Nagyajtai Kovács Zsolt : Játszottunk egy jót III.

*

 

 

— Sanyi. Bóka Sándor, tisztelettel — tolta elém a vodkát Sanyi. Volt ebben a hapsiban valami, amivel nem tudtam magamban mit kezdeni. Első látásra egy nagydarab, kalácsképű szivarnak látszott, aki egy csepp szimpátiát nem ébresztett maga iránt. Második látásra azonban unottsága módszeres, kimunkált viselkedési formáról árulkodott, rendkívül mély hangja, valamint az, hogy egyfolytában a szemembe nézett, mintegy kikényszerítve belőlem azt, hogy beszélgessek vele, egyfajta pozitív kapcsolatot alakított ki bennem. Feltehetően az volt a módszere, hogy az ilyen vendégek, mint én, akiken látszik, hogy valami nagy bánat nyomja a szívét, jobb, ha elmondják neki bánatuk okát, ő meghallgatja, de mert nem érdekli, ezért nem is fogja soha senkinek elpletykálni. Ha meg a delikvens nem hajlandó beszélni, hát nem hajlandó. Ő akkor is megpróbált segíteni.

— Örvendek, szervusz Sanyi — nyújtottam a kezemet, amit Sanyi el is fogadott egy olyan arckifejezéssel, melyből az ember pillanatnyi hangulata szerint azt olvasott ki, amit akart. Szárnyaló fantáziával rendelkező, igen optimista ember akár valamiféle mosolyfélének is felfoghatta, de lehetett éppen egy elutasító, torz grimasz is. Én az előbbi kategóriába soroltam magam. — Visszaülök még egy kicsit, ha nem zavarok.

 — Itt, zavarni? — hökkent meg Sanyi. — Csak ülj vissza, barátom, nyugodtan, itt nem zavarsz senkit, és téged sem fog zavarni senki. Erről én gondoskodom — böködte a mellkasát a derék csapos, én pedig, nem tudni miért, különös hálát éreztem iránta. Leküldtem a vodkát a rendeltetési helyére, majd visszabattyogtam az asztalomhoz és rázöttyentem a székre. A szék ettől igen keserves recsegéseket produkált, a figyelmeztető hangok után pedig erőteljesebbé vált a testem alatti imbolygása, mint amennyire imbolygott eddig. Nem tudtam, hogy ezt az eddig elfogyasztott alkoholmennyiséggel hozzam-e összefüggésbe, avagy valóban a szék statikai állaga utal arra a következtetésre, miszerint a szék hamarosan megszűnik rendeltetését betölteni. Mindenesetre célszerűnek láttam, hogy nyugton ülve maradok egy félórácskát még, azután úgyis megyek. Hogy hová megyek, afelől fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy mennem kell, mert ha nem, nem fogok hazatalálni sem, csak majd holnap. Az éjszakákat pedig, az én koromban már mégiscsak célszerű otthon tölteni még így május második felében is, mint mondjuk egy frissen főnyírt árokparton…

Otthon, ami nekem már nincs. Kata megengedte (!), hogy pár napig, amíg meg nem oldom — akár átmenetileg is — a lakásomat, addig otthon (otthon?) maradhatok, de igyekezzek ám, mint naiv agár a műnyúl után, mert nincs sok időm. Mármint otthon maradni, merthogy az életemből azért csak van még valamennyi, hogy a vaseke forgassa ki. Ez olyan, mint a csípje meg a kokas, csak rejtélyesebb. Ritkán szoktam berúgni, most úgy néz ki a dolog, hogy közel állok hozzá. Másként nem kavarnék itten ennyi marhaságot össze, meg vissza se. Különben is, mi az, hogy nekem nincs otthonom? Harminc év kemény, de becsületes munkája fekszik abban a lakásban, amelyet mind a mai napig otthonomnak nevezhettem, igaz, nem kizárólag a sajátomnak, de büszke voltam arra, hogy Katával közös otthonunk van, ahol a gyerekek is felnőttek, és míg fel nem nőttek, el is fértek. Azután sem azért nem fértek el, mert akkorára nőttek, hanem mert önálló életet kezdtek, előbb Gergő, aztán Enikő, és a dolgok természetes rendje az, hogy a gyerekek is legelőször saját tetőt akartak a fejük felett tudni. Katának tehát az a fantazmagóriája, miszerint a lakás csakis és kizárólag az ő tulajdona, úgy nem igaz, ahogy van. Ahhoz, hogy ezt egy bíróság így kimondja, kellett egy dr. Rúthman Amália is, de szegényt hagyjuk békén, talán nem is az ő bőne. Inkább valamelyik pszichológusé, aki ilyen lelkivilággal engedi ítélkezni őt. Mindegy. Vizsgáljuk meg inkább azt a kérdést, mi indíthatta Katát arra, hogy ennyire kisemmizzen engem, aki harminc éven át a társa voltam. Mielőtt azonban a vizsgálatot megindítom, kikortyolom a maradék sörömet.

