Verő László : Vízió

Ezt az írást a régi virteseknek teszem föl mementóként. Meg lehet nézni az MV-t. Akik telirondították, azok – mint akik jól végezték a dolgukat – odébbálltak, ahogy vizionáltam…

Mottó:

„Gyávák! – mondta a szar a járdán. – Mindenki kikerül engem, mindenki fél tőlem!”

 

 

Egy derős októberi napon, furcsa portálra lettek figyelmesek a nagykörúton jövő-menő emberek. Hatalmas üvegablak, amin bekukucskálva tucatnyi asztalt, székeket, tiszta fehér falakat láttak. Mást semmit. A bejárat fölött csak egy tábla, melyen ezt a furcsa feliratot olvashatták: MAGYAROK VÁRNAK.

Pár nap múlva néhányan beóvatoskodtak a helységbe körülnézni. Várták, hogy valaki útbaigazítsa őket, de hiába. Az egyik falon hatalmas táblára lettek figyelmesek, amin a következő szöveget olvashatták:

 

Itt azt írhatsz, olvashatsz, és mondhatsz, amit akarsz.

Amit írtál, tűzd ki ide.

Ha valami, vagy valaki tetszik, akkor adj neki piros pontot, ha nem feketét.

A szolgáltatás ingyenes, egy feltétellel: belépéskor álarc viselése kötelező.

 

A terem téglalap alapú volt, a bejáraton és az utca felőli ablakon kívül más nem törte meg az egyenes falakat, még mosdót is hiába kerestek. Az asztalokon kicsiny táblácskák álltak, apróbetűs föliratokkal: irodalom, vers, közélet, politika, humor, megy ilyenek.

Az első fecskék leültek az asztalokhoz, és megilletődve írni kezdtek a kikészített papírlapokra.

Egy hét múlva, több tucat kézirat sorjázott szép rendben a táblán. Mikor a vendégek bejöttek, elolvasták a kifüggesztett írásokat. Sokan pontot biggyesztettek tetszésüket, vagy nem tetszésüket jelezvén az elolvasott cikkek alá. Volt, aki csak beugrott pát percre olvasni, de a többség írt is valamit, ha már arra járt. Lassan kezdett klubszerővé alakulni ez a furcsa intézmény. Asztaltársaságok jöttek létre, szimpátiák szövődtek, vitatkoztak egymás közt, kritizálták egymást. S közben a táblán gyűltek az írások. Volt köztük egészen kitűnő vers, vélemény, elemzés, novella, miegymás. Persze olvashattak jószándékú műkedvelő próbálkozásokat, döcögő sorokat, ömlengő poémákat is.

Egy hónap elteltével, törzsvendégekként léptek be a terembe, kíváncsian fordultak a táblához – kedvenc szerzőik új írásait keresvén – és foglaltak helyet, az immár megszokott asztalukhoz, kielégítvén írásvágyukat. Néha betévedt egy-egy símaszkot viselő, kigyúrt kuncsaft, aki csak a táblához járt, és vastag filctollal végigpötyögtette a kéziratokat, amúgy nem sok vizet zavartak. A többség ügyet sem vetett rá, csak mosolygott ezeken. A sísapkás rendszerint dolgát elvégezvén, magában motyogva – most jól megadtam nekik – kisomfordált a helységből.

Az év végére, a meglehetősen eklektikus társaság, valami sajátos közösségé alakult. Jóleső érzéssel kívántak egymásnak boldog ünnepeket, és büszkék voltak magukra, hogy a „táblájuk” milyen szépen gyarapodott.

 

A következő év elején, megjelent egy furcsa alak. Nem a megszokott A/4-es lapra rótta sorait, hanem A/3-ra, és ezekkel kezdte telitűzdelni a táblát. Valami mániákus megszállottságtól hajtva, napi több ívet biggyesztett ki zavaros írásaival. A többiek először megpróbálták érdemben kommentálni a provokatív szüleményeket, de egy idő után sorban fekete pontokkal honorálták az agresszort. Az egymásba érő pöttyök eltakarták rövidesen a nagydarab lapokra rótt összefüggéstelen sorokat.

A görbe gerincű kis emberke, ezt látván, kisebb csürhét verbuvált össze a közeli aluljáróból, és egy nap ezekkel rontott be az ajtón. Az álarcok nyílásán bamba szemmel pislogó homleszek, vigyorogva kezdték el az ajándékba kapott fekete tollal végigpontozni a táblán lévő összes írást, kivéve persze a megbízójukét, akinek az írásai alá otromba piros bunkókat kapartak.

