Csomós Róbert : Csirip

Ez a megígért rázós, meredek írás Nagy Imre *5-ös remekével próbál nemes versenyre kelni. *

       

 

Irénke kalauznő volt, és a Fővárosi Autóbusz Üzemnél, ahol dolgozott Szűts kettő Irén néven kartotékolták. Kollégái és kolléganői valamint minden ismerőse azonban Csiripnek hívta. Vékonyka hangon, ízes tájszólással beszélt, haját is még befonva hordta, de azért jól ismerte a főváros utcáit és szokásait.

Ismeretségünk is az elfogadott szokások jegyében fogant. Átszállót váltottam, szóba elegyedtünk, meghívtam szolgálata után egy kávéra. A kávé után moziba mentünk, mozi után pedig a szemerkélő, langyos esőben hazakísértem Irénkét a szép nevű Gyöngyház utcába. Öt forint kapupénzt adtam a házmesternek, bőkezűségemet még udvarias köszönéssel is tetéztem, így felengedett. Sikerült is lábujjhegyen bejutnom Irénke szobájába anélkül, hogy Cerberus éberségű háziasszonyát felébresszem, de reggel persze felfedezett és örökre kitiltott a paradicsomból.

Ettől kezdve szolgálata előtt vagy után, Irénke járt ki hozzám a Római partra. Abban az évben a VTSK-nál bütyköltem kenuban és az egyesülettől kaptam a kabint. Ők helyeztek el munkába is, hogy ne kelljen dolgoznom és adták a gyenge fizetés mellé a kalóriapénzt, utazási megtérítést és az egyéb linkségeket.

Irénke sokkal szebb, okosabb, kedvesebb volt, mint a sokévi átlag. A Római parti esték szépek, romantikusak voltak. Fizetésnapon fatányérost ettünk, vagy halászlét túrós csuszával cigányzene mellett, rosszabb időkben kotyvasztottunk a spirituszfőzőn. Rendszerint krumplipaprikást kolbásszal, még rosszabb időkben kolbász nélkül, vagy beértük lecsóval, pár cső kukoricával, esetleg zsíros kenyérrel…

Az augusztusvégi utolsó rohammal több régi barátnőm jött ki a telepre, és én nem tudtam, nem is akartam megtartóztatni magam. Drámai szakításra mégsem került sor. Jött az ősz, én kifagytam a kabinból, Irénke pedig nem keresett, noha tudta hol találhatna meg. Október közepe tájt véletlenül megint összefutottunk. Ellenkezés nélkül jött fel hozzám, talán csak azért, mert nem vágyott látni rideg szobáját, ahol a rossz világítás mellett még olvasni sem lehetett.

Reggelig égettük a villanyt, beszélgettünk, szeretkeztünk. A Kunság szépszavú magyarságával mesélte el rövid kis életét. A faluról, ahonnan feljött, olyan érzékletesen tudott szólni, hogy magam előtt láttam az artézi kútra igyekvő lányok ringó szoknyáit, fehérharisnyás lábait, a templomkert orgonabokrait és a kocsmában duhajkodó legények virtuskodását. Irénke arca kipirult, szemei csillogtak, amikor a boldog utazásairól mesélt. Szomszédos falukba, messze tanyákra vitte el az apja rázós szekéren, vagy sikamló szánon a két szépjárású lóval. Irénke hangja úgy csilingelt, mint a szekér után futó, bolondozó kiscsikó csengője. Éjfél után sírva suttogta el a mese végét, és úgy szorította a karomat, hogy nyoma maradt. Ezen az éjszakán ismertem meg Szűts Béla törzsőrmestert, a tizenöt hold vitézi telek büszke tulajdonosát, aki az első világháborúban felettesei eleste után, maga is sebesülten átvette az üteg parancsnokságát, kivontatta az ágyúit a gyűrűből és a lövegeket új pozícióba helyezve lőtte az ellenség gyülekezési pontjait. Alakulatával az erősítés megérkezésig kitartott, megakadályozva az ellenséget egy fontos stratégiai magaslat elfoglalásában.

