A székek pontosan olyanok voltak, mint a kocsmaszékek.
Semmi cicoma, semmi fölösleges kiszögellés.
Egészen szabályos ülőkék, négy lábbal
és a háthoz elnagyolt ívvel igazodó támlával.
Négyen – egy asztal mellett.
És tökéletesen odaillettek,
annyira már, mintha ott sem lettek volna.
A fal mellett, közel az ajtóhoz,
mint akik gyökeret eresztettek,
állt a két ember.
Az egyik harmonikázott,
míg a másik, mintha más dolga sem lenne,
hallgatta a harmonikaszót.
Szeme nem rezdült,
csak a félbeszakadt mosoly gyűrődéseiben
váltogatta fölfedett búvóhelyét a fény és az árnyék,
olyan ütemben, valami alig követhető késéssel,
ahogy a dallamban ellobbantak a harmonikahangok.
(Látszott, a szóhoz semmi kedve,
és mégis egyre kerekebbre
formálta, amit mondana.
Jó délután volt. Kocsmatölte.
S az ember várt, hogy csurig töltse
a harmonika dallama.)
A nagy öblű terem füstös volt,
olajfojtotta pallós,
szürkehályog-homályos.
És mintha csak véletlenül magasodna a székek fölé,
állt az ember a fal mellett,
megaszalódott árvasággal,
mint egy gazdátlan szilvafa.
