kisslaki : PRÁGA TE DRÁGA

A megriadt géppuska hirtelen felugatott a téren. Az emberek iszkoltak menedéket keresve az árkádok felé mint a bogarak, ha a szakácsné váratlanul rájuk kapcsolja a villanyt. Görnyedten futottam én is a többiekkel. Igaz, hátrányban voltam velük szemben, mert még egy cekker sört is vittem ölemhez szorítva, testemmel védve mint anya a gyermekét. Az üvegekkel együtt remegtem:

          Édes istenkém, csak nehogy valamelyikünk golyót kapjon s akkor a betétnek is lőttek.

Később kiderült, hogy csak vaklárma volt az egész. A dühös gépágyú csak a múzeum homlokzatát lőtte, hogy csakúgy úgy porzott, hullott a vakolat. A harckocsi parancsnoka bizonyára megnta a prágaiak nyaggatását, kérdéseit – csak azért lövetett, hogy vége legyen már a csoportosulásnak és a felesleges vitáknak

– Mit kerestek itt nálunk fegyverrelő Csehszlovákia Szovjetunió szövetségese s nem ellensége. Mi szláv testvérek vagyunk.

A százados tudta, hogy hogy neki nincs testvére, csak egy unokahúga, az is Moszkvában él. Lassan lassan megnyugodott a tér. Az idegbeteg galambok visszatértek guberálni, és ismét benépesedett a Vencel tér. A boltosok újra kinyitottak. Az emberek siettek még vásárolni ezt azt, mert csak a jó isten tudta, mikor nyitnak újra. Én már nyugodtan sétáltam haza, megvolt mindenem.

A lépcsőházunk – ami egy passzázsba nyílt – a régi ismerős harckocsi gunnyasztott. Legénysége friss uborkát evett, már ügyet sem vetett rám, csak az őrmester intett barátságosan. Az első napokban nem tudtam mire vélni jóindulatát, de később a bevonulásuk harmadik napján majdnem ráfizetettem erre.

Egy délelőtt éppen tréningeztünk otthon az üres lakásban, mert a háziak a kamasz fiúkkal váratlanul vidékre utaztak, mikor csöngettek. Ajtó előtt, vagy hatan heten toporogtak. Valószínűleg a szóvivőjük – egy hisztériás nőszemély – rám ordított:

          Mért adtál sört az oroszoknak itt lenn a bejáratnál?

          Nem adtam, tévedés lehet a dologban asszonyom.

Ami persze igaz is volt. A jó somogyi angolságomból következtethetett, hogy nem vagyok egy igazi yorkshire-i disznóhizlaló.

          Melyik országból jöttetek?

          Magyarok vagyunk.

          Jobb ha hallgatsz,- és mellbe lökött. Naná hogy rögtön becsuktam az ajtót belülről.

 

Ismerem az ilyesmit. Az egész világon így megy ez. Először jó esetben összeverik az embert mert kollaboráns, kém, hazaáruló, gyilkos, azután mit segít ha még egyenként is elnézést kérnek utána. Az első még csak meglök egy kicsit, a következő már megüt, a többieknek már csak a rugdosás marad. Különben ők tévedtek. Sajnos összetévesztettek a háziúr fiával, ő is ugyanolyan tejfeles képű suhanc volt, mint amilyennek én is látszódtam. Másodsorban tévedtek, mert ha a katona sört kért volna tőlem, és ha marad még nekem is későbbre, adtam volna neki isten bizony jó szívvel. Hálából, mert az első feszült délelőtt nem lőtt le bennünket a felfordulásban.

Úgy történt, hogy huszadikán este még béke és csend honolt. Este – a műsor után – átruccantam a „Lucernába”. Ez, a Budapesti „Moulin-Rouge” -hoz hasonló műsoros exkluzív hely. Első igaz nagy szerelmemmel Verával egy `luxus-kurvával` volt találkám. Elég korán hazamentem, de furcsállottuk a háztetőn lassan feltünedező, pozíciót kereső katonákat.