Így! Szóról szóra így tudta ezt elmondani Irénke! Azután elmondta azt is, hogy apja az olasz fronton is megsebesült 1918-ban, 1951-ben pedig a házának padlásán felakasztotta magát, mert a párttitkár és az idegenből szalajtott tanácselnök ki akarta ültetni a községháza elé a szégyenpadra néhány zsák vetőmagnak elrejtett búza miatt. Feleségét, Irénke édesanyját harmadnap találták meg a messze eső csordakútban…

Már majdnem délfelé járt az idő, amikor felébredtem. Irénke fel volt öltözve, a táskáját rakosgatta ügyes mozdulatokkal rendezve a sokféle jegyet, bérletet. Megpróbáltam sokszoknyásan, népviseletbe öltözve elképzelni, vagy divatosan kisestélyibe, mert eddig csak kalauz egyenruhában, vagy Éva kosztűmben láttam. Felkeltem, hozzáléptem, és a kezembe vettem a kezét. Csak ekkor vettem észre először, milyen vékonyka a csuklója, keskeny a keze és meglepően hosszúak az ujjai. A kézfeje vörös volt, kirepedezett a hidegtől, a széltől, de a tenyere puha, meleg, mint egy madárfészek. Hálásan belecsókoltam a tenyerébe.

Hosszan, furcsán nézett rám, elnyílt, párásodó szemekkel, hirtelen felágaskodott és szájon csókolt. Gyorsan, katonásan magamra kaptam a ruháimat, és elkísértem szolgálati helyéig, mert ezután minden percemet együtt akartam tölteni vele. Másnap estére már színházjegyet is vettem, a Vidám Színpad műsorát néztük végig, sokat nevettünk, utána énekelve mentünk haza a sötét utcákon. Megint reggelig égettük a villanyt, Irénke mesélt és én a királyok királyának éreztem magam. Egy hétig éltünk így, ebben a boldogságban és napról napra jobban szerettem.

Huszonharmadikán reggel Irénke korán ment szolgálatba. Én később keltem, összeszedtem minden eladható értéktárgyamat és bevittem a Bizományi Áruházba. Azután vettem egy vékonyka karikagyűrűt és egy DOXA karórát.

DOXA karóra, ez volt Irénke szerény álmai között a legelérhetetlenebb álom. Vettem hozzá egy bőrszíjat is, hogy a csuklójára csatolhassam, hiszen jegyajándéknak szántam.

