Messze bent a dombok között, távol az országút és vasút vonalától — szinte elfeledve a világ által — fekszik a sógorom szülőfaluja. Addig uzsukált, amíg rá nem vett, hogy látogassuk meg a még élő rokonait.
A döcögős, poros út végén fel is tűnt a ködbe burkolózott falu. A patak két oldalán sorjáztak a házak, s a bennvalók felhúzódtak a domboldalakon az erdő széléig. Ahogy a ház elé értünk, mintegy vezényszóra a köd felszállt és felragyogott a napfény.
Nagy örömmel fogadtak a háziak. Ijedten néztem szét. Keskeny udvar — igaz, virágokkal szegett —, meredek lépcső visz a bejárati ajtóhoz, kintről alig megvilágítható szoba, vagy konyha (?). A fogadtatás öröme nem tudta elnyomni a nyomasztó érzéseimet: micsoda primitív szegénység!
Hamar meg is szégyelltem magam. Szeretettel fogadnak, körülajnároznak, s akkor én itt fanyalgok. El is fogadtam a kínált túros lepényt — ízlett igazából. Hármat, vagy négyet is megettem, s ezzel nagy örömet szereztem a háziasszonynak. Az öröm aztán rám is átterjedt, mert olyan annak a természete, hogy ha egyik ember örömet szerez a másiknak az neki is öröm.
Így fellelkesedve elindultunk egyet járni. Végigvonultunk a sógorral a falu főutcáján, sűrűn köszöngetve a házaik előtt tébláboló népeknek. Aztán kikanyarodtunk egy meredek ösvényen az erdőnek.
Szomorúan láttuk a sok elhagyott, gazdátlan portát. Nincs mit tenni, lassan kihal a falu…
Vagy mégsem? Lám, a meglevő, lakott házak szépen rendbe hozva állnak — felújítva. Mondják, hogy sokan vettek itt városi népek bennvalót. Nem csak hétvégi háznak, hanem ki is költöznek, s igyekeznek újból beletanulni a falusi életbe. Vendéglátóim is éppen ilyenek. Nyugdíjas korukig egy távoli nagyvárosban dolgoztak. Most meg itt vannak, megváltották az örökséget a rokonoktól, s gazdálkodnak a nagy kertben, mely kinyúlik, fel egészen az erdő aljáig. Megterem ott minden, ami csak szükséges a házban: zöldség, téli krumpli, gabona a majorság számára, s még a süldőnek sem kell a piacról vásárolni.
Az utcán a sok idős ember mellett jócskán láttam fiatalokat is és gyerekeket is, a karon ülőtől az iskolásig.
A léleknyugtató sétából visszatérve, terített asztal várt az ebédlőnek előléptetett konyhában. Szétnéztem a házban. Megnéztem a hálószobát, a tisztaszobát, a fürdőt. A folyóvizet a hegyoldalon levő forrás szolgáltatja. Nincs vízóra (!). Mindenütt rend, tisztaság és békés, kiegyensúlyozott emberek.
Primitív szegénység? Vagy egy szikra reménység?
Legutóbbi módosítás: 2009.07.13. @ 10:54 :: dr Bige Szabolcs-
