Sonkoly Éva : Ima helyett

A lángok fénye… *

 

Szürke derengésben lassan térdre hull az este. Keskennyé válik az út, ismeretlen. Csak lépkedek mögötted. Mint nyárról itt maradt szentjánosbogarak, szegélyezik az utat a kis lángocskák. Emlékmécsesek.

Csak a hátadat látom. Sötét bőrkabátodra árnyak rajzolódnak, évente képzelem oda őket. Két női arc. Kortalanok. Már régen megállt az idő felettük. Nem ismerhettem őket. Hol voltam én még akkor… a fiatalabbal találkozhattam volna… A sors másként akarta.

Megzörren kezemben a mécses, lassan odaérünk. Új márvány sírbolt.

— Még két hely maradt — mondtad nemrég.

Oly tétován állsz itt. Kicsit várok. Hűl a levegő. Hiszem, hogy a kis lángok fénye elmond mindent. Itt-ott ismerősök… neked. Az én temetőm messze van. Hívtalak. Soha nem jöttél velem. Egy ideig nem értettem. Már tudom. A te lelkednek elég teher ez a márvány fedél. Én jövök veled minden évben, hogy könnyebb legyen. Kivétel volt a tavalyi ősz. Megbántam.

Amíg csendben állunk, ima helyett képek lopakodnak elém. Családi album. A tiéd. Szüleid… régi fotók, ők már nem is élhetnének, majd holt feleséged, lányod képei… Elmúlt életek.

Oldalról lopva rád nézek. Mint egy kisfiú, már mennél, hiszen nem tehetsz értük többet… már nem.

A kapuból visszanézek. Lobogó lángok fényét teszem emlékembe.

— Nem viszlek még haza — mondod halkan, mintha valaki más is hallaná, pedig csak az autó hangja duruzsol halkan.

Emlékszem, így volt ez régen is. Tudom, valami melegségre vágyik a lelked, forrón tudsz szeretni egy ilyen út után.

Visszanézek.

   — Ugye nem baj? — kérdezem némán a kis lángokat.

 

Hunyt szemmel rebegi a lelkem:

“Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…”

 azután nézlek,

 te meddig maradsz meg

nekem

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"