S?r? felh?könny:
zuhog a zápor.
Tócsákon kövér
buborék táncol.
Ablakból
kizöldült
kertre látok.
Az orgonák:
szélfújt
lila lángok.
Kit sirat,
mit sirat,
hogy szinte fáj,
napfényes
der?re
várva a táj?
T?nt id?:
gyermekkor
koponyatérben.
A lélekfilmen
szemek beszéde.
Ajkak mozgása.
Testbe zárt
hangok:
id?tlen
csöndben
vándorlok.
De perlekedve
szüntelen
magammal,
szenvedéllyel,
hittel
és haraggal,
reménytelen is
roppant
szerelemmel,
nem,
sohasem
alkudtam
a csönddel!
Nem hallva hangot,
az emberi szót,
egyik gondolatból
másikat
szül a
hang nem-zavart
dolgos elme,
s az értelem
próbálja
rendbe
rakni valónk,
a szétfutó jelent,
sejtve-építve
bens? végtelent.
Rögzített perc,
áprilisi reggel.
Asztalnál ülök,
kinyitott könyvvel.
Önfeledten
suhanok
dallamról
dallamra…
Csillagokon túl
eszmélek
magamra,
ahogy szemem
a bet?kre néz.
Átéltem csodáid,
János vitéz!
Hogyan is történt?
A titok vonzott.
Lélekéhem
könyveket
nyittatott.
Mindegy volt,
mi jött,
versek, regény…
A csönd felh?in
áttörve,
a fény
üzent
értem.
Tollért nyúlt kezem.
Akkor íródott
els? versem.
Moccanatlan ágak.
Zápor
sem zuhog.
Gyöngyházderengés:
felh?fény borong
a tájon.
Bennem
lázadó hangok.
Törnének ki,
át a csöndfalon.
Új börtönükül:
toll, papír-halom.
Kávé g?zöl
ovális asztalon.
Érzékelem:
koccan a kanál.
Gondolathoz
szavakat talál-
tat az ihlet és
másik emlékbe
von szelíd
merengés.
Hangolódok
régmúlt hangulatra,
rácsodálkozván
isteni dologra.
Tücsköket nézek,
szitaköt?ket,
s ahogyan
– arrább –
hangyák jár?röznek,
morzsát keresve,
cseppecske
vizet…
Leng a léthinta,
ringat
szédület.
Kép-teli világ!
Úgy szóltál
akkor,
nem éreztem fel
a hiányzó
hanghoz!
Nézek a kertre,
megeredt a zápor!
Lila t?z hajlong
az orgonaágon.
Zápor és szél,
e két elem
ellen dacoló
lelkes küzdelem!
Szállt
a meseszó
Anyám ajkáról,
tündérekr?l s más,
egyszer? csodákról.
Holdfény.
Sejtelmes
árnyak lengenek.
Félelemmel
birkózik
a képzelet.
Susogó lombok.
Csörtet? patak.
Tobozkoppanás
feny?fa alatt.
Meseképek és
bens? fülben
hang –
boldogan hallgattam
a hangtalant!
(A lélek-mély
– túl
a tudható
világon -,
nem Isten-rész-e,
fény-sebzett
álom?)
Mélycsönd? titok.
Id?vont falat
semmivé zúz
összegz? gondolat.
A véges tudat
– t?zképeken át –
létünk vezérl?
sejtelmébe lát.
Nem éjszaka ez,
ne hidd, ember!
A felh? sugárzás,
bár szürke fény,
de érezve-tudjuk:
el?bb-utóbb
kisüt ama Nap
s fennen ragyog!
Áldott a fény!
Részese
és része
lehettem én is!
Köszönöm, élet!
Talányok földjén
baljós sejtelem.
Világszépít?
virágszerelem.
Örök ábránd,
míg élet fut,
zajlik.
Szélben-id?ben
ide-oda hajlik.
Merengve nézem
az ablakon át
szimbólumod, lét,
küzd?, lila láng!
Tócsák tetején
buborék táncol.
Múltamban fürdet
meg ez a zápor.
