Az a sok kimondhatatlan név, de én akkor is:
Dartanyan vagyok, és szerelmemet, Bonaszjőnét
alig csalnám meg Milédivel; barátaimért tűzbe
mennék – Átosz, Portosz, Aramisz – drága társak
és víg cimborák; csak az ármányos Riseljő ne volna
Rosforjával! Mit össze küzdöttem magam vele,
embereivel, még hármas társbérletünk vécéjén
is kardoztam ernyedetlen szorgalommal…
Mint a szart, utáltam őket – aztán meg-
tanultam a történelmet: Franciaországot a lumpen
elemek s gyönge királyuk majd’ szét nem kapták,
s Richelieu, a kibírhatatlan kalapálta össze, tette
naggyá – nála volt a történelem órája, ő tudta a pontos
időt; D’Artagnan meg egy folytatásban – gárdistának állt;
én meg ülök, maradtam majdnem a szarban, de szóltak:
– Igyekezz! Már megint olvasol azon a rohadt vécén, mi lesz,
papnak készülsz, azt hiszed, másnak nem kell?! Bűz van!
(Hol vannak már a fényes szelek, ó, történelem…)
Legutóbbi módosítás: 2011.12.10. @ 22:38 :: Petz György
