I.
Ki már látott résnyi ajtónyílásban
szikrázni ünnepi fényeket:
látta a csodát.
Ki már látta a résnyire nyílt kapun
mennyeknek fényeit izzani:
mindent látott már.
Láttam a mennyei kapunyílást –
egy képtárnak falán nyílt elém:
elöntött a fény.
II.
Számtalan festékszóró, sok színes flakon –
s az áldott napsugár árad az ablakon…
Tágas, h?vös térben készül a csoda,
Szentek születnek itt, s Isten mosolya.
Mikor a fény táncol, az Úr mosolyog.
Mikor gondolkodik, felh? gomolyog.
Van, aki látja ezt – sajnos nem sokan.
A ma népe földre néz, s céltalan rohan.
De van köztünk, ki lát. Látja az Eget.
Meglátja a tavon táncoló fényeket.
Járása már lassú, társa karcsú bot…
De ki szemébe néz, kislányt lelhet ott.
Gyermeket, ki színes tintákról álmodott,
s ébren a színekkel tovább alkotott.
Színei, fényei ezt: „én” – sosem mondják.
Az Égre mutatnak: ott az egy Igazság.
Arannyal, ezüsttel idézi a Mennyet,
messzire el?zi mind a földi szennyet;
gondoknak sarából a lelket kirántja –
köztünk él? angyal: a Kaput kitárja.
III.
Láttam a mennyei kapunyílást –
egy képtárnak falán nyílt elém:
elöntött a fény.
Résnyire nyílt kapun át üzent a Fény,
és a fényen át az Úr üzent:
néztem ?t soká.
Résnyi ajtónyílás és ünnepi fény,
melynek titkát megleshettem én:
láttam a csodát.
