Avi Ben Giora. : Papirmesék – III.

*

 

 

 

Este, egy órával előbb azért mégis kimentünk. Ami fogadott minket, azt egy indiai kalandfilmbe is be lehetett volna tenni. Még egy óra hiányzott az induláshoz, de tömve volt a vonat. Nem könnyen, de megtaláltuk a helyünket. Persze betöltve, egy négygyerekes olasz család uralta az egész kupét. Próbáltunk kézzel–lábbal mutogatni, hogy ide szól a helyjegyünk, de nem akarták érteni. Andi már megpróbált a folyóson berendezkedni, ami már félig szintén tele volt. Megtaláltam egy kalauzt és intézkedett is. Kiderült, hogy a családnak egyáltalán nincsen helyjegye, csak élelmesen előbb kijöttek, és önkényesen foglaltak maguknak.

– Basta, basta – kiabálta a nő magából kikelve.

– Te bastad el – feleltem neki vissza, mivel nem értettem olaszul. A kalauz ki akarta őket tessékelni, de nekünk megesett a szívünk a gyerekeken.

– Hagyja őket – mondtam a kalauznak –, csak azt a két helyet szabadítsa fel nekünk, ami a mienk. 

A kalauz bekasszírozta a helyjegy árát a famíliától. Ő is meg a család is úgy néztek minket, mint akik a Holdról jöttek, majd mind a ketten azt mondták: Grazia signor.

Némi késéssel elindult a vonat. Aludni nem igen lehetett, mert zaj is volt meg pokoli hőség. Az összes italunk, mind belénk költözött. Sajnos a hátrányai hamar jelentkeztek, mert az ugye úgy szokott lenni, hogy ami bement, az egy idő után ki is akar jönni. Na igen, de a WC szinte elérhetetlen távolságban volt. Mégis nekivágtam, hogy felderítsem a terepet. Nagy nehezen átvergődtem a padlón szerte–szét fekvő utasokon, amíg elértem a WC–hez. Persze zárva volt. Vártam türelemmel, majd kopogtam. Semmi válasz. Hajtott a kalandvágy, na meg a szükséglet is, így hát tovább nyomultam. Három kocsin is végigpréseltem magam, az eredmény ugyanaz volt. Visszaküzdöttem magam a fülkénkbe.

– Sikerült?

– Igen, visszavergődnöm ide. Rómáig ki kell bírnunk, mert szerintem a WC–ben is utaznak és magukra zárták az ajtót.

– Nem fogom kibírni, szólni kell a kalauznak!

– Próbáld csak meg angyalom. Nehezebb ezeken áttörni, mint annó az oroszoknak a keleti fronton. Pedig ők is elég sokan voltak nem csak a németek.

Ebben maradtunk és szorongva vártuk, hogy megérkezzünk. Végre reggel nyolcra befutott a vonat a római Terminibe. Gyorsan lekászálódtunk a csomagjainkkal, és a jól ismert jelet keresve megrohamoztuk azt a helyet, ahol kínjainkon enyhíteni tudunk. Csak hogy ez sem olyan egyszerű, ahogy azt az átlag turista képzeli. Papírt kell szerezni. Na nem olyan papírt, mert az a legkevesebb. Belépő papírt, vagy más néven blokkot, amit a szemközti resti pénztárában lehet venni. Utána mehet az ember sorba állni és kivárni, amíg rákerül a sor. Mit volt mit tenni, bementünk a restibe. Már nem bírtuk cérnával és én azonnal az üzletvezetőért ordítottam. Jött is széttárt karokkal és olaszul hadarva. Én meg mint a bősz oroszlán, elkaptam a grabancát és a szemibe kiabáltam:

– Hol van egy személyzeti WC, te akasztófára való?

Nem tudom, hogy a fellépésem, vagy az alkatom volt–e rá hatással, de azonnal oda vezetett minket. Itt már csak egymást kellett kivárnunk. Utána a mancsába nyomtam ezer lirettát, ami a normál tarifa. Aztán rendeltem két eszpresszó kávét, na meg ne mondhassa azt, hogy nem vagyok nagyvonalú, egy–egy grappát a nagy ijedtségre. Mikor már így megkönnyebbülve ücsörögtünk és szürcsöltük az italokat, akkor csaptam a homlokomra.

– És mi lehet azokkal, akik a vonaton a WC–be zárták magukat? Mert hátha pont arra vártak, hogy beérjen a vonat a Terminibe és jó pénzért aztán oszthatták volna a helyet a rászorulóknak.

– Nem gondolod, hogy képesek ezek ilyenre?

