A tanszék legnagyobb előadótermében összejött a tíz-tizenkét fős évfolyam. A diplomamunkák témáit kellett megbeszélni, amelyek címszavakban már egy ideje ki voltak függesztve ajánlásként a folyosó falára, a portás kuckójával szemben.
András választott vagy három témát, amelyeknek, megítélése szerint, mind a kísérletes részéhez, mind az elméleti vonatkozásaihoz érezte magában az affinitást, illetőleg a kidolgozáshoz, a tanszékhez tartozó laborokban, a nagy könyvtárban minden kelléket adottnak gondolt.
Mindazonáltal most, itt a teremben a témavezető tanárokkal egyetértésben, egyet választani kellett.
András mielőbb túl akart ezen esni, mert máshol tartózkodott gondolataiban. Az utolsó szemeszter legelejének napjai peregtek. Dr. JS. tanársegéddel le is „zsíroztak” egy optikai témát, ami remek kísérleti tennivalókkal, látványos eredménnyel kecsegtetett, és nem is volt rá más „licitáló”. Mindemellett volt egy igen impozáns elméleti vonatkozása is a témának, ahol úgymond, lehetett adni a matematikának is életteret. Így ez a megbeszélés részére csak formalitás. Folyton a tegnap estén járt az esze. Zs. nagyon furcsán viselkedett. Igaz, egy ideje egyre komolyabb téma, mi lesz kettejükkel, ha András lediplomázik? Neki akkor menni kell valahova, vagy egy kutatóintézetbe, vagy az iparba, míg Zs. magyar-töri tanár lesz szülővárosa valamelyik gimnáziumában, ha „megnő”, ahol Andrásnak semmi perspektíva sem mutatkozott. Más baj is volt. Ha magába nézett András, őszintén, akkor azt is látta, nincs igazán kialakult jövőképe Zs. részére. E miatt, és lelki alkatánál fogva, visszafogottan viselkedett a fiú az utóbbi időben a lánnyal. Szerelmük eddig csaknem éterien tiszta maradt. A fiú szép, szerelmes verseket írt a lányhoz, amiket ő bevitt a tanárához, hogy a szerelme, milyen „örökbecsű” műveket ír. Az idős, sokat tapasztalt tanár elolvasta a verseket, és a következőkkel örvendeztette meg Zs.-t:
– Tudja, kedves Zs., tényleg érdekes a hangvétel, de én már öreg vagyok ahhoz, hogy megítéljem ezen írások valóságos értékét. Talán valamelyik fiatalabb kolléga..? – tanácsolta.
Csakhogy Zs. a fiatalabb tanerők között nem rendelkezett olyan bizalmassal, mint amilyen a professzor volt.
*
Andrást és Zs.-t jó két éve mindenki egymáshoz tartozónak látta az egyetemen. Szerelmük szépen fejlődött. Együtt jártak szavalókörbe, színjátszó csoportba, intézeti bálokba és mindenhová, ahol két tepsit összeütöttek. Furcsán vonzódott a TTK–s fiú a bölcsészek világához, de ezt mindenki a Zs. hatásaként könyvelte el. A lány felvette a népművelés szakot is. Ebből András annyi előnyt kovácsolt magának, hogy a csak ritkán látogatott népművelési intézet termeiben roppant nagyokat csókolóztak. A sokat látott falak pironkodhattak, mert a két fiatal között minden megtörtént, kivéve a szeretkezést. Mindegyikőjük érezte ennek a hiányát és parancsoló kényszerét. Egyelőre mégsem történt semmi.
*
Azon a bizonyos kora tavaszi estén, amikor szintén a jövőjükről beszélgettek, amin a lány olyan furcsán viselkedett, András megvallotta, úgy még sohasem volt együtt nővel. Zs. elsápadt, és reszketve simogatta a fiú ölében pihen, bozontos haját.
– Miért nem mondtad ezt előbb? – kérdezte szinte vádlón.
– Szégyelltem – válaszolta a fiú halkan.
– Te szégyellted?! Holott nekem kellett volna magamat. Tudod, nem vagyok már egészen szűz – folytatta.
– Ezt hogy kell érteni? – kapta fel a fiú a fejét a lány öléből.
– Úgy, hogy tizennégy éves koromban, a barlangfürdőben egy fiú olyan „szerencsétlenül” nyúlt a dresszembe, hogy félig odalett a szüzességem.
András hitetlenkedve nézett rá. Már jócskán sötétedett. A huszonöt wattos izzó a boltíves szuterén plafonján nehezen birkózott a helyiségben elterpeszkedő homállyal, Zs. albérletének konyhájában. Sokkal nagyobb homály támadt azonban az András fejében. Eltávolodott a lánytól, és a pisla fényben a helyi lapot kezdte feltűnő odaadással olvasni, miközben látható idegességgel szürcsölgette maradék teáját. A lány észrevétlenül felállt, felment a szobájához vezető, néhány lépcsőfokon. Bent átöltözött, és egy lenge pongyolában jött vissza, amit, ahogy a fiú mögé ért, ledobott, és anyaszült meztelen a fiú hátához simult. Igen erős mellei a fiú vállához idomultak.