Reggel korán ébredtünk a térről feldübörgő zaj miatt. Az ablakból lepillantva látni lehetett a rengeteg embert, és a páncélosokat, ahogy csikorogtak forogtak mint részeg megkergült óriási ősállatok. Egy csoport, véres nemzetiszínű zászlóval rohant üvöltve, ki tudja milyen cél felé? Néha kézifegyverek is beleugattak a káoszba. A mellékutcákban egy csoportot láttunk, ahogy vödörrel, pemzlivel fölszerelve, nagy igyekezettel kátránnyal kenték az utcatáblákat, hogy az oroszok ne tudjanak eligazodni a városban. Hiábavaló, tehetetlen elkeseredés, düh szülte tenni akarás. Megelégeltük a bámészkodást. Mit keresünk még itt a téren a világ egyetlen nyelvét sem beszélve a magyaron kívül? Senki sem tudta, hogy mi fog történni itt a következő pillanatban Legjobb lesz hazamenni a védett lakásba. Az átjárót időközben egy vasredőnnyel lezárták, nem tudtunk bemenni a lépcsőházunkhoz. Azért mégsem időzhettünk itt míg kinyitják, feltoltuk az irdatlan zajt csapó vastákolmányt. Megdermedtünk, mint a dilis Lóthné mikor Szodomát megpillantotta. Egy páncélos szörnyeteg állt előttünk és két katona a fegyverét ránk irányította.

          Mája kvartyira”- mondtuk, s benyúltunk szinte egyszerre a felső zsebükbe, hogy megmutassuk a szolgálati útlevelünket, ahol oroszul is oda van írva. Az őrmester a tank tetejéről azt hihette hogy zsebünkből valami bombát akarunk előrántani. Villámgyorsan az égre bámuló géppuskát ránk irányította.

Egyikünk középen felemelt kézzel, rögtön konkrétan beszart. A másik kettő balra, jobbra vetette magát. A lövések elmaradtak. Ott álltunk fenntartott kézzel, moccanás nélkül. Az őrmester komótosan lekecmeregett a páncéldögről, fegyverét lóbálva hozzánk lépett. Átlapozta az útleveleket, vigyorogva megveregette vállamat, s azt mondta atyáskodva

          -„Nye bojsza” . Hülye viccei vannak az úrnak, gondoltam.

A második napon már nem zárták el az átjárót, de az egység maradt. Nekünk már mehetnékük volt. Pár nappal később bementünk a varietéba, szerettük volna a maradék gázsit felvenni, de azok ott azt mondták hogy ez viszmajor eset. Mi nem ismertük azt az illetőt, de gyanítottuk, hogy pénzre nem számíthatunk.

Otthon haditanácsot tartottunk hármasban. Tovább nem maradhatunk, hisz reménytelennek látszott, hogy a Prágai Varieté még ebben a hónapban újra kinyisson. Ha mégis, biztos nem látják szívesen a műsorban a magyar fellépőket. Ráadásul pénzünk fogytán volt, nincs más hátra haza kell mennünk.

Nagyon sajnáltam. Sajnáltam otthagyni az öreg Károly-hidat, és az annál jóval fiatalabb Verát. Pedig milyen szépnek ígérkezett életük első külföldi szerződése! A premier utáni napon, szépen írt a műsorról a „Velerni-Praha ” Gondtalannak ígérkezett az augusztus. Csodálatos dolog, ha az embernek pénze és ideje is van azt elköltenie. Éjszak az előadás után majd mindig nyakamba vettem az ó-várost, s a kocsmákban kerestem a vidám Svejk és a tragikusan eltávozott Hašek nyomait. Brettschneider detektív úr is bizonyára már az égi „Kehely” –ben füleli Palivec kocsmáros vendégeit, hátha valakit bekísérhet a mennyei áristomba őfelsége gyalázásáért…

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:37 :: kisslaki
Szerző kisslaki 252 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de