Jó lenne holnap újrakezdeni,
lelni id?m odván kijáratot,
más szívet, fényt, új hitet keresni,
törvényt, hazát, íratlan könyvlapot.
Kacatjaim végre összeszedni,
s érzések nélkül, mint ócskás teszi,
romjaim közt értéket keresni,
érdemüket sorra megnevezni,
külön, külön, az éveket, napot
ami kidobnék, amit meghagyok.
Így osztályoznám fontosság szerint,
átválogatnám aztán… és megint…
akárha tollpihe repülne szét…
A gyermekkort ne! Az maradna még.
Annyi vidámság, kedv és hangulat
kísér el máig. Nem, azt nem szabad!
Életem felét dobnám ki vele,
Erdélyt, s hegyeit fenséggel tele.
Aztán a kert, az erd?k alkonya,
létezéseim végtelen sora…
Tömött fiók, az ember elteszi
legkedvesebbjét, vigyáz, ne dobja ki
a színeket, a fényt, a dallamot,
a H?séget, ki régen itt hagyott.
Képét ?rzöm, s akárha volna itt,
megbeszéljük az élet dolgait.
S még mennyi minden! Íratlan sorok…
Kidobjam-e? Ha arra gondolok,
az id? odván új kijáratot
kéne lelni s egy csöndes csillagot,
-a régi kacat hadd maradna itt,
minek vonszolnám múltam roncsait-
nevetségesen zsugori vagyok,
hiányozna mind, amit itt hagyok,
hát bármily nehéz, tovább cipelem,
másnak nem érték. Néha elhiszem,
e régiségek legszebb perceim,
s ha újrakezdem…ugyanígy…megint…
Akárha tollpihe repülne szét…
2009 június 19
Legutóbbi módosítás: 2010.01.07. @ 14:39 :: Koosán Ildikó
