Messzi vihart suttog a táj,
elnyeli maga körül a levegőt.
Szemei, mint sötét árkok
isszák be a nappalok csorgó árnyait.
Homlokára vésett mély szakadékok
évszázadok elszáradt illatait őrzik,
némakövek hasadékaiban
holtcsendet sző az idő.
éjszaka bokrosodó rügyfakadásain
fényt játszik egy csellengő hold.
Halvány menedékidőben pihen a jelen,
szigorú határok közé zsugorodik a végtelen.
Lentek mélyében búvik össze
párjával a vágtató félelem.
A semmire nőtt kicsiny csendben
mozdulatlan figyel a táj,
a pillanat visszafojtott lélegzetében,
ég és föld között hullámzó tengerek,
gátakat szaggatva
villámok útjait mossák.
Lassan összefolynak az égi vászon
szivárvány színei,
elmaszatolt árnyakat vonszol
maga után a fáradt világ.
Testét gyötri a feltámadó szél,
barlangjába temeti a haldokló csendet,
harangbongású ölében ring
a fényéhes sötétség.
Bomlik a tiszta a gömbnyi cseppben,
csattanó hanggá formálódik
az égi lüktetés,
a kinyílt térben tűnik a szép,
ma nem akar játszani senki
a zuhanó tűzkarikákkal,
csak egy vén isten síró gyermeke
dörget mennyeket a vihar kapujában.
Legutóbbi módosítás: 2010.03.03. @ 20:08 :: Szilágyi Hajni - Lumen
