Kavyamitra Maróti György : Soha Tankréd esete a Cégvezető fiával

 

 „Ettől kezdve mintha egész élete tartalmasabbá vált volna,
mintha megnősült volna, mintha valaki más is együtt élt volna vele,
mintha nem lett volna egyedül, hanem valami kedves, bájos élettárs vállalta
volna, hogy vele együtt halad tovább az élet útján – és ez az élettárs nem volt
más, mint az a vastagon vattázott, nyűhetetlen, erős bélésű köpönyeg.”
(Gogol)

 

Soha Tankréd egész pontosan tudta a helyét.

Általában is tudta, és most is, amikor a cég Füreden tartotta hosszú hétvégi összetartását, azt a kibírhatatlan tréninget, amit semmiképp sem volt tanácsos lemondani. Tankréd e helyütt is tudta, amit tudott.

Mindenek előtt ott volt a másíthatatlan tény: Soha Tankréd sem jóképűnek, sem testileg szépen megformáltnak mondható nem volt. Fejformája, arca olyasféle volt, mit jóindulatúan „érdekesnek” szokás mondani; de hát tudjuk, mit szoktak ezen érteni, s azt is, hogyan éleződik ez a mondat poénra. „Érdekes, hogy ez egy arc.”

Testének hatvankét kilogrammja száznyolcvan centiméteres magasságon osztozott: izmait sosem formálta,  edzette, és meggörbedten tartotta magát.

Ezen okoknál fogva Tankréd igyekezett minden társaságban – különösen hölgytársaságban – félszegen eltűnni. Itt, Füreden is így próbált tenni.

Aztán ott volt még a szerencsétlen neve, ami miatt bemutatkozni is gyűlölt. Soha Tankréd már elcseszett külsejét is leginkább szülei számlájára írta, de a nevét mindenképpen. Hogy a francba juthatott eszükbe egykor, hogy a középkori széphistóriák, hősi énekek, lovagregények legjelesebb hősének nevére kereszteljék? Ráadásul – ha feltesszük is, hogy sokan nem olvastak középkori históriás énekeket – ez a név még Madáchnál is szerepelt…

Mindehhez vegyük hozzá, hogy Soha Tankréd eme hősi név alatt végtelenül szorongó emberré érett.

Tankréd – ez a mi Tankrédünk – túl sok mindentől félt.

Félt a Főnök párnázott, zárt ajtajától, valahányszor behívatta a Főnök, percekig tanakodott magában, hogy vajon hol kopogjon, a Főnök párnázott ajtaján?

Vagy csak egyszerűen nyisson be? hisz végül is a Főnök hívatta…

És félt, hogy mit talál odabent, ha csak úgy benyit.

És félt, hogy milyen hangulatban találja a Főnököt.

De nem csak ez.
Tankréd félt a kutyáktól, sőt legújabban a macskáktól is.

Egyik fő, visszatér? rettegése az volt, hogy váratlanul egy egér még inkább egy patkány jelenik meg lakóhelye környékén, esetleg egyenesen a lakásában.

Számlálhatatlan volt azon halálos betegségek sora, melyektől rettegett. Ezekről külön listája volt, méghozzá fájdalmi sorba rendezve: legfelül a nagyon fájdalmas és nagyon halálos betegségek szerepeltek.

De nem csak ez.
Tankréd félt a globális felmelegedéstől, hurrikánoktól és földrengésektől, noha agya tudta, hogy Magyarországon viszonylag ritkák ezek a természeti tünemények, aminthogy a cunami is, amitől szintén rettegett.

A Cégnél meg, huhú! a Cégnél lényegében mindenkitől félt Soha Tankréd. Világosan látta, hogy bármikor képes a Cég öt vagy akár tíz embert is előállítani, aki ugyanúgy vagy még jobban el tudnák végezni a munkáját.

De nem csak ez.

A frász törte ki, ha rendőrautó vagy mentő szirénázását hallotta, és egyáltalán nem akarta tudni, hogy hová és miért sietnek.

Közben végtelenül örült is, hogy mennek valahova egy problémát megoldani, de attól félt, hogy esetleg nem érnek időben oda. Vagy időben érnek oda…

De nem csak ez.

Üzletkötő.

Így nevezték munkakörét újabban, de ő is tudta, felettesei is tudták, sőt – s ez volt a legrosszabb – még a pozícióban alatta állók is tudták, hogy lényegében utazó ügynök, vigéc, egy senki, egy nulla.