– Már miért ne? Ne viccelj, egy nemzetközi vonatállomáson jegyet kell váltani a WC–re. Tudom, a papír meg a másik papír. Na gyere, fogjunk egy taxit és menjünk a dolgok után…

 A Termini előtt sorban álltak a taxik. Beültünk egybe és mondtam a sofőrnek, hogy Via Venettó, és valami jó tiszta, olcsó hotelt akarok. – Si – felelte, aztán vadul kikacsázott a forgalomba. Én csak fejemet kapkodtam. Na nem a forgalom miatt, mert hol, nincs nagy forgalom reggel. A vezetési technikájuk, az vetekedett Emerson Fittipaldiéval. Itt az erő, a leleményesség és gyors reflexek voltak a fontosak, nem a szabályok. Nem is láttam egy darab közlekedési rendőrt.

A Via Venetón zajlott az élet. A taxi lassított és abszolút nem érdekelte a tiltó tábla, megállt a hotel előtt. A mögötte kiabálóknak meg visszakiabált, hogy basta, basta. Én persze azt hittem, ugyanazt mondja, mint a pesti autóvezetők, csak kicsit egyszerűsítve. De minden bizonnyal nem ezt jelentette, mert kikerülték és mentek tovább. Fizettem neki, meg persze kapott borravalót, és betrappoltunk a szállóba. Érdekes módon itt nem kérdezték, ki küldött, csak papírt kért – mármint úti papírt – a portás. Elhadarta a tarifát és, hogy az mit tartalmaz, aztán az orrunk alá tette a nyomtatványt, amit ki kellett tölteni. Csak ezek után mutatta meg a szobát, ha esetleg nem tetszik, nehogy ne tudjon kasszírozni. Megfelelt az igényünknek, tehát letáboroztunk. Gyors váltásban tusoltunk, de amikor én ácsorogtam a tus alatt, nyílt az ajtó és egy takarítónő lépett be harci díszben. Köszönt, és szinte tudomást sem véve rólunk, elkezdett porszívózni. Én sem zavartattam magamat. Törölközés, aztán egy szál alsógatyában besasszéztam és felkaptam mégegy gatyát meg inget. A hölgy csak erre állt meg és valamit kérdezett olaszul.

– Csináld csak tovább, mi úgyis megyünk – mondtam magyarul, mire megvonta a vállát és folytatta a tevékenységét.

A recepcióst kifaggattam, hogy hol az a municipále vagy micsoda. Nem beszélt jól angolul és nem nagyon értette, hogy minek nekem a municipále, amit általában csak az olasz honiak szoktak igénybe venni. Mutogatással megmagyaráztam neki, hogy ő, /mármint a menyasszonyom, barátnőm/, mi együtt… Elérthette, mert mutatta az óráját és a kezén egy ötöst és a szoba felé intett. Feladtam, és mentünk tovább.

– Na most, hogy akarod megtudni, hol a fészkes fenében van a municipále?

– Sehogy! Tudom hol a követség. Odamegyünk és előadjuk mi az ábra, és majd ők intézkednek. Taxi ismét, és irány a követség. Elhaladtunk a Vittorio Emanuel emlékmű mellett aztán innen már csak araszolva és különféle mutatványok árán tudtunk csak tovább menni. Egyirányú utca sarkán tett le minket és mutatta, hogy innét nem tud tovább menni mert polizia. – Na jó, nesze itt van három papír – és átnyújtottam a neki járót és nem kértem vissza. Nem kellett sokat gyalogolni, vagy ötven métert. Nem a rendőr jött oda hozzám, hanem az izraeli biztonságis. Köszöntem neki héberül, és mutattam az útlevelem.

– Mit akarsz?

– Bemenni?

– Minek?

– Majd bent elmondom, nem rád tartozik.

– Nekem is tudnom kell, mert addig nem tudlak beengedni, amíg nem közlöd, miért jössz.

– Ne szarakodj haver, mert bajt csinálok neked a főnöködnél, hogy nem védett helyen vegzálsz, holott izraeli vagyok.

– Ki vagy? Ne akarjál kioktatni, a feladatom végzem.

– Na ide figyelj haver. Ez a hölgy egy leendő bevándorló, és a követtel kell beszélnem.

– Miért nem a szochnutba viszed? Azok foglalkoznak bevándorlással.

Most ilyenkor kell bevetni a róka dumát.

– Onnét jövök, ide küldtek a követhez.

– Papírod van?

– Persze, az előbb mutattam is, nem?

– Nem olyan papír, más, hogy ide küldtek.

– Nem tudtak adni. Tudod a szochnutban nagyon sok az ember, és spórolnak a papírral. Majd utólag megkapod.

– Várjatok itt – azzal bement a bundijába, és beszólt a társainak. Vagy öt perce tanácskoztak, mire odamentem és beleszóltam a diskurzusba.

– Engedjetek be minket, mert botrányt csinálok, de olyat, hogy megemlegetitek.