Letettem az üres üveget az asztalra, abban a pillanatban megállt egy sötét árny az asztal előtt. Fölnéztem, Sanyi volt az, a legeslegújabb kiváló barátom, kezében egy tálcát egyensúlyozva, a tálcán párás üvegben sör, mellette vodka.

— Gondoltam, jobb lesz, ha hozom. Így nem kell ugrálni, csak majd a végén — szólt gyakorlatias bölcsességgel.

— Sanyikám, te egy lélekbúvár vagy, azonkívül gondolatolvasó — köszöntem meg udvariasságát Sanyinak, mert valóban azon gondolkodtam, hogy inni kéne még valamit. Nem azért, mintha még mindig kifejezetten szomjas volnék, csak mert az alkohol kezdte kifejteni rendeltetésszerű hatását és ebben az állapotban kifejezetten jól éreztem magam. Eszem sarkában sem volt hazaindulni, pörgőnek, élesnek éreztem az agyamat, úgy éreztem, ha most nem gondolom végig az eddigi és a jövendő életemet, akkor soha. Nem is beszélve az éppen imént saját magamnak kiszabott feladatról, miszerint kisemmizésem okát kell haladéktalanul kiderítenem. Néhány másodperc megfeszített, igen aktív agyforgatása után rájöttem, hogy azokon kívül, amiket eddig megállapítottam, nemigen tudok semmi mást okként rögzíteni. Ez nem azt jelenti, hogy nincs több ok, csak én nem jöttem rá. Amit pedig sejtek, nem bizonyítható, bár levezethető, de a vége egy hatalmas kérdőjel, márpedig a magamfajta mérnökembernek az, ami kérdőjeles, az nem más, mint puszta feltételezés. Azért nézzük csak meg alaposabban ezt a puszta feltételezést, mert mit lehet tudni manapság, akár a kapanyél is elsülhet. Netán — mint ahogyan azt nem sokkal korábbról már jól tudjuk — a tyúkszar is felrobbanhat. Tehát feltételezésre fel, Szerémikém, lássuk, mi lehet a sufni alján.

 

