett vastag papírral – belekakált. Erre figyelt fel Steuer. Iszonyúan lehordta. Az ügyvéd siránkozva védte magát: -De hiszen papírral béleltem, ki fogom mosni?.
A vasúti pálya kanyargós úton vezetett a tulajdonképpeni építőtelephez. A mi dolgunk a pálya továbbépítése volt. A vagonokból ott szálltunk le, ahol a az előző napokban félbemaradt a sínek lerakása. Helyenként a Bagoly hegység kemény sziklájába robbantottuk be a keskeny pályavonalat. Igazából kis kőbányák voltak. Légkalapáccsal fúrtunk robbantó lyukakat, a Todt szervezet szakmunkásai tömték meg dinamitpatronokkal. A robbantásokat megelőzően, a mester sípszavát követve, biztonságos helyre húzódtunk vissza. Boldog perceink is voltak: amikor egyik-másik töltet nem robbant fel. Ilyenkor akár fél órás munkaszünet volt, meg sem lehetett közelíteni a terepet, hogy eltakarítsuk a törmeléket. A talaj egyenetlen volt, éles köveken jártunk. Többségünk még az otthonról hozott bakancsot hordta, azok kitartottak az első időkben. Ha lerongyolódtak, talpuk levált a felsőrészről, egy-két szelet kenyér ellenében a suszterájban megjavították. A táborban voltak műhelyek, szabóság, cipészet – jobbára a katonáknak dolgoztak, és persze a tábor -arisztokráciájának?, Láger- és Block-Alteste, Kápó, stb. Akinek a kőbányában szétment a cipője, és már nem lehetett javítani, az kaphatott fatalpú cipőt. A felsőrész valami kemény textíliából készült. Kőbányában, fatalpú cipőben, ezt a megpróbáltatást kevesen élték túl. Azoknak meg voltak számlálva napjaik.
Nos, itt be kell fejeznem a Lessmannékról szóló tudósításomat. Hajnali bevagonírozásunk egyikén Egon sírva mutatta cipőjét. A rettegett fatalpú volt rajta. Otthonról hozott, dupla bőrtalpú bakancsát az apja késő este elcserélte valakivel, a Krauze-kommandóból, néhány szelet kenyérért. Egonnak hamarosan felsebesedett a lába, elgennyesedett. Mi már a szomszédos táborba, Dörnhauba kerültünk, (Hirsch bácsival és Janival) – amikor Steuer Imre üzent egy munkavezetővel: Egon meghalt. Tudtuk, hogy ez így fog történni. Nem mondtuk, minek mondtuk volna, de gondoltuk: az apja hibájából. Bűnéből.
Hamarosan elpusztult az ügyvéd is.
A szelektálásokat túlélő, Schotterwerkében dolgozó négy vásárhelyi apa-fiú közösségből ők voltak az első áldozatok.

Hirsch bácsit otthon csak látásból ismertem. A Béla Király utcában laktak, arra felé ritkán jártam. Az őszi nagy ünnepek idején, amikor a Knöpfler Vilmos utcai vörös téglás ortodox zsinagógában -vendégeskedtem? Goldstein Dezső nagybácsimnál, mindig megkerestem Hirsch Bandit. Az apja mellett ült, aki hófehér táleszébe burkolózva elmélyülten mormolta a szent szövegeket. Mindketten örömmel szabadultunk ki az imádkozó közösség kalodájából. A zsinagóga udvara vonzó, izgalmas közeg volt. Számlálhatatlan gyermek nyüzsgött, űzte a zsidó újesztendő legvonzóbb foglalatosságát: dióztunk. Az enyhén emelkedő udvar talajába kör alakú gödröket vájtunk. Nem nagyobbat, mint amekkorába belefért egy teáscsésze. Hazárd játék volt. Három-négy- vagy öt diót tettünk -ellenfelünk? ugyanennyi diója ellenében. Két markunkba öntöttük, és a mélyedés fölé dobtuk, ahonnét azok lefele görögtek. Egy részük becsúszott a mélyedésbe, a többi mellette gurult le. Megszámoltuk a gödörbe gyűlt diókat, páros/páratlan – az tette zsebre az egészet, ki mire fogadott. Voltak -szerencsés? kezűek, akikre rábíztuk a dobást. Ha nyertem, egy dió volt a jutaléka.
