Hiába sárgáim örvénylő melege:
az ismeretlen, fagyos kékség felé
abszintzöld utat nyit rajtuk keresztül a Halál,
ahogy magához int penészes keze,
mely reám várakozott időtlen, henyén,
akár az Oise partján a hűs békanyál.
’S nem riasztja virágaim napszirom – kereke
szárnyas hírnökeinek gyászhangú seregét
– bekötött fülembe nekrológot kiabál
mind és szememet kutatja mohó szeme –
ismeri megfellebbezhetetlen erejét:
holnapra lélektelen vegyületekké degradál.
Mert kegyetlen, kegyetlen nagyon:
a Hold udvarát festeti velem sötétlő Napon,
szívseben puskaporgyűrűt vér ölelésébe fon
’s, hogy elmondanom nem lesz több alkalom:
lázas kétségeimet mind reátok hagyom
kadmiumsárgákban hullámzó, olajos vásznakon.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.03. @ 19:56 :: Schifter Attila