Kata feleségem mindig is megkülönböztetett figyelmet fordított arra, hogy ismerőseink, barátaink, velünk általában hasonló jövedelemmel, illetve munkával bíró emberek milyen színvonalon élnek. Jelentős többségének sikerült jóval többet megengedniük maguknak, mint ahogyan tehettük ezt mi saját magunkkal, ennek az okát pedig én nagyon is jól ismertem. Kata azt hitte, hogy ő is jól ismeri, csak másképpen magyarázta. Szerinte sokkal többet dolgoznak ezek az emberek, mint én, több magántervezést vállalnak, mint én, munkaidő után is, éjjel-nappal magánterveznek, mert ambiciózusabbak, mint én. Én ezt nem fogadtam el, azt mondtam, hogy ez esetben csak azt nem értem, hogyan van idejük emberfeletti jótékony munkájuk gyümölcsével hivalkodni nap mint nap a város legelegánsabb presszójának teraszán, ahol délelőttönként megisznak két-három konyakot, aztán beülnek a hatmillás autójukba és nincs a városban rendőr, aki egyszer is el találná kapni őket… Tudtam én, hogy honnan a rengeteg pénz. Az egyszerű, kisjövedelmű, kevéssé kvalifikált emberek átveréséből, ha óhajtod, kedvesem, kitérhetek rá, de úgysem értenéd meg. Egyszer tán még elmondom, most csak annyit, hogy én szeretek becsületes lenni, és bár aláírom, hogy ez nem mindig kifizetődő, talán mégsem lehet belebukni. Kata azonban az én becsületességemet — mint említettem — élhetetlenségnek fogta fel és közölte velem, hogy én egy kripli manus vagyok, lelkileg és érzelmileg legalábbis. Ezt évek hosszú során keresztül éreztette velem, de különös érzékkel mindig csak annyira, hogy túlságosan meg ne sértsen, hiszen neki sem lett volna jó, ha egyszer megunom, és azt mondom, le is út, meg fel is. Meg hát a maga módján tán szeretett is egy kicsit, azt hiszem. A lényeg az, hogy Kata nagyzási hóbortban szenvedett, neki mindig több kellett volna annál, mint ami van, ezt egy ideig ügyesen leplezte, de később nem tudott vele mást kezdeni, mint kinyilvánítani. Sem én, sem a két nagyobb gyerek nem értettük Kata viselkedését, mindnyájunk szerint megvolt mindig mindenünk ahhoz, hogy nyugodtan, ennélfogva még akár boldogan is élhessünk, éppen elég fáradtságba került az, hogy ezt a szintet tartsuk, de tartottuk. Kata megalomániája vezette őt Jenci és Barbi csodálatos világába, fenntartás nélkül elhitte ennek a két széltolónak, hogy munka nélkül lehet a leggyorsabban és a legtöbb pénzt keresni. (Ha gonosz akarnék lenni, meg kellene állapítsam, hogy másfajta megközelítés alapján ugyan, de ebben azért van némi igazság…) Én azonban maradi ember vagyok és inkább dolgozni szeretek, mellesleg nem is tudom, hogyan lehet csalni úgy, hogy más ne jöjjön rá.

— Jó-jó, csak mán itt ül órák óta, ahelyett, hogy húzná innest a belit a fenébe! — riasztott fel egy középrészeg hang csöndes elmélkedésemből. Fölnéztem, láttam, hogy a kopasz, félmeztelen, trágyaszaros haver mutogat élénken rám, közben olyan pofákat vágott, mint egy rángógörcsös pali a végső stádiumban. Sanyi pultos a maga két méteres magasságával és a százharminc kilójával odaállt elé.

— Te mióta támasztod itt a pultot, Ficzere fiam?

— Én mán nyitáskó’ itt vótam! — csapott akkorát a mellkasára Ficzere fiam, hogy majdnem hanyatt esett tőle.                                  

— Akkor neki van még ideje itt hozzád képest, tehát ki fog távozni kettőtök közül most azonnal, Ficzere fiam? — győzködte a kempinggatyás urat Sanyi. Ficzere fiamról — néhány másodpercig őt figyelve — akár tanulmányt is írhatott volna egy kardiológus, melynek témája az infarktus látható jelei az eseményt megelőző pillanatokban a beteg ábrázatán. Ficzere fiamat azonban szerencsére elkerülte egyelőre ez a tragikus esemény, az említett tanulmány-alap viszont nem lett egy cseppet sem emberibb.

— Hhhőő… — hörögte Ficzere — engem akarsz te innést kirúgni, Ssssanyííí?

— Téged bizony, Ficzere fiam — veregette a vállát Sanyi —, ha nem vagy képes befogni a pofádat és nem álldigálsz itt a továbbiakban példás csöndben. Ez az ember nem bántott téged, csöndben csücsül a székén és közben olyat tesz, amire te képtelen vagy. Gondolkodik. Mert neki van mivel és van min. Érted-e, amit mondok neked?

Ficzere bólogatott, pislogott, szívott egy nagyot az orrán, majd bele is piszkált egyet, a leletet a nadrágjába törölte, és ezzel hátat is fordított nekem. Valami azt súgta, jobb lenne ezek után, ha a távozás matyómintásra hímzett mezejére lépnék, mielőtt valami nagyobb baj történne. Ámde ott volt még a lezáratlan gondolatmenetem Katával kapcsolatban, kinek velem szembeni viselkedését megtorlandó egy zseniálisnak tőnő, viszont rút emberi tulajdonságot magában rejtő gondolat villant az agyamba. 