Bandi ilyen szerencséskezű volt, ezért kerestem őt, mielőtt diótól duzzadó zsebeimmel kivonultam a platzra. Soha egy hármasnál többet nem kockáztattam. Ki-ki anyagi tehetsége szerint, mert a diót vásárolni kellett. Kivétel, akinek kertjében diófáról rázták a héjas zsetont. ők persze hazardíroztak. Volt, aki nyolcas-tízes tétben játszott. A nagyobbak. A kicsik markában nem is fért volna el kétszer tíz dió. Ijedten figyeltük a merész játékosokat.
Innét barátságunk Bandival. Zömök volt, izmos. Kölyökkora óta segédkezett apjának, a festő- és mázoló mesternek. Vakolatig tisztára kaparta az öreg falakat, keverte a festéket, tisztította az ecseteket. Néha találkoztunk a városban is, ahol éppen dolgozott. Bandi mészfoltos ruhában, a létráról válaszolt üdvözletemre. Általában a Lajos király, Béla király, a Kossuth Lajos, Arany János utcában, a Maros hídjától nem túlságosan távoli városrészekben dolgoztak.A város virtuális gettójában. Ott laktak a szerényebb anyagi helyzetben élő zsidók. Közülük került ki Hirsch bácsi klientúrája

Apák és fiúk III.
14 év 1 Komment

Visszatérek a négy – a véletlenek és szívós egyéni küzdelmük nyomán együtt maradó – apák és fiaik történetére.
Hadd soroljam fel marosvásárhelyi társaimat, akikkel együtt kezdtük Schotterwerkében a tábor-életet:
Steuer Jakab, mindenkinek Jaki, fakereskedő, és a csupa izom; cigányos képű fia, Bubi, a Vörösmarty utcából.
A testes, vagy inkább hájas Lessmann doktor, ügyvéd az Iskola utcából, és csupaszeplős fia, Egon. Bubival, Egonnal otthonról jól ismertük egymást. Egyidősök voltunk, iskolatársak a zsidó elemiben, de én felettük jártam egy osztállyal.
Hirsch bácsi, a festő és mázoló mester, a Béla király utcából. őt csak látásból ismertem. Nagy ünnepek idején, ha apám átküldött Dezső bácsihoz az ortodox templomba, ott köszöntöttem. Zömök fiával, Bandival is ritkán találkoztam. Verekedős kamasz volt, iparos gyermekekkel járt, állami iskolában tanult.
Végül édesapám, Erdélyi Emil, apró termető illatszerész, a Rózsa-közből és jómagam, a vékony dongájú Laló.

Schotterwerke pályaudvarán viszonylagos nyugalom uralkodott. A munkavezetők, a Todt szervezet idősebb szakemberei munkát, teljesítményt követeltek tőlünk. Feszítette őket is az idő. A Beszkidekben hamar beáll a tél, addigra a vasútnak fel kell jutnia a hegyek közé, a számunkra ismeretlen célú nagy építkezéshez. Volt egy-két szadista mester, akik okkal, ok nélkül vertek. Tudtuk, hogy közeledtükre hajtani kell. De többségük semleges volt. ncélúan nem kínoztak. Inkább arra vigyáztak, hogy a napi előirányzattól ne maradjunk el. Amikor nehéz gépeket, áramfejlesztőt, nagyteljesítményű szivattyút kellett leemelni a tehervagon platójáról, a mester mindig odarendelte a nagyváradi Berger urat (Herr Berger!). Szállító vállalata volt a kőrösparti városban, művésze a rakódó munkának. Becsülte is őt Jakob Stöhr mester, kollégaként kezelte, cigarettával kínálta. (Stöhr mesterre még vissza fogok térni. Részben neki köszönhetem, hogy nem uralkodott el bennem a minden német iránti gyűlölet).
Az őrizetünkre kirendelt Wermacht katonák többsége idős ember volt, vagy sebesülése után a frontra már alkalmatlan fiatal. Voltak persze betegesen szadisták, mint az, aki agyonlőtte Samukát. Többségük várta, legyen vége a háborúnak. Kijózanodtak. Ez nyugalmasnak tűnő hely volt. (Alternatívájuk a keleti front, azaz a halál, vagy hadifogság). Kevesen voltak, talán tíz-tizenketten. A közel kilométer hosszú, fele olyan széles pályaudvar körül ráérősen végezték az őrjáratot. Kora hajnalban leszámoltak, átadtak a munkatelep vezetőjének, este átvettek. Nem sok gondjuk volt velünk. A munkatelepet körös körbe kifeszített drót határolta. Fél méter magasságban, földbe vert karókra csavarták. A magas főtől alig látszott ki, figyelni kellett rá, nehogy belebotoljunk. Aki a drótot átlépte, és háromméternyire eltávolodott, az elvileg már kilépett a telepről. Elvileg szökevénynek tekinthették. Ha valakinek ez eszébe jutott volna. De eddig nem volt rá példa. Negyvennégy kora nyári heteiben még elképzelhető volt, hogy aki megszabadult a gázkamrák árnyékától, akit munkára hoztak, az megéri a háború végét. Értelmetlennek tűnt a szökés.