– Türelem, ne olyan hevesen. Tudod, hogy a biztonsági előírások…

– Azt majd a követnél elintézzük mind a hárman. Nyisd ki, és kész. Igazoltam magam. A hölgy addig ott fog állni melletted.

Kattant az ajtó és beléphettünk. Egy déli származású fiú jött elénk.

– Itt az útlevelem is nézd meg ezt is – nyújtottam át egy igazolványt.

– Miért nem mutattad ezt először?

– Ez is csak papír, mint az útlevél – és félre állítottam az útból. – Vigyázz a hölgyre, amíg jövünk majd érte.

Besétáltam a követ dolgozószobája, de kénytelen voltam az ajtóban megállni, mert egy nagy dog állta el az utamat. Nem féltem sohasem kutyától. Előre nyújtottam a kezem, hogy szagolja meg, de le nem vettem a tekintetem a fejéről, hogyha esetleg harapni akarna – amit nem feltételezetem –, akkor el tudjam kapni. A blöki megszagolta a kezem, aztán meg is nyalta. A gazdája, a követ aztán odaszólt nekem.

– Mi járatban vagy erre?

– Hosszú, de elmondom – azzal belekezdtem, és elmondtam az egészet egy szuszra.

– És hol a hölgy?

– Hogyhogy hol? Engem is alig akartak beengedni, nemhogy őt! Keleti útlevele van még.

– Ülj le – mutatott az asztala előtt levő székre. Felemelte a telefont és leszólt, hogy kísérjék fel Andit. A blöki, aki eddig békésen ott hevert a gazda és köztem, most hirtelen felugrott, és az ajtóhoz rohant, de a gazda parancsára azonnal lemerevedett.

– Helyedre! – szólt a parancs.

Szegény Andi úgy remegett, mint a nyárfalevél. Aztán bekísérte a biztonságis és leültette mellém. A követ tört magyarsággal kezdte kérdezgetni.

– Mondd, nem gondoltad meg még magadat? Ehhez a széllel bélelt fiúhoz akarsz hozzámenni?

– Miért, nem lehet?

– Azt nem mondanám, de tudod egyáltalán kicsoda–micsoda?

– Nem sokat az, az igazság. Együtt jártunk általánosba.

– Az nagyon régen volt. Honnét tudod, hogy nem egy házasságszédelgő–e, egy strigó, aki nőket futtat, és még nős is ezen kívül.

Szegény Andi csak nézett hol rám, hol a követre és kis híján elbőgte magát.

– Persze, most ő is visszalőhetne – folytatta a követ –, hogy te meg nem vagy már hajadon és éppen szőkésben vagy a harmadik férjedtől, aki Iván a rettenthetetlen és a KGB budapesti főparancsnoka.

Na ez volt az, amivel végképpen eltört a mécses.

– Mi szeretjük egymást, és azért szeretnénk összekötni az életünket. Nem tehetek róla, hogy ő már nyugati és én meg keleti. Mit számit ez, ha két ember össze akarja kötni az életét?

– Na nyugodj meg kislány, nincs semmi baj. Intézkedni fogok és valószínű egy, vagy két hét múlva mehetsz vele Tel Avivba. De figyelmeztetlek. Onnét, ha vissza akarsz menni, mert úgy gondolod, hogy ez még sem az igazi, egy lókötő egy gazember, az nehéz lesz.

– Meggondoltam jól, és tudom, mivel jár a döntésem.

– Na, akkor tíz nap múlva gyertek vissza, addig élvezzétek Olaszországot.

Úgy is tettünk. Rómában még maradtunk pár napot, aztán mentünk, amerre a szemünk ellátott, na meg amerre tudtunk is menni. Tíz nap után ismét Rómában voltunk. Először odatelefonáltam, hogy mi a helyzet.

– Még két nap és repülhettek. A nagybátyád meg az unokanővéred leigazolták a barátnődet. Tőlünk minden okey lesz, de kint sok papírt kell majd szerezned.

– Fogalmazz szebben. Sok papírért sok papírt is kapok.

– Na, valahogy úgy! De az már a te gondod lesz. Sok sikert hozzá!

Két nap múlva aztán tényleg mindet a kezünkbe nyomtak, és vittek is ki minket a reptérre. Persze nekem pár papírt kellett adnom, mert a jegyem az már a múlté volt.

Potom négy hónapomba került, na meg rengeteg papíromba, mire kimondhattam azt a bizonyos igent. Hogy nem bántuk–e meg? A dolgok jelenlegi állása szerint nem. Most lesz ennek az egésznek 29 éve. Hogy ez idő alatt sok mindent megéltünk, meg sok papírt elvesztettünk?

Ja kérem az élet az zajlik, papír ide, vagy oda.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.07.24. @ 08:33 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 457 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen. "Adminguru: Panteonba helyezve, elment 2021. június 8.-án! Részvétünk a hozzátartozóknak!"