Kihűlt csillagokat számolsz
hangosan. Csendembe tolakszik
az éjszaka, és már én is veled
számolom az árva fényeket.
Téveszthetetlen pillanat
lesz, mikor majd elérjük
az ezredik csillagot …
De az idő egyre lassabban
halad. Felhőket bont, kört
rajzol, hegyeket vonszol,
szakadékokat ás.
majd elhagy…
Nincs part. Nincs visszaút.
Álmaink befagyott éjtó mellett
virrasztanak, az égre akasztott
holdfogyatkozás alatt. Mellénk
ülnek az emlékek. Vaskos
könyveket, összefirkált képeket
hord körénk az éjszaka,
tüzet rak Isten …
hogy ne fázz, hogy hidd
a csendet, s benne a zajt.
( olvadnak a fények )
Szemedben megfejthetetlen dalok,
verssorok, befejezetlen képek.
Madártávlatok. Szívzárványok.
Szádra tapadt szótlanságodhoz
hiába bújok, dacos vagy,
mint egy gyermek,
talán sírsz, talán sírok,
Talán mindegy.
Kölcsönadom szárnyaim,
ha…
Ha életem peremére
költöznél egy végtelen
dráma nézőjeként.
Őrültség – mondanád,
pedig ez is egy mese lenne,
csak az én világomban, az én
álmaimmal, az én hőseimmel.
Átlépjük a valóság kihalt
világát. Nappalra vált
az éjszaka, gyűrt felhők ülnek
a fákra, fáradt angyalok
repkednek felettünk, szemükben
ázott hajnalok álmodnak,
fájót, mennyei-édeset…
Ne félj. Ezt is túléljük, vagy
ez is csak egy túlhordott nap
lesz, egy vajúdás, egy istentelen
zuhanás. Valami lebegés,
valami semmibe kapaszkodás.
Napmadarak fészkelnek
szívedben. A fény megfolyik
az arcodon. Hideg ágon hintázunk,
ezer, ezeregy…
( elfogytak a csillagok )
Legutóbbi módosítás: 2013.11.30. @ 23:26 :: Szilágyi Hajni - Lumen