Már majdnem délre járhatott az idő, amikor beléptem a Városháza klasszicizáló főkapuján. Dolgozott itt néhány barátom, a sportkör szurkolói, náluk próbáltam könnyebb, jobban fizetett munkát kijárni Irénkének. Furcsa kép fogadott az utcán, amikor ígéretekkel dúsan megrakodva kibotorkáltam az épületből. A járdákat és az úttestet ellepte a tömeg, jelszavakat, rigmusokat kiabálva, lukas zászlókat lengetve saját és mások merészségétől megrészegedve lelkesedett mindenki. Lerugdalták a bokám és jó időbe telt, mire megtaláltam Irénkét. Az autóbuszokat, villamosokat már leállították, az utakat, hidakat elöntötte, torlaszolta a lelkesült emberáradat. Rögtön a csuklójára csatoltam az órát, ujjára húztam a gyűrűt és tréfás szavakkal, de megrendült lélekkel, igaz szívből megkértem a kezét. Megint azokkal a tágra nyílt boci szemekkel nézett rám, kipirult, olyan szép lett, hogy mindenki őt nézte. A Szent István kőrúttól, magunkat rekedtre énekelve, kiabálva, tömegtől sodorva gyalog mentünk át Budára a Bem szoborhoz, majd a Kossuth hídon vissza a Parlament elé meghallgatni Nagy Imrét. Tíz óra felé már a rádiónál voltunk és körös-körül ropogtak a fegyverek. A rádió épületével szemben egy ház felső emeletén foglaltunk tüzelőállást, mindkettőnknek dobtáras géppisztoly volt a kezében. Szépen, okosan forgattuk a fegyvert, ahogy az a nagykönyvben van megírva. A szemből felcsapó torkolattüzekre lőttünk biztosan célzott rövid sorozatokat, szabálytalan időközökben hosszabb-rövidebb szüneteket tartva, a kilövőállást állandóan váltogattuk, hogy nem bírjanak felfedezni bennünket. Reggel csatlakoztunk a rohamozókhoz. A szűk utcában tankok állottak begyújtott motorral, de mozdulatlanul, azok szolgáltak fedezékül. Háromszor vetettek vissza bennünket, mindannyiszor halottak és sebesültek tucatjait hagytuk a véres aszfalton. Azután letépett rangjelzéssel, a sonkanadrág felett itt-ott civilkabátosan elősomfordáltak a szalonnásnyakú védők Senki sem emelt kezet rájuk, pedig előző nap este a fegyvertelen tömegbe lőttek Éhesek, fáradtak, kialvatlanok, voltunk, lövésektől, robbanásoktól süketek, a malterportól mindenünk viszketett. Irénke már alig állott a lábán.

Átvágtunk a Múzeum kőrúton és a Kossuth Lajos utca felé igyekeztünk, amikor orosz páncélautók robogtak elő. Golyóik az előttünk álló hirdetőoszlopot szaggatták, nem vehettük hát tréfának a dolgot, gyorsan beugrottunk egy könyvüzlet törött kirakatába. Az egyik páncélautó megállt, és az Astoria házat tartotta erős tűz alatt. Az emeletről gyújtópalackok hullottak alá a páncélautó lángba borult. Az oroszok kiugráltak belőle, átfutottak az úttesten, eltűntek a Múzeumkert irányába. Csak kettő maradt ezen az oldalon, ezek pont a könyvüzlet előtt álltak meg, ahol mi lapultunk. A két orosz háttal állt nekünk, még nem fedeztek fel bennünket, könnyű célpontot nyújtottak, de valahogy nem bírtam felszólítás nélkül a hátukba lőni. Irénke géppisztolya besült, a závár felakadt, azzal bajlódott. A zajra az egyik orosz felénk fordította a fejét. Fiatal fiú volt, izzadt gyerekarca ijedt fintorba torzult, amikor meglátott. Behozhatatlan előnyben voltam, a dobtárast mellmagasságban egyenesen rájuk szegeztem, a felhúzott, kibiztosított súlyzár előtt ott lapult vagy hatvan golyó, ujjam a ravaszra feszült. Ez volt az a pillanat, amikor lőnöm kellett volna, akartam is lőni, de az ujjam nem engedelmeskedett az akaratomnak.

— Sózz már oda nekik! — hallottam a hátam mögül Irénke ijedt hangját, de én még egy másodperctöredékig tétováztam. Hirtelen valami hatalmas erő felragadott a levegőbe és úgy sújtott vissza a földre, hogy az, úgy éreztem megnyílt alattam. Nem tudom mennyi ideig fekhettem ott, lehet csak percekig, lehet fél óránál is tovább. Mikor fel akartam állni nem bírtak el a lábaim. Pár méterrel mögöttem ott feküdt Irénke, már nem volt benne élet. Kedves, okos arcocskáján nem volt mosoly, csillogó szemein hályog ült, fehér riskása fogait habos vér takarta. Remélem, nem szenvedett sokat.

Mintha csak az egyik könyvállvány mögül lépett volna elő, első világháborús csukaszürkében, bakancsos, lábszártekercsbe csavart lábbal, a Mannlicher puskára tűzött hosszú szuronnyal, Szűts Béla törzsőrmester mokány alakja állt elém.