Az oroszok valahol ukrán földön harcoltak, jó ezer kilométerre Sziléziától. Az amerikaiak Olaszországban, meg francia földön araszoltak – és ha meg is szökött volna valaki? Hová bújhatott, hová menekülhetett, hol várhatta volna be a felszabadítókat? Talán gyávák voltunk. Még bennünk éltek a Birkenauban megismert krakkói zsidók történetei a szökevényekről. Kevés kivétellel mindenkit elfogtak. Kutyák marcangolták, parasztok adták ki az üldözőknek…És tizedelték visszamaradott társaikat. Talán erre is gondoltak? Nem tudom. A Schotterwerkében töltött három hónap alatt senki meg nem szökött. Az őrzésünkre kirendelt katonák alig figyeltek ránk. Valami olyasféle félelem tarthatott vissza a cselekvéstől, amit már a gettózást megelőző napokban, illetve a gettóban töltött hetekben is megfigyelhettem.

Lessmannék.. Az Iskola utcában laktak, szemben a Korzó-közzel. Lakásuk a szokványos, három szobás bérház, kettő az utcára nézett, nagy udvarral, rengeteg virággal. Az a kevés emlék, amit onnét őrzök, hogy volt egy jól megépített hintájuk. Az ügyvéd kövér, lihegő, tohonya ember volt, velünk, gyermekekkel talán soha szót nem váltott. A hinta miatt voltam néhányszor Egonnál, amikor még elemi iskolában jártunk.

A mi Zeltünktől, (fazúzalék lemezekből összeállított, kör alakú barakk, sátor) kettővel arrébb kaptak helyet. Az ügyvéd örökösen siránkozott, ezt meg is értettük, utóvégre volt miért. De valahogyan másként kesergett, mint mi. Meg sem kísérelte megszervezni a napi túlélés feladatait. A fia, Egon, hát belőle is hiányzott az életerő, küzdő szellem, amely nélkül Schotterwerkében nehéz volt életben maradni. Máig bánt a feltételezés, hogy igazából meg sem kíséreltük segíteni rajtuk. Azt hiszem, nem is lehetett. Lessmann doktor már az első hetekben feladta hajdani önbecsülését. Elhanyagolta magát. Este (Feierabend), elcsigázva és mégis mindig éberen sorakoztunk a konyhabarakk előtti kis térségnél, hogy átvegyük a -főétkezésnek számító levest vagy főzeléket, ritkábban makarónira emlékeztető tésztaszerőséget (általában meleg ételt). És utána egy másik asztalnál a hidegkosztot. Kezdődött a szerzeményünk értékelése. Felmértük, hogy a tégla formájú kenyérből, amelyet a hideg-konyhások vágtak nagyjából három részre, ki milyen darabhoz jutott. Rövid hetek alatt félelmetesen kifejlődött bennünk a méretek, súlyok felbecsülésének képessége. Néhány másodpercnyi vizsgálódás után kétséget kizáróan megállapítottuk: melyik adag kenyér lehet plusz-mínusz öt-tíz grammal súlyosabb, melyikkel jártunk rosszul.
A margarinnál mondhatni egy-két grammra csökkent a felmérés bizonytalansága. E képességek birtokában indult meg a termékcsere. Volt, aki a szeletke szalámit cserélte be egy szelet kenyérre (első időkben a máramarosi, felvidéki chaszidok igyekeztek betartani a kóserség szabályait. Körbe járták a Zelt-eket, gajdolták: Voj veszek szolámi. Szolámi – levezs). Néha öncélúan, pusztán a kereskedés kedvéért is csereberéltek. Mint hangszeres művész a skálázással, hogy megőrizzék kezük, ujjaik mozgékonyságát. Ezek a percek voltak lágeréletünk első szakaszának olykor kellemes, máskor keserves, de mindenképp izgalmas, a sorsjegyek húzására emlékeztető élménye. Most derült ki, mennyire kedvezett az aznapi szerencse, vagy volt részrehajló a vacsora kiosztásával megbízott szakács. Alaposan megvizsgáltuk a leves állagát. Találni benne egy-két szem burgonyát, úszkál egy még felismerhető káposztalapi, sárgarépa, vagy csodák csodája, falatnyi, cafatnyi hús. Elfogyasztására csak azután kerülhetett sor.
