W. A. Mozart – Requiem K 626
Budapesten jelentették be 2011 novemberében, hogy a 2012-es esztendőt az UNESCO 36. közgyűlése határozatának értelmében az ENSZ Nevelésügyi, Kulturális és Tudományos szervezete Szentágothai János, a múlt század „egyik legelismertebb és legkreatívabb neurobiológusa”, valamint Solti György, „a 20. század második felének legnagyobb karmestere” születése centenáriumának szenteli.
Pauk György Londonban élő magyar hegedűművész és tanár egyik művészeti tanácsadója a nemzetközi Solti György Alapítványnak. A kezdeményezés a világhírű zenész özevegye, Lady Valerie Solti és leányai jóvoltából öltött testet, nem sokkal Solti halála után. A 2012-es, az UNESCO programján szereplő Solti-év kapcsán a hegedűművész a karmesterrel való találkozására emlékezik.
A 100 éve született dirigens élete derekától, amikor már komoly nemzetközi tekintélynek örvendett, folyamatosan támogatta a fiatal tehetségeket. „Egy nagyvonalú mecénás, Sir Nicholas Sekers (Szekeres Miklós) szervezte meg a találkozásunkat a hatvanas évek elején – mondta el az MTI-nek Pauk György. – Sekers 1937-ben emigrált Budapestről, Észak-Angliában selyemgyárat alapított, komoly üzleti sikereket ért el, és Nagy-Britannia talán legnagyszerűbb művészet támogatója lett. A Covent Gardentől, a királyi operaháztól a Londoni Filharmonikusokig több kulturális szervezet elnökeként vagy elnökségi tagjaként szerzett hírnevet.”
A Budapestről 1956-ban előbb Hollandiába, majd 1961-ben Londonba érkező Pauk Györgynek nem volt rendes hangszere. A brit fővárosban Nicholas Sekers fedezte fel a huszonéves magyar hegedűst. „Összeszedte a gazdag barátait és vettek nekem egy jó minőségű olasz hangszert. Elhatározta azt is, hogy összeismertet engem Solti Györggyel, aki már a Covent Garden zeneigazgatója volt, de rendszeresen koncertezett is, például a Londoni Filharmonikusokkal.”
A Glyndebourne-i Fesztivál mintájára Sekers létrehozta a saját nyári művészeti központját, megvett Észak-Angliában egy lóistállót, átalakíttatta és 1959-ben megnyitotta a Rosehill Theatre-t, ahol olyan híres vendégeket léptetett fel, mint Yehudi Menuhin, Clifford Curzon, a Tátrai Vonósnégyes, Peggy Ashcroft, Victoria de los Angeles, Szvjatoszlav Richter, Msztyiszlav Rosztropovics, és többször megjelentek a királyi család tagjai, például Margit hercegnő is – idézte fel Pauk György.
Ide hívta meg a mecénás Solti Györgyöt az akkor jó hírű Mozart Pleyers Kamarazenekart vezényelni, szólistának pedig Pauk Györgyöt kérte fel. A koncert egy bensőséges művészi és baráti kapcsolat kezdete volt. „Ezután magánemberként is sokat találkoztunk, meghívott a feleségemmel a királyi operába a páholyába, mert tudta, hogy szeretem az operát. Mindketten szerettük a focit, sok vasárnap estén együtt néztük a BBC futball összefoglalóit náluk, vagy nálunk.”
Solti invitálta a Pauk házaspárt Bayreuthba is, amikor végre elvállalta, hogy a Ringet vezényli. „Nyáron ugyanis pihenni szeretett. A bayreuthi működése csak egy évadig tartott, mert Peter Hall rendezése igen rossz kritikákat kapott, és ezen Solti sértődött meg. Otthagyta a Zöld Dombot.”
Amikor 1969-ben távozott a Covent Gardenből, és a Chicagói Szimfonikus Zenekar élére került, első dolga volt Pauk Györgyöt meghívni. „Neki köszönhettem az amerikai bemutatkozásomat.”
Solti halála (1992) után özvegye pénzt ajánlott a budapesti Zeneakadémiának, a kisterem rendbehozatalához. Létrehozta leányaival a Nemzetközi Solti Alapítványt és a Liszt Network-öt, amelyben Nigel Thorpe volt budapesti brit nagykövetnek és Bogyay Katalinnak is jelentős szerepe volt. A Liszt Network, amelyben aktívabb vagyok, olyan magyar növendékeknek ad támogatást a megélhetéshez, akik otthon kezdték tanulmányaikat, de felvették őket valamelyik brit felsőfokú intézménybe. Tanítványom, büszkeségem Pusker Júlia, akinek két évre 9 ezer font támogatást sikerült megítélnünk, noha a pénz fogyóban van.