– Miért nem lőtt!?  A betyárszentségit magának, miért nem lőtt!!? Kiáltott rám olyan rettenetes hangon, hogy zúgása betöltötte a mindenséget.

Teljes erőmet összeszedve fél térdre tápászkodtam, kihúztam magam előtte. Kopott posztózubbonyán a két ezüstcsillag alatt a vitézségi érem éppen az arcom magasságában volt, fénylett, mint a Nap, és a szemeimbe tűzött. Le kellett hunynom a szemeimet és úgy jelentettem:

— Törzsőrmester úrnak alázatosan jelentem, amikor a gettóból kijöttem a terézvárosi templom előtt egy fiatal orosz feküdt a hóban. Ugyanaz a gyerekarca volt, mint ennek. Alázatosan jelentem én nem lőhettem a hátába ennek az orosznak.

Tekintete a lányára révedt, hirtelen öreggé vált ráncos, paraszti arcán egy könnycsepp gördült végig. A hangja is megenyhült, suttogóvá vált, már-már erőlködnöm kellett, hogy halljam.

— Az ellenségre lőni kell! Lőni tétovázás és könyörület nélkül. Ez a parancs! Megértette… fiam…?

 

***

Irénke sok ezer kilométerre tőlem, jeltelen sírban, ismeretlen helyen eltemetve fekszik, azóta talán már megbocsátott nekem, hiszen sohasem tudott rám sokáig haragudni.

A törzsőrmester úr parancsát azonban teljesítettem. A Schweháti repülőtéren leszálltam a sebesült bajtársaimmal az Egyesült Államokba induló repülőgépről, és egy üldözött kis nép körében telepedtem le, alapítottam családot. Olyan országban, amelynek minden nap meg kell küzdenie a létezéséért, és ahol könyörtelenül, tétovázás nélkül lőnek az ellenségre.

 

EPILÓGUS:  

Gyermekeim, unokáim egy szót sem tudnak beszélni magyarul, de tudják, honnan származnak, hol kellett volna megszületniük. Én nem haltam meg Rodostóban, visszatértem ide megírni szomorú történeteim. A mostoha Haza nem fogadott vissza, pedig tollammal odakinn is harcoltam érte. Zágonban nem akadt hely számomra. Az elmúlt tíz évben, a demokrácia húsz évében még lakást sem kaptam az elkobzott lakásom helyett, sem a főpolgármester úrtól, sem a közvetlen pátriámnak számító VI-ik kerület polgármesterétől, pedig azokat, akik a barikád túlsó oldalán álltak két-három, sőt annál is több lakással jutalmazta a kiszolgált idegen nagyhatalom helytartósága. Manapság látom, divatba kezd jönni 56. Ugyanaz az üres frázispufogtatás, külsőségek mutogatása folyik, mint amit már megszoktunk 1848 emléknapjain. A pulpituson nem egyszer azok ágálnak, darálják a közhelyeket, akiket felelősség terhel a kegyetlen, véres retorziók, az ország népének rabszolgasorba taszítása, kifosztása miatt. Az egymást kitüntető nagyságok legtöbbje szolgai alázattal hajtotta végre, sőt lihegte túl a Moszkvából irányított helytartóság kívánságait, a fosztogató labancok legtöbbje, más módszerekkel ma is fosztogat.

Mégis úgy érzem, én vagyok a győztes. Rákosi börtöneiben álmodott álmaim megvalósultak. Gyermekeim olyan országban növekedtek emberré, ahol a szabadság olyan természetes dolog volt, mint az égen ragyogó nap.

 Bocsánatot kérek a szomorú történetért és a keserű epilógusért. Az epilógus különben nem is tartozik a történethez, „csak” az igazsághoz.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.03.08. @ 11:00 :: Csomós Róbert
Szerző Csomós Róbert 51 Írás
Kedves olvasó, a : http://pescador.uw.hu honlapomon minden adat megtalálható