A többiek rossz érzéssel nézték az attakot, de ki félelemből, ki beletörődéssel, ki csodálkozással, ki pedig – a demokráciába ez is belefér felkiáltással – szemlélte a történéseket. Amúgy folyt csöndesen a megszokott mindennapi élet.

Az egyik napon, egy fekete inges, karszalagos figura lépett be. Körülnézett, a táblán kibetűzte a rövid működési szabályzatot, majd vigyorogva leült az egyik asztalhoz. Nagy dülöngélő horogkeresztet vésett a lap tetejére, amit hosszas megelégedéssel nézegetett. Majd elővett egy rongyos, magyarra lefordított Mein kampf-ot, és nagy erőfeszítéssel, néhány mondatot másolt a lapjára. Amikor ezzel elkészült, alulra egy nyilaskeresztet kanyarintott nagy büszkén, és a tábla közepére tűzte. Vigyorogva nézett körül, és távozott. A többiek értetlenkedve silabizálták a szinte olvashatatlan sorokat. Volt ki vállat vont, volt, ki néhány mondattal kommentálta, hogy ezt nem kellene talán, de a többség papírja fölé hajolva, úgy tett, mintha nem történt volna semmi.

Másnap ugyanez a figura lépett be a terembe. Gyorsan körülnézett, de látva, hogy senki sem törődik vele, hátrafordult, és rekedten szólt ki az ajtón: jöhettek! Három nyüzüge, símaszkos, fekete inges suhanc dobogott be, ormótlan bakancsban, melyről darabokban szakadt le a sár. Az első intett, hogy jöjjenek utána. Megszívta az orrát, és hatalmasat köpött a padlóra. A többiek röhögve követték társukat. A vendégek mélyen az asztalok fölé hajoltak, csak néhányan álltak föl, és távoztak halkan. A kisded csürhe a táblához lépett, és módszeresen a kéziratok alá szenvedtek pár primitív mondatot, borzalmas helyesírással. Minimális szókészletükből bőven ismételték a zsidó, goj, maszturbálni, bolsevik, kommancs, szavakat. Majd hatalmas fekete pacákkal rondították el a táblán lévő írásokat.

A vendégek összenéztek, egyre többen somfordáltak ki a megkedvelt törzshelyükről, de a többiek úgy gondolták: nem törődni velük, mi vagyunk többen. Egyesek fölháborodott kommentárokat írtak a jelenségről, mások megpróbálták kifigurázni a kicsiny primitív hordácskát, megint mások valami rosszul értelmezett demokrácia felfogással, beletörődtek a garázdálkodásba.

Néhány nap múlva, már megszokott rendszerességgel törtek be a feketeingesek a „klubba”, és látván, hogy bántatlanul tevékenykedhetnek, újabb és újabb mulatságokat eszeltek ki. Az egyikük a sarokba ment, és idétlenül röhögve a falra hugyozott, miközben infernálisan büdöseket fingott, a társai nagy megelégedésére. A másik egy spray-vel teliszórta a falakat horogkereszttel.

Az egyre fogyatkozó társaság megpróbált nem tudomást venni arról, hogy mi folyik körülötte. Az egykor hófehér falak, és a szép rendben sorakozó kéziratokkal ékes tábla, telimocskolt romhalmazzá vált. A padló úszott az okádékban, szarkupacokkal tarkítva. Az egyik sarokban békésen üldögélő két idősebb vendég – akik csöndesen múlatták az időt – rémülten látták, hogy vége a békés esti kvaterkázásaiknak. Az egyik bakancsos be is igazolta félelmeiket, mikor egy ízben – körülnézve, hogy a társak látják e – nagyot rúgott az asztalukba, rájukborítván azt.

Kis idő múlva, már csak pár megrögzött törzsvendég nézett be, nosztalgiázva a régi szép időkön.

Azután már ők sem.

A csürhe egy szép napon üresen találta a termet, csak a kicsi, görbegerincű emberke körmölt egy sarokban. Büszkén néztek egymásra:

– Győztünk! No keressünk egy másik helyet!

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:37 :: Verő László
Szerző Verő László 84 Írás
1986-ban alapítottam meg a Héttorony Könyvkiadót, mely élt tíz évet, és több mint száz kiadott kötet maradt utána. Béke poraira. Most - e kor igényeinek megfelelően - itt, a világhálón halásszuk a jó írásokat, remélhetőleg szerzőink, és olvasóink örömére. *** Született 1954. április 12. Budapest Elhunyt 2007. május 24. (53 évesen) Budapest