— Ez elég szokatlan viselkedés magától Nagy elvtárs, nem gondolja?
A fenti kérdés Kovács Béla osztályvezető szájából hangzott el, miközben összevont szemöldökkel figyelte Nagy reakcióját. Nem várt választ, de valamiképpen rá akarta ébreszteni az öreget, hogy nem örül annak, ami történt. Az irodájába hívatta Nagyot, négyszemközt akart beszélni vele, mielőtt a fegyelmi bizottság összeül.
Több mint harminc éve ismerték egymást. Nagy soha nem volt beszédes ember, mindig annyit mondott, amennyire éppen szükség volt ahhoz, hogy a munkáját elvégezhesse. Szinte a keze alatt nőtt fel. Nála volt ipari tanuló, évekig a csoportjában dolgozott. Vihette volna valamire az öreg, de nem akart részt vállalni semmiben, ami a karrierjét egyengette. Sokáig rendszeridegenként kezelték, mert a háború előtt mérnökként a reakciós értelmiséget képviselte, amelyet a rendszer hivatalból ellenségnek tekintett. Gépészként nem kapott állást, de kényszermunkára alkalmasnak találták, és a csepeli kikötő egyik dokkjába deportálták. A fizikailag megtört, lelkileg megrendült emberre felügyelője figyelt fel. Munkabírása, békés természete, szótlansága mellett a többiekkel való törődése keltette fel az érdeklődését. Mindenkihez volt egy-egy jó szava, a fiatalokat pedig különös türelemmel oktatta, tanította, ha volt egy kis szabadideje. Elbocsátása után alkalmi munkákból élt. Az ötvenes évek vége felé állást ajánlottak neki egy nagy gyár raktárában. Később kiderült, egykori felügyelője közbenjárására kapott lehetőséget a társadalomba való beilleszkedésre.
Kovács a szeme sarkából figyelte az öreget, akinek egyetlen arcizma sem rezdült. Amikor megszólalt, hangja nyugodt volt, nem mutatott megbánást.
— Te tudod, Béla, én nem ártottam soha, senkinek. Ha elkövettem valamit, azért vállalom a felelősséget. Nem mondom, még nem borítottam rá az asztalt senkire, pedig okom lett volna éppenséggel, nem egyszer. De most betelt a pohár. — mondta az öreg alig hallhatóan, szinte csak magának.
— Igen, tudom. De mit keresett ott a téren Zoli bácsi?
Kínos csend következett. Előző nap március tizenötödike volt. A műhely dolgozói napok óta szerveztek egy kis tüntetést a Petőfi szobornál. Nem akartak ők semmi rosszat, azt tervezték, hogy néhány szál virággal megemlékeznek a forradalomról. Éppen csak átmennek a téren, és leteszik virágaikat a szobor talapzatára. Azzal nem számoltak, hogy a teret rendőrök veszik körül, és munkásőrök posztolnak Petőfi szobra mellett. Az öregnek nem szóltak. Tudták, ő nem vesz részt efféle megmozdulásokon. Soha nem volt párttag, de még a szakszervezetben sem vállalt semmilyen tisztséget.
Nagy meg akarta előzni a bajt. Úgy tett, mint aki nem hallott semmit. A találkozóra egy félórával korábban érkezett. A fiúk meglepődtek, amikor meglátták, de örültek is az öreg döntésének.
— Fiúk! Hagyjátok a csudába az egészet! — kérte az öreg, tőle szokatlan határozottsággal.
— Nem lehet. Nem tűrhetünk mindent. Mi rossz van abban, hogy saját ünnepet akarunk, nem csatlakozunk a központi ünnepléshez? Ez a nap a fiataloké, a szabadság napja!
— A hatalommal szemben nem tehettek semmit. Kérlek benneteket, nem menjetek a térre!
Nem hallgattak rá. Elővették a kabátjuk alatt rejtegetett rózsákat, és elindultak a szobor felé. Futásnak eredtek, amikor a rendőrök is megindultak, mert észrevették, hogy a kis csoport a szobor felé tart. Futás közben dobálták virágaikat a talapzatra. A meglepett munkásőrök először nem hittek a szemüknek, ilyen még nem fordult elő az utóbbi években. Igaz, azért vezényelték ki őket, mert a párt vezetése fülest kapott, hogy fiatalok egy csoportja, vagy több kisebb értelmiségi szerveződés az egyetemeken, főiskolákon megmozdulásokat tervez az idei ünnepeken. Bíztak abban, hogy idejében felderítik ezeket a szervezeteket, és a vezetőket ki tudják vonni a forgalomból, amíg a Forradalmi Ifjúsági Napok hivatalos eseményei zajlanak. De a biztonság kedvéért felvonultak, hogy elrettentsék a felelőtlen fiatalokat attól, hogy szembeforduljanak a hatóságokkal. Arra nem számítottak, hogy ott hajtják végre akcióikat, ahol a legnagyobb erődemonstrációt mutatta a hatalom.
A munkásőrök hamar felocsúdtak első meglepetésükből, és zártak a tér egyetlen, még szabad kijárata felé rohanó fiatalok előtt. Az öreg kihasználta a felfordulást, és elővette kabátja rejtekéből az erre az alkalomra szánt vörös rózsát. Lehajolt, és letette a virágot a többi mellé.
Mielőtt betuszkolták a rabszállítóba, látta még, hogy több csoport is megindul a szobor felé, a megzavarodott rendőrök és munkásőrök gyűrűjében, hogy némán elhelyezzék virágaikat a talapzaton.
