Szürke derengésben lassan térdre hull az este. Keskennyé válik az út, ismeretlen. Csak lépkedek mögötted. Mint nyárról itt maradt szentjánosbogarak, szegélyezik az utat a kis lángocskák. Emlékmécsesek.
Csak a hátadat látom. Sötét bőrkabátodra árnyak rajzolódnak, évente képzelem oda őket. Két női arc. Kortalanok. Már régen megállt az idő felettük. Nem ismerhettem őket. Hol voltam én még akkor… a fiatalabbal találkozhattam volna… A sors másként akarta.
Megzörren kezemben a mécses, lassan odaérünk. Új márvány sírbolt.
— Még két hely maradt — mondtad nemrég.
Oly tétován állsz itt. Kicsit várok. Hűl a levegő. Hiszem, hogy a kis lángok fénye elmond mindent. Itt-ott ismerősök… neked. Az én temetőm messze van. Hívtalak. Soha nem jöttél velem. Egy ideig nem értettem. Már tudom. A te lelkednek elég teher ez a márvány fedél. Én jövök veled minden évben, hogy könnyebb legyen. Kivétel volt a tavalyi ősz. Megbántam.
Amíg csendben állunk, ima helyett képek lopakodnak elém. Családi album. A tiéd. Szüleid… régi fotók, ők már nem is élhetnének, majd holt feleséged, lányod képei… Elmúlt életek.
Oldalról lopva rád nézek. Mint egy kisfiú, már mennél, hiszen nem tehetsz értük többet… már nem.
A kapuból visszanézek. Lobogó lángok fényét teszem emlékembe.
— Nem viszlek még haza — mondod halkan, mintha valaki más is hallaná, pedig csak az autó hangja duruzsol halkan.
Emlékszem, így volt ez régen is. Tudom, valami melegségre vágyik a lelked, forrón tudsz szeretni egy ilyen út után.
Visszanézek.
— Ugye nem baj? — kérdezem némán a kis lángokat.
Hunyt szemmel rebegi a lelkem:
„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…”
azután nézlek,
te meddig maradsz meg
— nekem
Legutóbbi módosítás: 2010.10.31. @ 17:00 :: Sonkoly Éva