– A tied akarok lenni – suttogta a lány a fiú fülébe.
A fiú szinte ijedten fejtette ki magát a lány karjai közül, noha erre vágyott régen, de nem itt, és nem ilyen körülmények között. Ahogy megfordult András, látta a gyönyörűen duzzadó idomokat. Ismerte, és szerette a lány behódoló, szerelmes pillantását, de most valami mást is felfedezett a szemében, valami szokatlan, ismeretlen lobogást.
– Nem Zs. Ez nem az a pillanat – mondta szinte ijedt hidegséggel a hangjában. Ugyan ebben a pillanatban érezte, igazságtalan, hogy gyáva, talán nem is férfi. Rásegítette a lányra a könnyű pongyolát. Egy leheletnyi homlokpuszival távozott, de a legfelső lépcsőről még visszaszólt:
– Tudod, holnapra a nővéremékhez vagyunk hivatalosak ebédre – azzal távozott.
*
A ritkább, vasárnapi vonatok egyikének fülkéjében négyen utaztak. Zs. és András az ablaknál úgy foglalt helyet, hogy András ült a menetiránynak háttal. Kellemes, napos idő volt. A fülkeajtóhoz közeli ülésekre egy idősebb házaspár fészkelődött be. A fülkében csak a kerekek zakatolás hallatszott. A csendet Zs. törte meg minden átmenet nélkül:
– Ezt neked adom – mondta hangosan, és lecsatolta vastag arany karláncát a csuklójáról. András előbb a lányra, majd a velük utazókra nézett, akik legalább úgy elképedtek, mint András.
– Ne, kicsim! Mit kezdjek én egy női karlánccal?! – Zs. semmit sem válaszolt, csak kövér könnycseppek potyogtak a szeméből, és kezdte lehúzni a gyűrűjét, kapcsolgatni a fülbevalóit. Mindent András elé rakott a fülke ablak alatti, mocskos asztalkájára. András átült mellé, és átölelve őt nyugtatgatni kezdte. Az öregek ijedten néztek össze az ajtónál. Szerencsére Szoboszlónál leszálltak, további jó utazást kívánva.
– Mire való ez, drágám? – kérdezte a lányt András.
– Nem kell?! Rendben, akkor kidobom ezeket az ablakon – mondta Zs., már hisztérikusan. – Én sem kellek, semmim sem kell neked! – András rémülten nézett rá. Összeszedte az aranyakat és elkezdte visszarakosgatni a lány csuklójára, ujjára, de a fülbevalókkal nem boldogult. Azok a lány táskájába kerültek. Közben befütyölt a gőzmozdony a célállomásra. András lesegítette a lányt a lépcsőkön, és gyalogosan indultak el a nővére lakása felé. A helység tornyában éppen delet harangoztak. A kondulások messziről hallatszottak. Az ebédet két órára beszélték meg. Még fél egy sem volt, amikor már a lakásnál jártak, ahol senkit sem találtak otthon. Megbeszélték, hol a kulcs: ott, ahol máskor is szokott lenni.
A két ifjú ember egy kicsit megmosakodott. Bementek az utcai szobába. Az ajtó mögött széles heverő terpeszkedett hívogatóan. Zs. vetkőzni kezdett, majd könyörgőre fogva megszólalt:
– Ha most sem kellek neked, akkor én megőrülök.
András szó nélkül vetkőzött, és keményen elkapta a lány karcsú derekát. A heverőre szinte rávetődtek és néhány perc múlva, amit csak később észlelt a fiú, hatalmas vértócsa éktelenkedett az ágytakarón, ami jócskán átázott, és így az ágynemű is piroslott a vértől.
A hazaérő nővérke elképedt a látványtól, ami fogadta.
– Hát itt meg mi történt? Tán nem tettetek kárt egymásban? – Aztán már nem kérdezett. Úgy tűnt, mindent megéretett. Szótlanul szedte össze a véres holmikat, és a lánnyal együtt bevonultak a fürdőszobába. Sokáig sugdolóztak. Közben Andrást odakinn emésztette a szégyen, az önvád és valami rettenetes balsejtelem, aminek akkor még nem tudott nevet adni.
*
Harmadik napja feküdt Zs. a Klinika idegosztályán, amikor András végre meglátogathatta, mert addig altatták. Az osztályos nővér mondta, a lány nagynénje, aki adjunktus volt akkoriban a gyógyszertanon, kéri, látogassa meg, mert nagyon fontos mondanivalója volna számára.
Zs. egyedül volt egy kisebb kórteremben. Andrást kedélyesen fogadta. Fél-könyöklésből felkelt, széttárt karokkal közeledett a fiú felé, aki látta, akkora a hasa, mintha legalább hét hónapos terhes lenne. Az ifjú ember teljesen elképedt, de tettetett vidámsággal közeledett hozzá, megpuszilta és átadta három piros rózsából álló csokrát.
– Jól vagy, kedvesem? – kérdezte.