Azt eléggé gyorsan megtanultuk, hogy nincsenek véletlenek. Volt ételosztó szakács, aki a gyermekeknél a kondér mélyére sülyesztette a merítő kanalat. Következésképp sűrűbb, tartalmasabb volt a csajkánkba juttatott leves. Mások aszerint kedveztek, földije, ismerőse a soron levő, vagy sem. Magyarul, lengyelül, szlovákul, vagy jiddisül szólalt meg. Persze valamennyien igyekeztünk olyan ételosztó elé jutni, amelyiknél kilátásunk lehetett a protekciós méréshez. Éberen figyeltük, melyik kondérnál fogyott el az étel kétharmada. Aki az alsó harmadból kapott, annak vajmi kevés reménye maradt a tartalmasabb adagra. Helyezkedtünk, ügyeskedtünk. Ki ahogy tudott. Kit ahogy engedtek a többiek, akik nem kevésbé voltak tájékozottak az étel osztásának titkait illetően.
Lessmannék képtelenek voltakj alkalmazkodni az új feltételekhez. Nem tudtak ügyeskedni, felbecsülni az adott körülmények között is mindig lehetséges jobbik, legalább is jobbnak tartott megoldást. Amint beloccsantották csajkájukba az esti ételt, kiosztották a kenyeret, a feltétet,(Zulagot), mindketten nekiláttak, elfogyasztották az utolsó falatig, morzsáig. Mi többiek, félretettünk másnap reggelre egy szelet kenyeret, megkentük margarinnal, ízzel… Gondoltunk a holnapra. Lessmannék soha! Mohón, mérlegelés nélkül faltak. – A kenyéradagot, az egészet. És a -Zulagot?, (két dekányi margarint, vagy leveseskanálnyi marmeládét, szelet szalámit, darabka sajtot – mikor mit). Nem emlékszem, hogy megrágták volna az ételt. Holott ez fontos volt. Akármilyen volt, amit adtak, igyekeztünk minél hosszasabban elfogyasztani. Élvezni az evés ízét.
Az ételosztást, a vacsorálást lágeréletünk kivételesen izgalmas percei követték. Nálunk, de nem Lessmannéknál. Nyomban vacsora után, Steuer Bubival elindultam a beszerző útra. A lágerélet első hónapjaiban még élt az elhurcoltakban az otthoni beidegződések visszfénye. Aki valamilyen véletlennek (vagy ügyeskedésének) eredményeként hozzá jutott némi élelmiszer többlethez, a gyermekeknek adott egy-két falatot. Krumplit, aki a konyha melletti -schälerei-ban, a főzéshez burgonyát és zöldséget előkészítő sopronban dolgozott. Mádi szőlősgazda volt egyikőjük, tőle kaptunk egy-egy méretes sziléziai burgonyát. Ha emlékeznék nevére, csupa nagybetűvel írnám. (Bokájánál összekötötte a nadrágot, lábszára mellé rejtette a nyers vagy főtt krumplit. Kockázatos volt a csempészés, az ajtónál álló német főszakács, néha a zsidó kápó bottal ütögette testüket, ellenőrizni, rejtegetnek valamit. Botozással büntettek).
Lessmann Egon nem csatlakozott beszerző, magyarán kéregető útjainkhoz. Gyenge volt, a fizikai munka felemésztette minden energiáját. Elfogyasztotta vacsoráját, apjával együtt lefeküdtek. Bár volt rá lehetőség, tisztálkodásra, mosakodásra véletlenül sem vállalkoztak. Soha le nem vették ingüket, noha társai, azok nagyobbik része sietett a bádogból kialakított vályúhoz, amelybe bőven csorgott a jéghideg víz. Igaz, didergető, csípős volt a sziléziai napnyugta, hulla fáradtak voltunk a tégla, cementzsák rakódás terhétől, – de 1944 június-júliusában még sokunkban kitartott az otthoni önbecsülés maradványa. Akiből ez hiányzott, – utólag így látom – az hullafoltként, korai, akkor még igazolhatatlan önfeladásként volt értelmezhető.