MTI
World Orchestra for Peace
Sir Georg Solti (Solti György) által 1995-ben alapított World Orchestra for Peace, melyet több mint 40 országból jövő zenész alkot, 2010-ben megkapta az UNESCO Művész a békéért (UNESCO Artist for Peace) kitüntető címet.
Fotó: Allan Warren
Solti György (nemzetközileg Sir Georg Solti néven ismert; Budapest, 1912. október 21. – Antibes, 1997. szeptember 5.) karmester, zongoraművész.
Zeneakadémiai tanulmányait zongora és zeneszerzés szakon 1927–1931 között végezte, majd 1932-től a budapesti Operaház korrepetitora volt. 1936-ban Salzburgban az Ünnepi Játékokon Arturo Toscanini asszisztenseként dolgozott. Először 1938-ban állt zenekar élére: Mozart Figaro házassága című operáját vezényelte. Zsidó származása miatt emigrálnia kellett: 1939–1945 között Svájcban élt. 1942-ben elnyerte a genfi zongoraverseny első díját, és ezzel megalapozta ismertségét. A második világháború után ismerősei a Bajor Állami Opera főzeneigazgatói tisztségéhez segítették. 1952-ben a frankfurti opera főzeneigazgatója lett, majd 1959-ban a londoni Royal Opera House alkalmazta. Újjászervezte és a világ legjobb operaház közé emelte a londoni társulatot. 1969-től a Chicagói Szimfonikus Zenekar igazgatója volt, itt a szokásos opera repertoár mellett szimfonikus műveket is vezényelhetett. 1971-től az Orchestre de Paris zeneigazgatója, 1979-től a Berlini, 1985-től pedig a Londoni Szimfonikusok főzeneigazgatójaként dolgozott.
Kiváló hanglemez-dirigensként tartják számon; külön tehetsége volt a stúdiómunkához. Számtalan lemeze közül kiemelkedik Richard Wagner Ring ciklusának teljes felvétele a Bécsi Filharmonikusok élén. 31 Grammy-díjat kapott, európai és amerikai egyetemek avatták díszdoktorrá, az angol királynő pedig lovaggá ütötte.
Hatalmas repertoárja volt, és ennek részeként világszerte fáradhatatlanul propagálta magyar szerzők – Bartók Béla, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő, Weiner Leó – műveit. Élete utolsó lemezét is magyar komponisták műveiből állította össze.
Egy dél-franciaországi fürdőhelyen hunyt el; hamvait kérésére a budapesti Farkasréti temetőben, Bartók Béla sírja mellett helyezték örök nyugalomra. Síremlékén ez olvasható: „Hazatért”.
Solti vizuális memóriája lényegesen gyengébb volt, mint Toscaninié és Karajané. Ezért csak igen lassan tudta betanulni a partitúrákat, ugyanis minden hangjegyet külön meg kellett tanulnia. A Liszt Ferenc Zeneakadémia karmesterkurzusain ezidőtájt a csuklómozdulatokkal vezénylés teljesen elhibázott technikáját oktatták: hosszú évek teltek el, amíg azt el tudta felejteni. Alapjában úgy tanult meg vezényelni, hogy a harmincas években, amikor a budapesti Operánál volt korrepetitor, alaposan megfigyelte a nagy karmestereket: Erich Kleibert, Issay Dobrowent, Fritz Buscht és Bruno Waltert. Később, Salzburgban Toscanini vezénylése hatott rá csodálatos interpretációi és technikájának abszolút tisztasága miatt.
Repertoárja több mint kétszázötven év zenetörténetét ölelte fel. A régi klasszikusok közül dirigálta Johann Sebastian Bach, Henry Purcell, Georg Friedrich Händel, Christoph Willibald Gluck és Joseph Haydn műveit, köztük oratóriumokat és operákat is. Mozart zenéjével fiatalon megismerkedett, az és végigkísérte életét. Vezényelte Beethoven, Schubert és Berlioz műveit. Leginkább csodált zeneszerzője Liszt Ferenc volt, akinek Zarándokévek sorozatából csak a legnehezebb zongoradarabok előadására nem vállalkozott. Vezényelte Schumann, Mendelssohn, Gustav Mahler és Johannes Brahms szimfóniáit is.
Az operaszerzők közül saját bevallása szerint Verdi volt a kedvence, akinek leggyakrabban előadott operáit (Traviata, Rigoletto, A trubadúr, Aida) még Budapesten megszerette. A zeneszerző öregkori remekműveit, az Otellót és a Falstaffot Toscanininek köszönhetően ismerte meg, de vezényelte A végzet hatalmát, a Don Carlost és a Simon Boccanegrát is.
Puccini művei közül a Bohémélet, a Tosca, a Köpeny, a Gianni Schicchi és a Turandot szerepelt repertoárján. A Pillangókisasszonyt és a Nyugat lányát egyáltalán nem szerette – nem is annyira a zenéjük, mint inkább az erőltetett japán, illetve vadnyugati hangulatuk miatt. A Gianni Schicchit a „legmozartibb” Puccini-operának és egyben kedvencének tartotta.