Bosszút kell állnom.

Igen ám, de hogyan?

Hát, például, tegyük fel, hogy stílust váltok. Mondjuk, valami nagymenő, vaker dumát fogok ezentúl vele szemben alkalmazni, jampec módon öltözködöm, pálmafás, pucér nős nyakkendő, csőnaci, felhajtott fazon a jakón, miegymás. Azt fogja hinni, hogy megbuggyantam, mint a papírdobozos bor. A havonkénti egyszeri láthatástól is eltiltja Adriennt, Gergő és Enikő pedig azonnal, széles nyilvánosság előtt kijelentené, hogy mellékelt Szerémi Mihályhoz nem is volt, most sincs és nem is lesz semmi köze. Feltehető, hogy Katával együtt lenne valamennyi igazuk, ráadásul — figyelembe véve szinte mániákus precizitásomat és hagyománytiszteletemet — fogalmam sincs, hogyan tudnám a „vaker” dumát természetes módon, hihetően alkalmazni. Tehát nem, nem ez a jó megoldás. Valami más kell, de valami hasonló, meglepő, ami imponáló, de Kata számára bosszantó és kellemetlen is egyúttal. Hagyománytiszteletem ellenére néhány hajmeresztő ötletem volt már az életemben, most is valami ilyesmit kellene kitalálnom. Mondjuk, elmegyek teniszbajnoknak, a teniszt Kata mindig szerette, hajdanán űzte is e sportot, más kérdés, hogyan. Hülye vagy, Szerémikém, ötvenöt évesen, szemüveggel az orrodon akarsz elkezdeni teniszezni, ez rosszabb, mint a jampi vaker. Nem beszélve arról, hogy a teniszpályán szaladgálni kell a labda után, mert ezek a firnájszos ellenfelek mindig máshová ütik a labdát, mint ahol te éppen állsz, te pedig akkor sem szaladnál semerre, ha kergetnének. Amellett hátbavágnád magadat az ütővel, orrabuknál a hálóban egy-egy röpténél, meg ki tudja még, mi minden jöhetne, tehát akkor a teniszbajnokság is elvetve.

Tán még egy utolsó kört inni kéne, mert már megint kiszáradt itt az asztalon előttem minden. Intettem Sanyinak, jelezte, hogy érti, egy perc múlva szó nélkül hozta az italt, majd diszkréten odébbállt. Egy korty a vodka, egy pohár a sör, így ni, máris tisztább az agyam. Milyen jól forog, most például azt gondolom, hogy Katát molesztálja négy-öt huligán, én odamegyek, mindegyiket egyszerre lekaratézom, Kata pedig a karjaimba omlik. Ezzel meg csak az a baj, hogy nem karatéztam soha az életben, nem is tudom, hogyan kell. Ez tehát megint kifújt, már csak azért is, mert ki a fene akarná molesztálni Katát, ha eddig soha senki nem tette. Ne gonoszkodj Szerémi, Kata mindentől függetlenül ma is jól néz ki, akár meg is molesztálhatnák már valakik. Az a lényeg, hogy ez sem az igazi, főleg azért nem, mert nem is bosszú, hanem jótett. Már persze nem a moleszta, hanem a megmentés. A végén itt maradok a csodás fantáziámmal terv nélkül. Nézzük tehát tovább. Mondjuk, feldobom a bakancsomat, elhajítom a kanalamat, magyarán kipurcanok, mint marha a kergekórba. Ez megint nem szerencsés, mert bosszúnak ugyan bosszú, de éppen semmit sem tudnék belőle élvezni. És ha nem is igazából hervadok ki, mint a novemberi krizantém, hanem csak úgy játszásiból? Ez azért már úgy valami lenne, nem igaz? Hi-hííí, ez nem akármi lenne. Megrendezném a saját vermelésemet, megírnám a búcsúztatómat, azt is, amiben tőlem búcsúznak, azt is, amiben én búcsúzom a többiektől. Valahol a háttérben meghallgatnám, álszakállba és svájcisapkába öltözve, hogy ne ismerjenek fel. Mennyi marhaságot hallhatnék rögtönzésként, az előre megírt beszéden túl? Félhóttra röhöghetném magam. Hogy a legjobb férj, a legáldozatkészebb családfő, a pótolhatatlan támasz, a legkiválóbb apa. Mi ebben a bosszú? Hát az, hogy megfigyelhetném Katát, valóban őszintén gyászol—e, vagy alig várja, hogy új életet kezdjen. Azután, mondjuk két hét múlva jelentkeznék, pléhpofával, csak úgy egyszerűen mondanám, hogy helló, jöttem a pici lányomért, mert esedékes a láthatás. Háá-hááá, beszarok, ez baromira jó, Kata is betojna. Hol a söröm, azt még megiszom, aztán hazamegyek, ha tudok. Érdekes lesz felállni, de megpróbáljuk, így ni. Kár hogy az asztalt nem vihetem magammal, merthogy amúgy is olyan rozoga, nem lehet semennyire se belekapaszkodni.