Tudta a portás, tudták a takarítónők, még az esténként érkező éjszakai portás is tudta, amit tudott. Pedig a Cég hierarchiájában az állt a legalacsonyabb fokon.

És minden személyiségét frusztráló félelme közül legsúlyosabbak reggeli félelmei voltak attól, hogy megint szembe kell néznie egy hasztalanul elfolyó nappal, attól, hogy emberek közé kell mennie, elviselnie a gúny nyíllövéseit, az alig titkolt lenézést, lesajnálást.

Különösen így volt ezen a reggelen, amikor az elsőosztályú hotelben ébredt, kinézett az ablakon, és látta, hogy a Cég alkalmazottai már irányt vettek a szembenlévő és a szálloda részére elkülönített strandrészre. Gyötrelmesen konstatálta, hogy remek testű férfiak és nők a szikrázó napsütésben fürdőruhában – gatyában sorjáznak a napernyők felé.

A ragyogó napsütésben fürdő tó képe, a vidám, majdnem meztelen testek látványa teljességgel elkeserítette Tankrédot. Előző nap egyetlen reménysége az volt, hogy mára beborul az ég, esni kezd az eső vagy hó (esetleg); minden programot felöltözött állapotban, a hotel különtermében, rendesen fölöltözött emberek között kell lebonyolítani.

De nem volt mit tennie: a Cég már gyülekezett a parton, indulnia kellett.
Két fürdőnadrág lógott a szekrényben, egy nagyon ocsmány szabású, mintájú és egy ocsmány; az utóbbit magára rántotta, aztán védekezésképpen egy fürdőlepedőt vett magához, mely úgy-ahogy takarásba vette görbedt testét, és nagy sóhajjal elindult a partra.

A Cég két csoportban töltötte meg a zárt strandot: a bejárathoz s a vízhez közelebb volt a kemény mag: amerikai módra barnatestű, hófehér fogú, kisportolt alkatú ifjak és lányok tartoztak ebbe a körbe; középpontban a cégvezető huszonéves fia hevert egy nyugszékben. ők nem bánták, hogy szép testük még barnább lesz a napverésben, bátran hevertek, álldogáltak, koktéloztak a napban.

A középkorú réteg kissé odébb, némi árnyat adó hársak félárnyékos hűvösében üldögéltek.

Tankrédunk útja persze ide vezetett, de nem volt kiút a csapdahelyzetből; át kellett vergődnie a naptejtől fénylő testű ifjú titánok csoportján.

Vegyük hozzá Soha szenvedéseihez, hogy itt kellett látnia azt a kedves arcú, lágy-mosolyú, édes-szép lányt is, akibe mostanában szerelmes volt.

Csak csöndben, csak halkan persze, nehogy bárki – magát a lányt is beleértve – megtudja.

Vergődött az összezáró szép testek hálójában, s meghallotta azt is, hogy egy platina-lány az amerikás csoportból – még csak nem is visszafojtott hangon – azt mondja:

„Na, itt ez a balfácán is…”

Azt már nem hallotta, hogy a cégvezető fia, aki elgondolkodva nézett a távolodó Tankréd után, így adja a választ:

„Ja: balfácán, de hülye nagy mázlista. Hihetetlen segge van… Karcsú, jól formált, sportos… Mit nem adnék, ha nekem lenne ilyen…”

És a lány, aki mostanában a gyönyörű volt, anélkül, hogy fogalma lett volna arról, hogy imádója megy amott, hosszan elnézve a jelzett testrészt, rábólintott:

„Ühm…”

És a többiek is, mind-mind úgy látták, hogy Tankréd elbillegő fenekét sugárzó dicsfény veszi körül.

 

Mint mondtam: Soha Tankréd a zárómondatokat már nem hallotta, fülében csak a „balfácán” csengett még kis ideig, de aztán az is hamar felszívódott: megszokta már az ilyesmit füle.

És mert nem hallotta a váratlan megforduló közhangulatot, nem is igazán értette, hogy mi történik vele.


Már az ebédlőben elkezdődött.


Tankréd még előző este vacsoránál, kiválasztotta a legeldugottabb, sarokba taszított egyszékes asztalt, és most ebédidőn is afelé tartott Legnagyobb megrökönyödésére azonban a központi asztal, a cégvezető fiának körülrajongott asztala felől, két vagy tán három lány is integetett feléje, félreérthetetlenül jelezve, hogy oda üljön, közéjük.