Apák és fiúk II.
14 év 3 komment

Schotterwerkében, a munkatáborban ily módon szerencsésen indult az életünk.
A következőkben nincs szándékomban leírni a sziléziai lágerekben megélt esztendő történetét. Talán más alkalommal. Arról akarok beszámolni, hogy még érkezésünk délutánján már számba vettük, kiket és honnét hozott össze a véletlen. Többen is voltunk marosvásárhelyiek, ami végtére nem csoda, hiszen 6.500 zsidót zsúfoltak be a gettóba, szállítottak ki Auschwitzba. Nyolcan, akiknél apának és fiúnak sikerült együtt maradniok. Ezt akár rokoníthattuk is, akár egy csodával.
Négy apa és négy fia… Plusz egy kilencedik városunkbeli, Goldschlag Samu. Egyedül kászálódott le a vagonból. Hogy mi történhetett a családjával, azt ő is csak sejthette, mint mi valamennyien.
Samuról, Samukáról (apám cionista körében a fiatalabbak közé tartozott, innét a némileg becéző Samuka) nincs mit írnom. Illetve, hogy ő volt az első gettóbeli társam, akit láttam meghalni, alig hat héttel azután, hogy megérkeztünk Schotterwerkébe.
Aránylag jó erőben voltunk, az éhezés még nem szedte áldozatait. Igaz, a tetvek már feltűntek a csíkos rabruhák varrataiban, de ezek, akkor, még nem terjesztették a kiütéses tífuszt. Azt akarom ezzel jelezni, hogy Birkenau fojtogató légkörétől szabadulva, a halál megszűnt mindennapos élményünk lenni.
A hirtelenében felépített átrakódó pályaudvaron dolgoztunk. Megkétszereztük, háromszoroztuk a sínpárokat, a széles vágányok mellé lefektettük a keskeny nyomtávút. Talpfát, síneket, cementzsákot, téglát, kábelkötegeket, gépeket emeltünk ki a negyven tonnás, hatalmas tehervagonokból, és raktuk át a mellettük nevetségesen aprónak tűnő vagonokba. Nehéz volt a munka, és persze sokunknak szokatlan. A máramarosiak némi kárörömmel gúnyolódtak. Erdei munkások voltak, fadöntők, állatokat tartottak, nekik nem hólyagosodott fel máról holnapra a tenyerük. Végre fölénybe kerültek a városi urakkal szemben.
Samukáról valóban kevés az írnivalóm. Együtt dolgoztunk a Butzer-Holzmann (napokra a Krauze) kommandóban. Ha jól emlékszem, a sínhordó csapatok egyikéhez volt beosztva. Délben, ebédszünet idején, amikor kihozták a közeli tábor konyhájáról a gőzölgő leveses kondérokat, kiosztották bádogtányérjainkba a híg levest, Samuka is mellénk telepedett egy téglarakásra. Kanalazta levesét, mint mindannyian. Egy katona magához intette. Hívhatott volna mást is, de rá esett a választása. Letette a csajkáját, lehetett benne még néhány kanálnyi híg lé. Az őrhöz lépett, jelentett:
– Ich melde Gehorsam… A katona szokatlan dolgot mívelt. Fogta a sapkáját, elhajította – túl a kifeszített dróton. (Ezzel jelölték ki a munkatelep kerületét). Rászólt Samukára, mint egy betanított ebre, hozza azt vissza. Engedelmesen átlépett a határvonalon, tett néhány lépést a fűbenn heverő sapka felé. Fel akarta emelni, de erre nem került sor. A katona vállához emelte fegyverét, célzott és lőtt. Majd odalépett a fűben hanyatló csíkos ruhás rab mellé, felvette sapkáját, és intett néhány társamnak:
– A hullát vigyék a raktárépület mellé!
Letakarták néhány szétrongyolódott cementzsákkal. Este hatkor, a munkaidő végén, egy rögtönzött hordágyon vittük fel, a tábor kapujáig. Ott, mint mindig leszámoltak – az ötös sorokban bevonuló kommandókat, és utoljára a hordágyat cipelő négy embert meg a halottat. A létszám stimmelt. Egy halottért nem problémáztak a Häftlingeket bérlő cégek. Volt a táborban tartalék. A Butzer-Holzmann másnap is pontosan leszámolva megkapta a maga száz emberét.
