Avi Ben Giora. : Imola 11

Nyomtatás

11.

Miközben az eshetőségeket latolgatta a három lány, hazaérkeztek a „munkások”.

— Mi történt, Péter? — kérdezte Borbála. — Miért vagy ágyban, és nyakig betakarva?

Péter képtelen volt válaszolni. Összeverődtek a fogai úgy vacogott, noha erre semmi oka nem lehetett volna, hiszen már kellemesre fordult az idő. Megszeppent nővére, Imola válaszolt helyette.

— A láposhoz mentünk vízért a mosáshoz, meg szappanfüvet szedni. Úgy látszik mások is gondoltak arra, hogy innen visznek vizet mosásra, takarításra. Sokan voltak, és Péter azt javasolta, menjünk feljebb, közelebb a láphoz. Nem mentünk, mert eszembe jutott a figyelmeztetésed, mama. Péter beállt segíteni azoknak, akik az árokban merték a vizet. Megcsúszott és teljesen belesett, tiszta egy merő víz lett mindene. Mire átöltözött itthon száraz holmiba, már be is volt lázasodva. Vicát elküldtem orvosért, de Kállay doktor nem volt otthon.

— Megkértem a feleségét — szólt közbe a kis Éva —, küldje ide, ha hazaérkezik. Elmentem a patikába is. Kérdeztem a patikust, kit tudna ajánlani helyette, de senkit sem tudott. Viszont adott lázcsillapítót. Nem régen vette be, de még semmi hatása.

— Éppen csak kitettem a lábamat a házból — kezdte a korholást Borbála mama —, és máris baj történik.

— Nem tehetünk róla, hogy ez történt — nyelvelt vissza Imola. — Én igazán próbáltam vigyázni. Van itthon ecet?

— Mihez kellene ecet?

— A zárdában láttam, hogy ha valakinek magas láza volt, beborogatták ecetes rongyokkal. Legtöbbször segített a betegen.

— Honnét a fenéből lenne ecetünk? Rég elfogyott. Az ecet manapság olyan kincsnek számít, mint a cukor. Vizes ruha is megteszi és nincs mit tennünk, várni kell, amíg idejön Kállay doktor.

Nehezen múltak a percek. Valamikor, tíz óra felé kopogásra ébredeztek, mert elnyomta mindnyájukat az álom. Kállay doktor állt az ajtóban orvosi táskáját szorongatva.

— Jó estét! A feleségem mondta, hogy beteg a Péter gyerek.

— Csakhogy itt van, doktor úr! Jöjjön — invitálta beljebb a kései látogatót Borbála asszony.— Ezt a lázcsillapítót adta a patikus — mutatta a tablettát az orvosnak.

— Mikor adta be neki?

— Imola vetette be vele, úgy két órája.

A táskájából előszedte a sztetoszkópot, hogy meghallgassa Péter ziháló mellkasának rejtett hangjait.

— Ennek fele sem tréfa! — vakarta meg a homlokát a doki. — Azonnal antibiotikum kellene, nekem nincs, sajnos otthon sem. Benézek a patikushoz, talán neki van még. Ha neki nincs, akkor fogalmam sincsen, honnét tudunk szerezni, pedig más nem segíthet. Kezdeti tüdőgyulladása van a gyereknek. Mindenképpen visszajövök, akár tudtam szerezni, akár nem.

Eltelt legalább másfél óra, mire visszaérkezett.

— Antibiotikuma nem volt, de adott erősebb lázcsillapítót a patikus úr, meg egy tippet. Azt tanácsolta, ha Borbála találkozik munkakezdésnél a parancsnokukkal, kérjen tőle antibiotikumot. Náluk biztosan lesz. Most beadok neki a lázcsillapítóból, de ha mégis emelkedik a láza, tegyenek a csuklójára állott-vizes borogatást. Holnap reggel meg benézek, és majd délután vagy estefelé. Mikor érnek haza?

— Ha ugyanúgy alakul, mint ma, akkor nyolc-fél kilenc fele, de lehet, hogy kicsivel korábban.

— Én nyolcra itt leszek — búcsúzott az orvos.

Valószínűleg a lázcsillapítónak köszönhetően, Péter tudott rendesen aludni. Reggel, mikor az anyja enni adott neki, már jobban nézett ki, mint tegnap.

— Jobban érzed megadat? — simogatta meg homlokát az édesanyja.

— Kicsivel igen, de fázom egy kicsit még.

— Kállay doktor nemsokára jön, és ad neked majd gyógyszert. Vedd be rendesen. Rendbe fogsz jönni. Máskor meg ne menj felöltözve fürödni. Vagy vigyél magaddal száraz holmit is — viccelődött vele Borbála.

A Templom téren már várta a munkába igyekvőket a teherautó. Borbála úgy intézte, hogy Aljósa mellé ülhessen a sofőr melletti ülésre. Miután elindultak, kézzel-lábbal elmagyarázta neki, ha beérnek Máriára, neki azonnal beszélnie kell a magyarul is értő parancsnokkal.

— Lenni baj gyerekkel? Parancsnok tud segít. Kell neked egy jó „vracs”?

— Mi az a vracs, te?

Hiába magyarázta a sofőr, Borbála nem értette, mert rosszul mutogatott, és a megfelelő szó nem jutott eszébe. Pedig, ha csak azt mondja „doktor”, biztosan megérti. Amint megérkeztek Aljósa intett, hogy menjen vele. András persze ment volna az anyjával.

— Te maradni fiú, mert indultok rabota. Este majd találkoztok mama, vagy délben az ebédnél.

Borbálát az irodába vezette. Bekopogott, és meg sem várva a választ, benyitott. Valamit hadart oroszul a főnökének aztán a mellette ácsorgó asszonyt előbbre tuszkolta.

— Aljósa azt mondta, sürgősen beszélni akarsz velem. Mondta, beteg a kisebbik fiad. Miben segíthetek?

Borbála elmondta, mire volna szüksége.

— Elküldöm Aljósát Keszthelyre. Ott van a „bolnyica”, nem tudom, hogyan mondják azt felétek. Hoz orvosságot. El fog kísérni hazáig este, és ha nincs jobban a fiad, elhozza a mi orvosunkhoz Keszthelyre.

— Előre is nagyon köszönöm a segítségét! — hálálkodott Borbála.

— Most menjél a dolgodra, és délben majd gyere ide, hozzám.

Borbála elsietett, magában azon gondolkozott, hogy direkt tegezi-e őt a parancsnok, vagy náluk így szokás, vagy talán könnyebb neki így szólítani. Mindenesetre ő továbbra is magázni fogja, ha legközelebb találkoznak.