Zs. a terhesek jellegzetes, kissé hátra dőlt járásával visszament az ágyhoz, és a világ legtermészetesebb hangján válaszolt:
– Látod, jól vagyunk! Fiú lesz, Bandika – mondta sejtelmesen. – Andrásban azonmód megállt az ütő. Szédült attól, amit látott, és természetesen nem hitt a szemének. Ahogy ocsúdott, odahúzott egy széket az ágyhoz, hogy leüljön.
– Na, ne oda ülj már! Gyere ide, mellénk! – András egy kissé idegenkedve ült le a lány ágya szélére.
– Mi az? Nem szeretsz minket, vagy félsz talán tőlünk?
– Dehogy félek – hebegte András. Pedig valójában keményen az inába szállt a bátorság. Közelebb húzódott a „kismamához”, aki megfogta a kezét, és a kinyitott pongyola két szárnya között a hasára húzta azt. Nem hordott bugyit, hatalmas hasa abszolút valódi volt. Így maradtak egy darabig. András engedelmesen simogatta a nagy pocakot, Zs. pedig beszélt a gyerekéhez, majd teljesen váratlan módon megjegyezte:
– Tudod, engem arra neveltek, hogy K. tanár úr, a híres zeneszerző, felcsináljon – végül elernyedt és elaludt. András gyengéden betakargatta, elrendezte a párnán a haját. Közben hullottak a könnyei, itt lehetett, senki sem látta, torkát vasmarok szorította. Egy pillanatra felrémlett benne, ez a valami, miért nem a szívét roppantja össze. Mint egy tolvaj úgy lopakodott ki a szobából.
*
Gyógyszertan. Kellemes negyvenes nő. Már máskor is találkozott É.-val, amikor Zs. bemutatta őket egymásnak. Akkor persze viccelődtek, és amikor elváltak, É. úgy köszönt el: üdvözlöm Einsteint. Most komor volt, és kimért. Leültette Andrást a szobájában, megkérte az asszisztensét, senki se zavarja, majd Andráshoz fordult.
– Kedves Bandi. Volt nála?
– Igen – felelte András szűkszavú elfogódottsággal.
– Szeretném arra kérni – folytatta É. -, egy darabig naponta járjon be hozzá, mert kell szegénykének valami állandó kapocs a reális valósághoz! A maga jelenléte gyógyítólag fog rá hatni. Most erősen szedálják, és abban az álomvilágban él, hogy terhes. Na, ne ijedjen meg! Ez csak amolyan képzelt terhesség. Van ilyen! Tudja ez a megbomlott agy és a hormonok furcsa játéka csupán. Ahogy gyógyul, a hasa is lelappad majd.
András csak kornyadozott a rázúdított valóság-áradatban. Mindazonáltal egy kissé megkönnyebbült. Nem is sejtette, a feketeleves még hátra van. É. újra megszólalt:
– Értette, amit mondtam? – ezt azért nyomatékosította, mert hősünk meglehetősen magába fordultan nézett a semmibe.
– Persze, persze. Mindent értettem.
É. hangja mégis nagyon távolról jött, amikor egy újabb kérdésével visszarántotta Andrást abba a világba, amiből éppen menekülni próbált:
– Bandika. Maga nagyon szereti Zs.-t?
András csak a fejével bólogatott, igent.
– Mert, ha igen, akkor készüljön fel, nagy rizikó lesz gyermekeket vállalni! – András elképedve hallgatta. – Mi jöhet még?
– Tudja, Zs. átélt egy serdülőkori elmezavart. Az volt a fixaideája, megerőszakolták. Ezt azonban semmilyen kontroll nem erősítette meg. Nagy ritkán, a nemi érés során, különösen bigott családi környezetben, előfordul az ilyesmi. Tudja, a hormonok játéka.
Igen, ezt már mondta – gondolta András.
– Tudja Bandika, nekem, mint orvosnak kötelességem ezeket a sajnálatos tényeket feltárni magának, de a döntés a magáé. Ha nem teljesen elszánt, akkor hagyja el Zs.-t! – fejezte be É. a mondandóját.
– Kedves É. Igen, szeretem Zs.-t, de meg kell vallanom, az ezerháromszáz forintos, kezdő fizetésre, a teljes lakás-kilátástalanságra, a várható katonaadóra, csóróságomra nem szívesen nősülnék. Tartson gyáva kutyának, aki nem érdemli a Zs. szerelmét! Mégis ez a valóság.
– Én megértem. Tegyen az érzelmei és a legjobb belátása szerint. Vigyázzon magára. Olyan, hogy átfúj magán a szél – paskolta meg a fiú vállát búcsúzólag, de még utána kiáltott: – Írjak fel valami nyugtatót? – majd elviharzott órát taratani a növendékeinek.
– Érzelmek, józan belátás? – motyogta magának András, miközben átment a Klinika területéről az egyetem territóriumára, ahol az óhások vidáman röplabdáztak.
Ettől András, maga előtt is érthetetlen módon, felszabadult a nagy lelki teher alól. Tudta, csak ideiglenesen.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: Csillag Endre