A háború után, amikor hazatértünk Marosvásárhelyre, a két életben maradt unokatestvérének számtalanszor el kellett mesélnem a történteket. Pontosan emlékszem Schotterwerkére, a munkatelep formájára, hogy merre volt a latrina, hová ültünk le ebédosztáshoz – ezt kizárólag az éveken át az ismételt, folyamatos kikérdezésnek köszönhetem.
2001 tavaszán Ágoston Vilmos íróval és feleségével felkerestük Auschwitz-Birkenaut, majd Schotterwerkét, és a három kilométernyire fekvő Dörnhau táborát – ahol `44 szeptemberétől további kilenc hónapot töltöttem, ott ért utol a fegyverszünet.
Barátaimmal, és egy helybéli, németül értő lengyel férfi – Jacek Dusciak, helytörténész – segítségével kerestem Schotterwerke átrakódó pályaudvarát. Helyén ritkás erdőt találtam, áthatolhatatlan, sűrű bokrokkal. A hajdani kőzúzdák romjai meredeztek ott, rozsdálló fémgerendák, időrágta betonfalak. A környékről eltűntek, elüldözték, kipusztultak a sziléziai németek. Kelet-Lengyelországból, a szovjetektől elfoglalt területekről telepítették ide az új honfoglalókat. A második, harmadik nemzedékük él a községben.
Semmit nem tudnak arról, mi történt itt a múltban.
Nem is érdekli őket.
Talán még ma is átmenetinek érzik ittlétüket.
Lengyel ismerősünk tudta, merre kell keresgélnünk. Bepréseltük magunkat a bokros sűrűjébe, nyomok után kutattunk. A fák tövénél néhány korhadó talpfára bukkantam, szabályos távolságban feküdtek egymástól. Kissé feltúrtam a humuszt, rátaláltam a vasútvonalak jellegzetes zúzott kőágyára. A síneket nyilván felszedték a háború után, kohóművekbe szállították. Botorkáltam a bokrok között, kerestem a munkatelep határvonalát jelző dróthuzalt. A rakódó teret, ahol Samukával az ebédet fogyasztottuk. Nem találtam. Egy sínszeget kihúztam a korhadó talpfából. Schotterwerki emlék. A tábor helyén, a dombtetőn ma is barakkok állnak, raktároznak valamit – nem érdekelt, hogy mit.
Talán nem érdektelen feljegyeznem: 2003 nyarán másodszorra is visszatértem hajdani lágeréletem helyszíneire. Amerikában élő unokámat vittem magammal. Gondolván arra, hovatovább az utolsó lehetőség, hogy az Újvilágban nevelkedő gyermek egy túlélő kíséretében ismerje meg családtörténetének ezt a szakaszát. Nem úgy -általában? Birkenaut, hanem a cigánytábor 15. számú barakkját, ahol most a málladozó betontalapzatot láthatja, a főtőtest tégláit, a bejárat tövében termő szép fehér csiperkegombát.
Visszavetítettem előtte azt a júniusi délutánt, amikor a 9. számú gyermekbarakkból megszöktem, átrohantam a 15-ös bejáratához, hogy együtt maradjak édesapámmal. Lemérhette, milyen távolságra lehetett tőlünk a női tábor, ahonnét próbáltuk – eredménytelenül – felismeri, közöttük vannak-e a mieink.
Schotterwerkét kerestük fel, meg Dörnhaut, a Beszkid hegységek sziklatestébe vájt végelláthatatlan folyósokat, termeket. Megváltozott világra bukkantam. A sziléziai lengyelek felfedezték a -holokauszt-túrizmusban? rejlő üzleti lehetőségeket. Idegenvezetők kalauzolják az idelátogatókat. Vezetik őket a jól kivilágított földalatti labirintusban, írják a helytörténetet, gyűjtik a leendő múzeumhoz a relikviákat.
Születnek az új mítoszok, hogy itt kellett volna gyártani a beígért csodafegyvereket, hogy ide akarták költöztetni a lebombázott nehézvíz gyártó telepek után a német atomfegyver kutatás központját. Ám ami ennél is nagyobb vonzerőt jelenthet a közelmúlt iránt érdeklődő turisták számára: bizonyítékok hiányában is közzétették feltételezésüket, miszerint a sziklába vájt birodalom lett volna a Führer új főhadiszállása.
Se non e vero, e ben trovato.
Egymást váltják a közeli parkolóban a német idegenforgalmi társaságok távolsági buszjáratai…

Apák és fiúk I.