— Sanyi! — rikkantottam egy nagyot —, fizetek, egykomám, és híjál nékem egy bérkocsit, egykomám, mer’ haza kék menni, légyoly aranyvirág. Köszönöm, köszönöm, szevasztok.   

 

*

 

Tyű, a macska rúgja meg, de fáj a fejem. Hol vagyok? Hány óra? Milyen nap van ma? Na, várjunk csak. Mi történt mostanában? Ajjaj, ötven kiló a fejem. Honnan tudjam, mi történt mostanában, ha azt sem tudom, milyen nap van, hány óra van és egyáltalán? No, nézzük csak, vaslogikával kikövetkeztetem. Hol az órám? Hol az üvegszemem, anélkül nem látok rendesen. Itt, a karomon az órám, azt mutatja, hogy hét harminc. Digitalice mutatja, miután huszonnégy órás, akkor ebből az következik, hogy reggel van. Ha este lenne, azt mutatná, hogy tizenkilenc harminc. Ez eddig tehát rendben van. Tegnap (most már biztos, hogy tegnap) váltam el, tegnap péntek volt. Jellemző, még jó, hogy nem tizenharmadika. Következésképpen tehát ma szombat van. Nem kell mennem dolgozni, amúgy sem tudnék nemhogy dolgozni, be se menni. Miért van a karomon az órám, amikor mindig leveszem lefekvés előtt. Rejtély. Alapjában véve mindegy, lényeg az, hogy megvan. Az ágynemű ismerős, a pizsamám nem. Persze, mert nem is pizsama, ez a tegnapi ingem. Az ágy is megszokott, akkor tehát csak itthon vagyok. Igen, igen, emlékszem már valamire. Kocsma, vodka, sör, Sanyi. Kockásgatyás, félmeztelen, kopasz ürge. Tán taxit kértem, de hogy jött-e, kifizettem-e, nem tudom. Biztos. Húú, ki a fene csenget itten nekem hajnali fél nyolckor? Másodszor is. Mi van, ég a ház? Föl kell kelni, mert ez addig csenget, míg meg nem unja. Még jó, hogy nem trombitál. Nem találom a pacsnimat, egye meg a rák.

— Nyitom már, csak szálljon le a csengőről! — botorkálok az ajtó felé és kinyitom.

— Jó reggelt, uram. Megismer?      

Egy vadidegen pofa állt az ajtóban, esküdni mertem volna, hogy sose láttam.

— Hát izé, így momentán, elsőre talán őőő… mégse — makogtam. — Ki maga?

— Én hoztam haza tegnap este önt taxival — válaszolta készségesen a manus. — Nem volt önnél elég pénz, úgy beszéltük meg, hogy ma reggel fölugrom érte.     

— Aha — pislogtam zavaromban — tényleg? Izé, jöjjön már be, legyen szíves — álltam félre az ajtóból. — Mennyivel maradtam adós? Foglaljon helyet. Kér egy kávét?                         

— Elfogadom, köszönöm — jött beljebb a taxis. Magas, kisportolt, harmincas pacák volt.  

— Fölrakom a kávét, öt perc alatt kész — szabadkoztam. — Izé, még aludtam…     

— Nem kell magyarázkodnia, uram — szólt megértően a taxis. — Tudja, mi elég sok mindent látunk, hallunk, tapasztalunk az életben, az utcán csupa rendkívüli dolgok történnek. Amellett mindenkinek lehet egy rossz napja.

