Nagy Márta : Nyughatatlan szív

 

Egyszer volt, hol nem volt… zajló vizeken és komor rengetegen is túl, egy smaragdszín? domb tetején élt egy kedves lány, ki boldogságra vágyott csupán. Ám anyja azt mondta neki, hogy a boldogság nem létezik…

 Kata a föld gyermeke volt. Barna hajába természetanya a tavaszi term?föld színeit lopta be, szemébe ?zek bársonyos pillantását rejtette. Engedelmes, nyugodt természete miatt senki sem látta, hogy szíve sokszor a magasba vágyna, a szédít?, kék égbe, amilyen magasan csak a sasok szállnak. Nem vették észre az emberek, hogy mi rejt?zik benne, nem fedezték fel a lelkében sóvárgó vágyakat.

 Amikor eljött az id?, és eladósorba került, egy gazdag, de szívtelen férfit választottak ki neki férjül. Kata látta a v?legény szemén, hogy sosem lesz biztonságban és szeretetben része az oldalán, de a kényszer hatására igent mondott az oltárnál. Boldogtalan életet élt attól a naptól fogva, és félelem járta át kastélyuk falait. Kata azt gondolta, hogy sose lesz igazi, szeretetteljes otthona.

 De ahogy telt az id?, s lejárt volna az els? hét esztend?, Kata szíve egyre nyughatatlanabbá vált. Nem találta meg a békét és a szeretetet, és emészt? vágy hajtotta valami megfoghatatlan után, amit még ? maga sem ismert. Ám elfojtotta magában érzéseit.

 Egy nap, mikor a szántóföldön dolgozott, az égre tekintett, s meglátott egy magasan szálló sast, kinek szárnyai a szivárvány színeiben pompáztak.

 Varázslat-e vagy látomás? – tanakodott, s érezte, hogy szíve hevesebben dobog, vére gyorsabb ütemben száguld az ereiben, mintha teste és lelke önálló életre kelt volna. Elfojtott vágyai lángolva törtek el?, mint az izzó parázs, ha leveg?t kap.

 Kezéb?l kiejtette a vet?magokat, amelyek szanaszét szóródtak a földön, mint megannyi gyöngyszem, s lába megindult a sas felé. Az els? tétova lépései hamarosan futássá váltak, s karját kitárva, mintha maga is repülne, követte a madarat, ami annyira vonzotta nyughatatlan szívét.

 A szivárványszín sas egy magas hegyre vezette, mely oly közel volt az éghez, hogy Kata, ha kinyújtotta volna a kezét, talán a Napot is elérte volna. Ekkor a sas leszállt egy sziklára, s ahogy lába elérte a talajt, daliás férfivá változott.

 – Jöjj velem, s neked adom a világ minden kincsét – szólalt meg a sasból lett férfiú.

 A lány csak állt, és bámult rá, szellemét vad öröm járta át.

 – Egyszer úgyis az enyém leszel, hiszen minket egymásnak teremtett az ég. Jöjj velem, ne késlekedj! – folytatta.

 Kata csak nézte a férfi vad külsejét, szelídítetlen, fekete haját, s zöld szemét, melyben az erd?k lombja fénylett, s meglátta benne a szerelmet, melyet rámen?s modora mögé rejtett. Mégis tétovázott, mert a kötelességtudata er?sebb volt mindennél. Amikor felcsaptak benne a sohasem érzett szerelem lángjai, riadtan megfordult, és szaladt egészen addig, míg haza nem ért. Megrémítette a benne dúló érzések hada, s hogy szíve mást diktál, mint józan esze és a belé nevelt tisztesség.

 Meg tudod-e bocsátani magadnak, ha lemondasz a saját boldogságodról? – zúgta egy hang a fejében…

 A sas képében szárnyaló férfi pedig, aki az égben lakik, újra és újra meglátogatta a lányt, akinek szívében már emészt?n lángolt az olthatatlan t?z iránta. Amikor Kata meglátta ?t, kivirult, s a szerelem úgy megszépíttette ?t, hogy alig ismert magára.

 Mit tettél velem? – kérdezte magában, mikor reggelente a tükörbe pillantva olyan szépnek látta önmagát, mint még soha máskor. Még nem tudta, hogy életében el?ször lett igazán szerelmes.

 Ám a férje észrevette rajta a változást, és féltékenységében egy magas toronyba zárta a feleségét, aki titkát bensejében ?rizte, hogy el ne vehessék t?le. S amikor leszállt az éj, a toronyszoba kitárt ablakán nesztelenül berepült a sas, és férfivá változott újra.

  – Légy az enyém! – ostromolta a lányt, aki ezúttal a szívére hallgatott, s a férfinek adta a szívét azon az teliholdas éjszakán.

  ? beleszeretett a lányba, de ahelyett, hogy a szívét ajánlotta volna fel, férfiúi büszkeségb?l megtartotta magának érzéseit. A lány kétségek közt gyötr?dött. Nem vágyott másra, csak szavakra, melyek a zöld szem? férfi ajkát nem hagyták el soha. Kételkedett a férfi szerelmében, és a saját sorsában.

 – Érezni fogod, hogy mit érzek! – bizonygatta a férfi, de az az egyszer? szó nem hagyta el ajkát. – Jöjj hát velem, s boldoggá teszlek.

 Látta a jeleket a férfin, látta a szerelem tetteit, olvasott a sorok közt, s megbízott benne. Mindenkinél jobban szerette, s szíve mélyén tudta, hogy szerelme viszonzásra lelt.

 – Arra vágyom, hogy kimondd, hogy szeretsz…

 – Kata, azt akarod, hogy térden csússzak el?tted? – oszlatta el a férfi hangja a lány romantikus álmodozását.

 – Igen.

 – Itt pusztuljak el, ha megteszem!

 Kata boldogan nevetett fel:

 – Az arrogáns csirkefogó, akit szeretek!

 A férfi magához vonta, és ? szelíd odaadással simult a karjába…

 – Veled megyek – mondta egy holdfényes éjszakán, amikor a férfi újra eljött érte.

 Az pedig kézen fogta, visszaváltozott sas képébe, és a leveg?be emelkedett vele, mire a lány is sassá vált, és attól kezdve együtt szárnyaltak a kék ég alatt…

 

Legutóbbi módosítás: 2010.05.08. @ 15:28 :: Nagy Márta
Szerző Nagy Márta 27 Írás
Ébren álmodom... *** Sohasem volt az szerelmes, aki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő... azt adott nekem. ~ Petőfi Sándor ~ 1979-ben születtem Mohácson, jelenleg is itt lakom. Himesházán nőttem fel, egy egyszerű, vidéki család első gyermekeként. Nevemet Móricz Zsigmond, Harmatos rózsa című novellája alapján kaptam, így nem lehet véletlen, hogy nem múltam tíz éves, mikor a könyvek szerelmese lettem, ami mind a mai napig tart. Tizenhét évesen kezdtem verseket írni, de ezek egy meggondolatlan pillanatomban a szemetesben végezték. Egyszer egy újságíró azt mondta, hogy aki olyan sokat olvas, mint én, az előbb utóbb írni fog. Lassan másfél éve, hogy újra írok, kritikusaim azt mondják a prózák az erősségeim, és akad pár jó versem. Utóbbiban erősen kételkedem. Jelenleg azon dolgozom, hogy megvalósítsam az álmaimat, mert az álmok valóra válhatnak, ha engedjük őket győzni.