14 év 2 komment

A Gross Rozen KZ-hez tartozó Schotterwerke munkatáborról tudtommal nem jelentek meg visszaemlékező írások. Dörnhauról, amelyet a tábor zsargonja nemes egyszerőséggel -száraz krematóriumnak aposztrofált, magam is négy könyvben olvastam bőséges leírást, magyar szerzők könyveiben – de írtak róla a lengyel zsidók is.
Nem hinném, hogy célszerő lenne a megemlékezések sorát még eggyel gyarapítani, mégis, meghátrálok barátaim, hozzátartozóim kérése-követelése előtt. Hetvenöt éves, és az utolsó túlélők egyike vagyok. Kilenc marosvásárhelyi zsidóról szól a történet, akiket a sors és a szelektáló SS tisztek szeszélye a sziléziai Beszkidek Bagoly hegységébe, az Eule Gebiergebe, az ott elszórt harminc-egynéhány munkatábor legkisebbikébe, Schotterwerkébe vezényelt).

************************************************

Birkenau.
Nem tudom, hány órát tarthatott az a végtelen vánszorgás, amíg a számtalan szögesdróttal össze-visszahurkolt kapukon áthaladtunk.
Mindegyiknél leszámoltak, átadtak, újra leszámoltak, vonultattak, leszámoltak…
Szakadó esőben meneteltünk, katonák, kutyák őriztek, számoltak, ötös sorokban egymásba kapaszkodtunk – egymagunkban összerogytunk volna.
Zuhogott az eső.
Balra a döngölt úttól ritkás erdő, gomolygó füst, kutyaugatás – nem tudhatom, hány órát tartott, de végül megérkeztünk egy pályaudvarra.
Beton rakódó, futballpályányi tér.
Hosszában sorakoztunk, újra leszámoltak, szakadt a sziléziai eső.
Mozdony tolatott be, egy marhavagonokból álló szerelvényt – lehetett vagy húsz kocsi.
Arra vigyáztam csak, hogy el ne engedjem apám karját, és ne kerüljünk az ötös sor szélére, mert azokat érte gyakrabban a gumibotos verés.
Bottal nógattak.
Félretólták a vagonok nyikorgó ajtaját – a szokásos méretek, 12 ló vagy 48 ember.
Számítgattam, melyikbe terelnek be – gondoltam, az ötödikbe vagy a hatodikba.
Mindegy, csak őrizzük meg az ötös sort!
Kapaszkodjunk egymás karjába, akkor együtt maradunk! És ha igaz, megszabadulunk Birkenautól, a gázkamrától, a ritkás erdőből áradó füsttől, bűztől.
Tiszt érkezett.
– Mützen ab! – le a fejfedővel!
A menetoszlopot vezénylő altiszt feszes tartásban jelentést tett.
Az eső lekopaszított fejünkre zuhogott, folyt be nyakunkon a csuromvizes ruhába. Nem éreztük, hiszen merő, víz volt az egész testünk.
Újraszámláltak, majd egy harsány:
– Links um! Balra át! – első sor előre lép!
– Rechts um! Jobbra át, előre indulj!
Az ötös sorok szétszakadtak, a szélső sor megindult, Az odakészített pallókon feltántorogtak az első két vagonba. Következett a második sor, ebben állott az apám.
– Links um! Lépés előre!
– Rechts um! Sor indulj!
Kilenc napig észtveszejtve küzdöttünk, hogy egymással maradjunk, hol apám, hol én szöktem meg egy-egy munkára kijelölt transzportból, ha a szelektáló tiszt nem együtt választott be a menetcsoportba.
Most mindennek vége. Néztem, hogy nyeli el apámat a harmadik vagy negyedik vagon.
– Links um! lépés előre!
Most már mi lépdeltünk a pallókhoz, be a vagon sötétjébe. Lehettünk talán nyolcvan-kilencvenen, (Auschwitzba jövet 72-öt számolt le a csendőr, de akkor még helyet kellett szorítani a bőröndöknek, batyuknak. Több hely kellett a magatehetetlen öregeknek, lefektetni, vagy legalább leültetni az egészen kis gyermekeket – no meg ruha is volt rajtunk, nem is egy, hogy tartalékunk legyen).
Szóval a korábbi tapasztalatok alapján nem tudhattuk, hányunkat préselték be a vagonba, amelyek ráadásul német teherkocsik voltak, nem biztos, hogy méretükben megegyeztek a magyarokéval.