Soha előbb alaposan körülnézett, még hátra is fordult, vajon kinek szólhat e csalogató kedvesség: de nem volt senki a közelében. Soha közelében szinte soha, senki sem volt.

Abban reménykedve, hogy csak valami rosszízű viccet akarnak rovására elsütni, aztán hamar továbbengedik, a nagy asztalhoz ment.

De nem volt vicc.
Hellyel kínálták, vidáman megrótták, hogy kerüli őket, egyáltalán a társaságot. Egy szőke szépség valamilyen szesszel telt poharat tolt elé, és csacsogtak vele, és fecsegtek neki, és – ilyen se volt még – meghallgatták félszeg válaszait.

Azok meg elhalmozták érthetetlen szerencsekívánatokkal, beszéltek hozzá jobbról-balról, úgyhogy eleinte csak mosolygott, de később már restellte is a dolgot.

Aki csak arra járt, néma főhajtással, de nem ritkán hangosan is köszöntötte Tankrédot; még más, távoliabbi asztaloktól is rá-ráemelték poharukat olyanok, akikkel azelőtt, ha egy liftbe szállt is és köszönt nekik: fukaron megtagadták tőle visszaköszönésüket.

Mindez – a lárma, a csevegés és a jókedvű asztaltársaság – mind-mind olyan furcsa volt Soha Tankrédnek. Egyszerűen nem tudta, hogyan viselkedjék, hova tegye kezét-lábát meg egész testét.

A szőke bombázó-lány (aki a pohár itallal kínálta, s aki nyilvánvalóan kicsit be volt már állítva), füléhez hajolt és azt súgta: „Te… te… szépseggű…”

Ez volt az a pillanat, amikor Tankréd zavartan fölkelt, és elköszönt asztaltársaitól, mert sürgősen magányba akart vonulni, hogy elgondolkodhasson a történteken, hogy kitalálja: mi történt vele.

Ám egészen estig nem jutott semmire. Akkor is csak azért, mert szobatársa – kinek egyébként szintén megváltozott a viselkedése – föl nem világosította a Cégvezető fiának baráti megjegyzéséről, s annak minden következményéről.

Nos, hogy egyik szavamat másikba ne öltsem; újsütetű tudásának birtokában az vacsoránál egy merőben más, soha-nem-volt Soha jelent meg.

Keresgéljünk csak: öntudatra ébredt? Önbizalommal telt? Kibírhatatlanul önhitt? Pofátlanul nagyképű?

Így valahogy, így: mind egyben.

Vacsora után például két pohár pezsgőt (kettőt!) ivott, fesztelenül beszélgetett a Cégvezető fiával; még gorombáskodott is, egy nála alacsonyabb rangú utazó ügynökkel. Azt mondta neki, hogy nevezett ügynök ostobaságokat eszél.

Mielőtt érzelmes, hatvanas évekből való slágereket kezdett énekelni, még elfogadta a Cégvezető fiának meghívását másnap délelőttre, egy vitorlázásra.

Botrányosan viselkedett, amíg csak fel nem botorkált szobájába, s mély álomba nem szenderítette a mértéktelen pezsgőfogyasztás…

 

Reggel.

Ködös emlékek az előző nap és este dicsőségéről, aztán a lassú kitisztulással (hisz mindez megtörtént! “Megtörtént!” – nevetett benne valaki.), egész valóján szétáradt a lusta boldogság.

Haloványan emlékezett a vitorlásútra, meg arra, hogy a lány, akit mostanában szeretett, gyöngymosolyával közölte vele, hogy ő is a hajón lesz.

Délcegen vonult a reggelihez. Sehová sem nézve ment a jó asztalhoz, a központi asztalhoz, hisz neki ott a helye.

És mivel nem nézett semerre sem, meglökte a cégvezető fiának jobb kezét, melyben az első aznapi pohár koktél ragyogott: a koktélból néhány csepp kilöttyent.

Amire a cégvezető fia rámordult:

„Balfácán! Húzd el innen, azt a fokhagyma seggedet!”


A kitörő röhejben Tankréd visszanyerte önmagát, és leforrázottan kullogott a legtávolabbi sarokban magányoskodó egyszékes asztal mellé.

Visszament oda, ahonnan jött, ahonnan kiemeltetett: az egyszékhez, a félelmeihez, a magányához.

És nem ment vitorlázni a cégvezető úr fiával…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.