Elkészítettem a kávét, a derék taxis megköszönte, kifizettem az adósságomat, megköszöntem én is tisztességes borravalóval. Villámgyorsan átbeszéltük a jelenlegi politikai helyzetet, egyetértettünk abban a jelentős filozófiai kérdésben, mely szerint kutyából sosem lesz szalonna, a koma adott egy névjegykártyát sűrű bíztatások közepette, melyek lényege alapján ha bárhol, bármikor taxira van szükségem, csakis őt hívjam, mert ő olyan, mint a MALÉV, száll rendelkezésre, hahaha.

Amikor már éppen feladni készültem minden reményemet azzal kapcsolatban, hogy egyszer még az életben megszabadulok tőle, végre és nagy nehezen elhúzta a csíkot, én pedig lerogytam a konyhai stokira és kilátástalannak éreztem a helyzetemet. Ezért rágyújtottam, majd előkotortam a kredenc mélyéről a néhai apósom által főzött legféltettebb kincsemet, egy üveg ötéves, ötvenfokos tiszta cseresznyepálinkát. Nagyot húztam az üvegből, gondoltam, lesz, ami lesz, itt most vagy elpatkolok, vagy újjászületek. Csodák csodájára, a cseresznyepálinkától némileg magamhoz tértem, a fejem kitisztult és fizikailag is mintha a javulás jeleit észleltem volna magamon.

Szerémikém, itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a fejekbe, azonkívül ne tereljük mellékvágányra a síneket. Magyarán mondva jobban teszed, ha visszadugod a kályimpásüveget a kredencbe, mert ez olyan huncut lé, hogy hamar lédús leszel tőle, mint a vadalma. Észre sem veszed és már sokkal hülyébbet csinált belőled, mint amilyen vagy. Mi most pedig nem érünk rá itten kéremszépen hülyének lenni, mert nekünk dolgunk van, mégpedig nem is kevés. Mi az, hogy „nekünk” van dolgunk, meg hogy „mi”? He? Hányan vagyok én, te tökfej Szerémikém, mi? Nahát akkor, irány a fürdőszoba, fogmosás, borotva, meleg-hideg zuhany, közben átgondolod, mi az a sok fontos dolog, ami nem tűr halasztást.

Nem véletlenül találták ki az okosok, hogy a zuhanyozásnak frissítő hatása van. Álltam a vízsugár alatt, élveztem a jótékony masszírozását és közben magvas gondolataim támadtak. Eszembe jutott például, hogy vajon hol lehet Kata, volt feleségem, de főleg hol lehet Adrienn, a pici lányomő Az egyáltalán nem baj, hogy tegnap este nem láttak, amikor hazaértem, persze az sem biztos, hogy nem láttak, csak én nem emlékszem rá. Mindenesetre fix, hogy most nincsenek itthon. Ezért tehát ha befejezem a zuhanyolásomat, akkor megkeresem a makográfomat a zsebemben, ha el nem hagytam, és felhívom őket. A makográf ugye arra jó, hogy mindegy, hol leledzik a delikvens, a kis készülék akkor is dalol a retikülben, zsebben, nyakban, bárhol. Már persze akkor, ha nincs kikapcsolva és a tulaj valahol hallótávolságon belül van. Bizonyos Murphy nevezető törvényalkotó szerint azonban a dolgok nem úgy működnek, ahogyan az a dolgoktól elvárható, tehát a tulaj nem fog jelentkezni. Várjuk ki a végét, egyelőre hűtsük a vizet szép fokozatosan, így ni, mostmár olyan hideg, hogy szinte éget. Hőő-hühü, ennyi, ebből elég volt. Dörzsölöm magam a törölközővel, ez igen, újjá vagyok születve. Éljen a szép magyar nyelv. Éljen továbbá és nem mellesleg a hideg víz. Farmernadrág, fehér póló, sportcipő, milyen helyes gyerek vagyok. Nem is nézek ki ötvenöt évesnek. Legfeljebb ötvennégy és fél, a többit letagadhatom. Csak nem tudom, minek tenném?

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:53 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest