Verő László : A megalkuvó 1

In memoriam:Sz.J.

Csoma István napjában kétszer remegő kézzel elhúzta a függönyt az ablaka elől, és hosszasan nézte a vele szemben lévő épület udvarán körbe-körbe sétáló, egyforma ruhába öltözött asszonyokat. Szeme ilyenkor megnedvesedett, s egyik kajla carpatia cigarettáról gyújtotta meg a másikat. Mikor a húszperces séta véget ért, lehuppant a rozzant fotelba, és meredten bámult maga elé.

 

195* őszén az ígéretes karrier elé néző tehetséges hírlapírót behívták a rajoni kapitányságra. Már három éve jelentek meg írásai, versei a városi Néplapban. Kiadásra várt első verseskötete. Csoma nem értette, miért kereste telefonon az elvtárs. Soha nem írt olyasmit, ami miatt kérdőre vonhatnák. Az erdélyi táj szépségeiről, szerelemről írt, ártatlan novellákat publikált, soha semmi rendszerelleneset nem vetett papírra.

A megadott időben vasalt fehér inget, a jobbik barna nyakkendőjét, és kopottas, de angol szövetből készült öltönyét készítette ki Szidi – a városszerte csodált fiatal és okos felesége.

– Vigyázz magadra drágám, semmi butaságot se mondj.

– Mit mondhatnék? – vonta föl szemöldökét Csoma.

– Tudod, hogy én politikával soha sem foglalkoztam, ha csak Cicero beszédeit eredetiben nem nevezhetnők annak.

– Itt soha sem lehet tudni, talán Cicero-t is imperialista kémnek tudják – pöckölt le mosolyogva egy porszemet az asszonyka ura zakójáról.

Mielőtt a kapitányságra ment volna, benézett a szerkesztőségbe, nincs e üzenete, feladata. A kollégák furcsán néztek rá, volt, aki a köszönését sem fogadta. Nem értette, mi lelte őket. A fűszerkesztő-helyettes, amikor meglátta, magához intette:

– Csoma elvtárs!

Csoma elvtárs? – képedt el magában. Pethes Áronnal egy iskolába jártak nyolc évig, még soha nem szólította meg így…

– Én nem tudom, hogy mit követett el, de arra ne számítson, hogy mi maga miatt kockáztatjuk a lap biztonságát! Mikor végzett, jelentkezzen nálam, és ne próbáljon mást bemesélni, mint ami ott történt.

– Áron! Mi a fészkes fene van veled? – kérdezte Csoma egykori osztálytársát.

– Fogalmam sincs, miért hívattak. Te tudsz valamit?

– Ne bizalmaskodjon, kérem, amit mondtam, ahhoz tartsa magát – ezzel sarkon fordult.

Az újdonász ezek után kissé megrémülve osont ki a szemet-orrot csípő, ócska cigarettáktól bűzös redakcióból. Sietve lépdelt a kapitányság felé, mely pár száz méterre volt a szerkesztőségtől. A kapuban igazoltatták, miközben alaposan szemügyre vette az egyenruhás közeg.

– Hová tetszik? – kérdezte románul persze.

– Pop elvtárshoz, 11 órára hivatott – felelte rossz románsággal.

A rendőr a telefonhoz lépett, és megkérdezte, valóban várják e a delikvenst.

– Mehet, első emelet, ötös szoba. Itt egy biléta, ezt el ne veszítse, mert benn marad, persze lehet, hogy ezzel együtt is – mondta nyomatékkal a silbak.

Csoma most ijedt meg igazán, mi történhet vele? Átfutott előtte az előző néhány hét, kivel beszélgetett, kinek mit mondott, de semmi rá nézve terhelő nem jutott eszébe.

Szorongva, nagyon óvatosan kopogtatott a festékét hányó ajtón, melyre col.Pop volt kiírva, ákombákom betűkkel.

– Szabad – hangzott odabentről, meglepetésére magyarul.

Óvatosan nyomta le a kilincset, és próbálta magát minél kisebbre összehúzni, mikor belépett.

– Á, Csoma elvtárs! Már vártam, foglaljon helyet – invitálta mosolyogva a százados.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondta, mint rég nem látott jó ismerősök szokták a promenádon.

– Parancsol szivarat? – kérdezte kedélyeskedve.

– Köszönöm – fogadta el Csoma, a felé nyújtott dobozból a színivalót.

Miután rágyújtottak, a szekurista, mintegy csevegve vágott bele mondandójába:

– Tudja, Csoma elvtárs, mi szemmel tartjuk magát.

– Ennek igazán örülök, százados elvtárs – motyogta az újdonász, nem kis ijedséggel vegyült iróniával.

– Ó, nem úgy, ahogy maga gondolja – kedélyeskedett tovább a százados. – Tudja, a maga írásai tetszetősek. Fölfigyeltek rá az elvtársak.

– Igen örvendek ennek – válaszolta rosszat sejtve Csoma.

– Arra gondoltunk, hogy vajon miért nem ír maga fontosabb dolgokról, mint a természet, szerelem, meg efféle semmiségekről. Tudja, most sokkal előrébbvaló dolgokról szól az élet. Körülöttünk az imperialisták, a belső ellenség, miközben teljesíteni kell a munka frontján és meg kell vívni a békeharcot.

– Igenis – húzta még jobban össze magát a kliens.

– Nemsokára ünnepeljük Románia egyesülésének évfordulóját. Szeretnénk, hogy a december elsejei számba, maga írná a vezércikket. Persze megtoldjuk a honoráriumát, egy kis karácsonyi csomaggal. No! Mit szól hozzá? Nem akárkinek teszünk ilyen ajánlatot.

– Igazán megtisztelő, nem is tudom, hogy mit mondjak. Én nem vagyok alkalmas erre, hisz tudják az elvtársak, én ilyesmikről soha sem írtam, nem hiszem, hogy alkalmas lennék a megtisztelő feladatra – fújta egy szuszra Csoma, beleizzadva a végén.

– Nézze elvtárs! – emelte föl hangját a százados – mi nem szoktunk kétszer kérni! Megírja a cikket, vagy nem?

– Azt hiszem, nem tudom – rebegte tördelő kezekkel.

– Rendben van, megértettem – sziszegte a foga közül. – Nézze, itt egy idézés, adja át a feleségének. La revedere! – köszönt el románul Pop.

Az újságíró megsemmisülve lépett ki a szobából. A kapuban átadta a bilétáját, és maga sem tudta, hogy hogyan ért haza. A felesége rémülten fogadta az urát mikor belépett, még soha sem látta ilyen állapotban.

– Mi történt kedves – lazította meg a nyakkendőjét.

– Ez neked szól. Olvasd! – nyújtotta át a levelet az asszonynak.

 

Folyt.köv.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:39 :: Verő László
Szerző Verő László 84 Írás
1986-ban alapítottam meg a Héttorony Könyvkiadót, mely élt tíz évet, és több mint száz kiadott kötet maradt utána. Béke poraira. Most - e kor igényeinek megfelelően - itt, a világhálón halásszuk a jó írásokat, remélhetőleg szerzőink, és olvasóink örömére. *** Született 1954. április 12. Budapest Elhunyt 2007. május 24. (53 évesen) Budapest