Amorf tömeg, gyurmaként préselődött be a vagon sötét gyomrába.
Tudtuk, hogy Birkenaunál rosszabb nem lehet.
Elszakítottak apámtól! – csak erre gondoltam, bár abban sem vagyok biztos, hogy ekkor még mindig gondolkodtam.
A vagonba felszállt egy német katona, zsámolyt adtak be neki, leült a vagon közepére. Fegyverét a lába közé fogta, és ránk parancsolt, húzódjunk hátrébb.
Nem kellett erőltetnie.
Amint esteledett, egyúttal ránktört Szilézia éjszakai hidege. Mint a juhok, bújtunk egymáshoz. Csak arra emlékszem, a folytonos fészkelődés valami lassú, szabálytalan kerengéssé alakult. A testmeleg gőzt fakasztott a vizes ruhákból, sokunkat ez mentett meg a tüdőgyulladástól. Mozgás, kerengés közben lábon állva aludtunk.
A hosszú, másnap délig tartó utazásból semmi másra nem emlékszem, csak erre a lassú forgásra. Amikor a massza szélére kerülve fázni kezdtem, nyomban kígyó vagy inkább gilisztamozgással befelé törekedtem a sűrűbe.
Hangos kiabálásra eszméltem. A vonat állt, a katona félretólta a vagon ajtaját, leszállt. Vezényszavakat pattogtatva kiparancsoltak a vagonból.
Sorakozó, számlálás.
Kábultan próbáltam felmérni, hol vagyok, mi történik velünk. Kápráztató napsütés, lankás dombhát, búzatáblák. Bakterház, két pár sín, öt vagon, ennyit választottak le a szerelvényről. A többi már indult is tovább. A hátramaradó vagonokból kiömlő embermasszát elindították a domboldalra felvezető úton. Tíz percet sem tartott, amikor kis kanyar után feltűnt a szögesdróttal körülvett tábor, zöldre mázolt, kör alakú épületekkel. Fából vagy préselt lemezből készülhettek, lehetett úgy harminc. Mellettük két szabályos barakk, faépületek, akárcsak Birkenauban. Még nem léptünk be a tábor területére, de már kívülről láttuk, itt minden vadonatúj, előttünk még senki nem lakott benne.
Újra átszámoltak, majd sapkánkat levéve (Mützen ab!), bevonultunk s kis Appelplatz-ra. Ezt már ismertük, ilyenen töltöttük napjainkat Birkenauban.
A barakkból kisétált egy feszes tartású tiszt, arca jobb oldalán vágott seb, kezében lovaglópálca. A bennünket kísérő őr jelentett, az SS parolis tiszt valami utasítást adott a mögötte álló őrmesternek (?). Az dobozt vett elő, nyakba akasztható, zsinórra fűzött kerek vászonlapocskákat adott át a foglyoknak.
ötjegyű szám volt rajta.
Az enyémen 43083.
Valakit találtak, aki magyarul, szlovákul tolmácsolta a tiszt pattogó hangon közölt utasításait.
– Mindenki tanulja meg németül a sorszámát!
Ezentúl ez a nevünk. Ágy kell jelentkeznünk: Ich melde Gehorzam, Häftling nummer dreiundvirzignuldreiundachtzig. Jelentem alázatosan, a negyvenháromnulnyolcvanhármas rab… stb.
Nyomban ki is próbálták.
A sorban állóknak egyenként, magasra emelt jobbkarral kellett elismételniük számukat, státusukat.
Ágy tudtam meg, hogy az első vagonbeliek között, negyvenháromnulhuszonkettes számmal ott van, velünk van az apám.
Én már tudtam róla, ő még nem. Csak amikor rám került a sor, és ahogyan azt még a román líceumban tanultam, a himnusz éneklése idején, szép lazán emeltem a karomat.
– Ich melde Gehorzam… – nem jutottam el a számokig.
Élesen hasított koponyámba a lovaglópálca, egyszer, kétszer. A tiszt mondott valamit, nem is dühösen, inkább oktató hangon – amit a mögötte álló tolmács nyomban magyarított.
– Emeld feszesen a karodat, te szerencsétlen, mindjárt agyonüt!
A fejbőröm kihasadt, homlokomba csordult a vér, én hangosan jelentettem és boldog voltam. Most már apám is tudja, hogy együtt maradtunk.

Erdélyi Lajos Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.