Kedvenc zeneszerzői között voltak még Csajkovszkij, Wagner, Schönberg és Richard Strauss. A 20. század „klasszikus” zeneszerzői közelebb álltak hozzá Schönbergnél. A budapesti Zeneakadémián sok Debussyt tanult, és igen hamar megkedvelte; zongoratanulmányai idején az ő darabjainak előadásában találta a legnagyobb élvezetet. Vezényelte még Ravel számos zenekari művét, valamint Pásztoróra című operáját is.
Különös figyelmet szentelt a magyar zeneszerzők (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Weiner Leó) műveinek népszerűsítésére. Úgy vélte, Bartók Mikrokozmosza legalább olyan jelentős mű, mint Bachtól a Wohltemperiertes Klavier.
Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára (részlet)
Béla Bartók: Bluebeard’s Castle Door 6 Part-1 Conducted by: Sir George Solti London Philharmonic Orchestra Judith: Sylvia Sass Bluebeard: Kolos Kováts Directed by: Miklós Szinetár
A Mózes és Áron
Az évad utolsó darabja – 1965 júniusában – pályafutása egyik legnehezebb feladata volt: Arnold Schönberg befejezetlen operáját, a Mózes és Áront vitte színre, ez volt a mű angliai ősbemutatója. A Hans Rosbaud által vezényelt valódi ősbemutató 1957-ben, hat évvel a zeneszerző halála után, Zürichben volt. Annak ellenére, hogy a mű óriási hatást gyakorolt a közönségre, azóta csak igen ritkán adták elő. Walter Legge addig erőltette Lord Droghedánál az előadást, amíg az egész felügyelőbizottság beleegyezett, hogy a darabot a Covent Gardenben bemutassák. Noha vezényelt már Bartók- és Stravinsky-műveket, de még soha nem volt dolga ennyire bonyolult dodekafon zenével. A Mózes és Áron sokkal bonyolultabb mű, mint például Alban Berg Luluja. Ez utóbbi egy bel canto, legato jellegű darab, ellentétben a Mózessel, amely főleg recitatív és ellenpontos elemekre épül. A karácsony utáni szünetben tanulta meg a partitúrát, és ekkor tudatosult benne, hogy milyen óriási feladat előtt áll. Schönberg fő- és melléktémákra vonatkozó írásos megjegyzései segítik az előadót hogy megértse, egyáltalán miről is van szó, de mindezt egyáltalán nem volt könnyű életre keltenie. Sok rész, például Mózes szerepe is inkább ritmikus beszéd, mintsem ének. A komoly ritmikai nehézségek ellenére az intonáció problémája még nagyobb. A próbákon Solti igyekezett, hogy a struktúrákat átláthatóvá tegye, és odafigyelt, hogy a szólóhangokat akkor is lehessen hallani, amikor a zenekar lendületesen játszik. Mindezek mellett az egyes zenekari szólamok néha annyira igényesek, hogy a zenészeknek a legnagyobb erőfeszítésükbe kerül másra is figyelni, mint arra, hogy a megfelelő hangjegyeket játsszák a megfelelő időben. Ugyanezek a ritmikai és intonációs problémák léptek fel a kórusnál is. Schönberg ugyanúgy viszonyult az énekesekhez, mint Beethoven a Missa Solemnisnél: az énekeseknek egyszerűen el kell énekelniük azt, ami le van írva, függetlenül attól, hogy ez technikailag milyen nehéz. De a Missában a hangjegyek harmonikus kontextusba vannak ágyazva, ami könnyen megérthető, viszont Schönberg operájában nincs harmonikus segítség, minden egyes hangjegyet nehéz kiénekelni. Solti azt a megoldást választotta, hogy az atonális zenéhez expresszív módon közelített: inkább egyszerű, mint kemény játékot kért. A darabot Peter Hall rendezte, mivel a sok beszéd miatt logikusnak tűnt, hogy egy prózai színpadhoz szokott rendezőt kérjenek fel. Mindenki félt a próbáktól, még az énekesek is. A darab nehézsége mellett az opera próbáit gyakorlati problémák is hátráltatták. Mivel a Covent Gardenben nem volt elég hely, David Webster a próbákat az új Opera Centre-be, az East Enden lévő Commercial Road egy hajdani mozijába helyezte ki, amelyik egyáltalán nem bizonyult ideális helynek. Az előadás végül sikeres volt, noha Solti többször is hangot adott nemtetszésének a túl realisztikus rendezést illetően (az Aranyborjú-jelenetnél például mindenki vérben úszott, néhány londoni sztriptíztáncosnő pedig meztelen szűzként lépett fel). A darab sikerét mutatta az is, hogy a következő évadban meg kellett ismételni.
Forrás:
MTI
hu.wikipedia.org
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:38 :: H.Pulai Éva
