Front mögött tereltek össze, s hajtottak ki oszlopokban,
Talpunkon a „Los, los!” helyett „Davaj, bísztro!” lett a szólam.
„Két hét munka? Jóvátétel!… Becsület!” – ez küldetésünk…
Mondták s el se hittük volna, hány holt hűlt szemébe nézünk.
Férfiak, nők. Külön vagon. Arasznyi, de volt latrina.
Egy hét se telt, s a halálnak köztünk kellett koplalnia.
Vizet vödörből ihattunk, fekete csont lett a kenyér,
Örültünk, amíg rághattuk tegnapunk a rongy holnapér’.
Megesett, váltónk befagyott, s óra telt, míg felengedett,
Langyos gyökér-teát hoztak csimbókhajú félemberek.
Hazatérő vágyálmaink’ ordas tajga törte ketté,
Gyöngék testét ha kidobták, ők meredtek föl keresztté.
Tábor? Barakk. Deszkapriccsen derékalj – papír, tűlevél…
Reményed, ha köddé válna, ily sorsért, mondd, hogy’ küzdenél?
Volt, ki bányamélyre került hasmánt fejteni a szenet,
Másnak vörös-fenyves jutott – nem fejfa, ha kiszenvedett.
Színházba szerencsést vittek. Övék lett a forgószínpad.
Kalapácsuk roncs-gerendán hidegvágók fölött izzadt.
Fejadag nem, napi norma – kétannyi lett, s Karácsonykor
Vallás és a fajgyűlölet villámlott vodkás torokból.
Tetovált szám – málenkij rab: pusztítani való féreg!
Vöröslő vagy sárga csillag, horog vagy kereszt a bélyeg?
Jó az Isten, hisz megbocsát… Otthonokig szállt az ima.
Ételt, aki könnyekkel sóz, életben kell maradnia…
Anyám vett észre először, félszáz méterre lehettem.
Álltam, mint fűszál s mint kereszt, csókjaimat ráleheltem.
Hamar elküldött nejemért – nagyobb fiam’ szalajtotta,
Maga pedig kézen fogva vezetgetett könnye-fojtva.
Negyvenkét kilóra fogytam kilencszáz és ötvenhétben,
Egy lódenben botorkálva koccant össze fogam, térdem.
Botlások és rögök között hálát adtam a nagy Égnek,
Hogy megadta ezt az áldást – családomhoz visszatérjek…
2014. január 16.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.16. @ 19:19 :: Pásztor Attila - Atyla