Egy szobába vitték őket. Az öreg nézte a fiúkat és elégedettség töltötte el. No lám, — gondolta —, mégiscsak történik valami. Büszke volt rájuk. A fiúk lesütött szemmel álltak az alezredes előtt.
— Tudják mit tettek? — kérdezte az alezredes, és öklével belecsapott a tenyerébe.
— Tudják — szólalt meg az öreg váratlanul.
— Na, maga jobb, ha hallgat. Szép kis anyaga van nálunk. Politikailag megbízhatatlan. Csak nem maga volt a fő szervező?
— Nem kérem, nem ő volt, én voltam — mondta az egyik fiú. — Az én ötletem volt.
— Magát nem kérdeztem. — emelte fel a hangját az alezredes. Én azért vagyok itt, mert tudom, hogy maguk ártatlanok. Csak egy csínytevés, erről van szó, ugye? Nem komoly ellenségei a rendszernek, még mit nem! De ne gondolják, hogy megússzák! Ez szabálysértés. Szabályos tárgyalás lesz. Kaphatnak néhány hónapot Baracskán. Felvesszük a jegyzőkönyveket és elmehetnek. Maga itt marad, Nagy! — mondta, és intett a kezével, hogy kövesse.
Egy kisebb szobába mentek. Az alezredes letette a sapkáját és Nagyra nézett.
— Foglaljon helyet! – mondta barátságosan. — Nem ismer meg?
— De. Megismerem. Maga volt a felügyelőm Csepelen.
— Már akkor is csodáltam a nyugalmát, az önuralmát. Mondja, mi vezette idáig? Hogy jutott eszébe, hogy belekeveredjen egy ilyen ügybe?
Kínos csend támadt. Az alezredes szólalt meg először:
— Nem. Nem kell mondania semmit. Tudom, hogy a fiúk után ment, meg akarta menteni őket. De nem lehet. Már késő. Tudja, Nagy, olyan dolgok történnek manapság, hogy jobb, ha az ember kimarad belőle. Ha tudná amit én, akkor nem lenne ennyire nyugodt. Változások lesznek itt, nagy változások, hamarosan.
— Két nap múlva nyugdíjba megyek. Ez elég nagy változás, nem?
— Tudom. Éppen ezért nem teszünk feljelentést maga ellen. Nem lesz következménye annak, ami ma itt történt. — mondta az alezredes és rágyújtott egy cigarettára. — Nem lesz feljelentés, de a munkahelyén indul egy fegyelmi eljárás. Ne izguljon, nem lesz semmi baj, de túl sokan látták, hogy letette azt a szál rózsát. Nem, ne szóljon egy szót se! Tudom miért tette. Megértem.
Az alezredes felállt az asztaltól, és cigarettával kínálta az öreget. Nagy egy elhárító kézmozdulatot tett.
— Nem élek vele. A tüdőm. Nem tett jót neki a csepeli nyirkos levegő — mondta az öreg és elmosolyodott.
Az alezredes ránézett és nevetni kezdett. Mindketten nevettek, amíg az öreg nevetése köhögésbe nem fulladt.
Másnap délelőttre tűzték ki a fegyelmi időpontját. Először az üzemi párttitkár hívatta be, hogy beszéljen vele, mielőtt a bizottság elé áll.
— Elképesztő ez a felelőtlenség, Nagy elvtárs! Mit képzel? Szembefordulhat a rendszerrel? Egyáltalán, hogy jutott eszébe kimenni a szoborhoz? Hiszen holnap már nyugdíjas! Nem gondolt arra, hogy megkímél minket ettől a szégyentől?
A párttitkár zömök kis ember volt. Erős kezén látszott, hogy korábban fizikai munkával kerteste a kenyerét. Vastag, rövid ujjaival ütemesen dobolt az íróasztalon.
— A fiúk persze megkapják a magukét. Leülik ami jár nekik, aztán ki lesznek rúgva. Nem jutnak munkához egy darabig, azt garantálom! — ordította.
— No, akkor itt telt be a pohár! — mondta az öreg fojtott hangon. Felállt, megragadta az íróasztalt, és minden erejét összeszedve felemelte a nehéz alkotmányt, majd egy lendülettel ráborította a meglepett párttitkárra. — Ebből jöjjön ki az elvtárs, ha tud! — mondta felszabadultan, és a szorult helyzetben lévő emberre rácsapta az ajtót.
Visszament a munkahelyére és leült a raktár sarkában lévő padra. Odakint felbolydult a műhely. A nevét hallotta, a főnök hívatja.
— Hát, itt van! Nincs semmi baj, Nagy bácsi, csak beszélni akar magával. Tudja, a fegyelmi miatt. — mondta Évike, a főnök titkárnője, amikor rátalált a sötétben üldögélő Nagyra. — Nem is dühös, csak azt kérte, hogy mindenképpen keressem meg. Fontos.
Nagy felemelkedett, és megsimogatta Évike arcát.
— Persze hogy nincs semmi baj. Beszélni akar velem, ennyi az egész.
Az öreg nyugdíjba ment. Két nap sem telt el, amikor a felesége megjelent a műhelyben.
— A holmijáért jöttem — mondta. — nem tudott összeszedni mindent. Gondolta, majd bejön, de már nem jön többet. Az éjjel meghalt. Álmában érte a halál. Ki tudja miért, még mosolygott is.
(Budapest, 2013. november)
Legutóbbi módosítás: 2013.11.05. @ 20:57 :: Horváth János