dr Bige Szabolcs- : GIATROSZ AGROTIKOSZ: ATYÁM, A NAPISTEN FIA 8.

„… a folyóparton hadirendben megverekedtek…” (Homérosz)*

 

 

Új élet kezdődött számomra Hatti földjén… Tudhali átadta a királynak szánt ajándékokat, melyeket Trójából hozott, s köztük voltunk mi is, hárman görögök.

— Fogadd hódolatom jeléül ezeket az idegeneket, akik a görög isten szolgáinak tartják magukat. Egyikük gyógyító, a másik segítsége a sebek kezelésében, s a harmadik az idegen beszédek értésében jártas.

— Hű alattvalóm vagy! — válaszolt a király, Labarnasz, ki tudja hányadik ezen a néven. — Tudod, a békés életnek, mely nem sokáig tartott, már is vége. Sebesülteket gyógyító mesterekre szükségem lesz.

A herceg döbbenten hallgatta a királyi jóslatot, de nem szólt.

Ezzel minket be is soroltak a mesteremberek rendjébe, természetesen, mint rabszolgákat. Meszolavétész egykedvűen vette tudomásul az új helyzetet, szerinte se nem jobb, se nem rosszabb, mint amiben eddig volt. Onétoridész számára azonban a biztos menedéket hozta meg, hiszen így elhárult a nehéz rabság — bánya vagy gálya — réme a feje fölül. A palotán kívül, a katonák szállása közelében jelöltek ki helyet számunkra, valamint egy fegyveres őrt, aki felügyelt reánk. Nehogy valami rendetlenséget kövessünk el, és hogy pontosan elvégezzük, ha valamit ránk bíztak

Hamarosan adódott is tennivalónk.

Tudhali úr, a király bizalmasa tiszteletére kocsiversenyt rendeztek megérkezésünk után három nappal. Tüzes paripák vontatta harci szekerek versenyeztek a városfalon kívül, az erre a célra kijelölt síkon. A nézőket deszkapalánk választotta el a pályától. Gerendákból ácsolt emelvényen foglaltak helyett a király kísérői és a többi előkelőség. A tömeg állva figyelhette a versenyt.

Közkedvelt szórakozás volt ez, s a nép lelkesen bíztatta a hajtókat. Nemes ifjak álltak a szekéren, ők fogták a gyeplőt, s a keresztrudat. Ostor, korbács használata nem volt megengedve. Így is vágtáztak a pompás, betanított állatok. Csak úgy dübörögtek a kerekek, s szállt a por. Az első helyért küzdők fej, fej mellett haladtak, mikor a palánkhoz értek. A két kocsi kerekei összecsapódtak és a palánkhoz közelebbi nekiment. Recsegés-ropogás, kiáltozás, visítás hallatszott.

A kocsi összetört, a hajtó, s a ló a porban elnyúlva feküdtek. Odarohantunk a baleset színhelyéhez, de a szolgák a sérültet, s a lovat is hamar félrevitték, a roncsokat eltakarították, hogy a verseny tovább folytatódhasson. Láttam, a szerencsétlenül járt ifjú kifordult karral fekszik, s alig szuszog. Onétoridész lefogta és én az atyámtól tanult fogással a vállát helyre tettem. Feljajdult ugyan a sérült, de utána megszűntek a fájdalmai. Szóltam, vigyék a szállásunkra, majd ott gondját viseljük, ameddig talpra áll. Nekem a lóhoz kellett sietnem. Sürgettek a szolgák. Fontosabbnak tartották még a nemes ifjúnál is.

A fejét a földhöz szorítva tartották a paripát, ne tudjon felkelni. Körbejártam, lábait, oldalát megtapogattam. Egy csúnya, nagy seb húzódott a marjától a véknyáig. Láttam, a csontok épek. A beszakadó palánk sértette fel az oldalát.

— Tartsátok, emberek! — szóltam. — Valaki pedig hozzon tiszta forrásvizet. Te, Meszolavétész menj be az első házba, ez a katona majd elkísér, és főzesd ki jól a kenderfonalat, meg a tűt, ami ebben a batyuban van. Csak így távoznak belőle a gonosz szellemek — fűztem még hozzá, főként a gyanakvó tekintetű katona kedvéért.

Hamarosan meghozták a megpuhított és kifőzött fonalat. Alaposan összevarrtam a sebet, miután tiszta vízzel jól kimostam. Ezután hagytam, állítsák lábra az állatot, vigyek be az istállóba, és egy napig enni ne kapjon, csak inni, de azt bőségesen, és az istállószolga naponta többször cserélje az almot, nehogy a szennyezett alomba belefeküdjön a szegény pára.

Most már foglalkozhattam a pórul járt kocsihajtóval is. Szerencsésen megúszta egy vállficammal. Akár ott is hagyhatta volna a fogát. Készítettem számára egy erős nyugtató-altató főzetet, és üzentem, reggel érte jöhet a családja.

— Most pedig mutassunk be áldozatot a Gyógyítónak és az istennőnek, hogy segítségünkre volt a nemes ifjú és a nemes paripa gyógyításában — szóltam társaimhoz.

Hevenyészett oltárt állítottunk néhány kőből — tehetségünkből akkor ennyire tellett. Mikor a száraz ágak lángra kaptak, kevés bort és illatos füveket vetettem a tűzre. A lángok felcsaptak, illatos füsttel borítva be minket, akik az oltár körül álltunk. Utána nyugovóra tértünk, de még el sem jött Hüpnosz, hogy álmot hintsen a szememre, két marcona alak lépett be a kunyhómba, és kirángatott. A többiekkel nem törődtek. A palota felé tereltek, de nem a főkapu, hanem egy külső ajtóhoz vittek, s azon belöktek Teljes sötétség fogadott, majd megszólalt egy rekedt hang

— Lassan gyere előre. El ne botolj.

Így tettem, és jó ideig haladtam az időnként felhangzó hang irányába. Az út lefelé lejtett, de lépcsőfokokat nem éreztem. Lassan-lassan megszokta szemem a sötétet, és ki tudtam venni a falak árnyát kétoldalt.

— Na, most itt állj meg! — parancsolta az előbbi hang.

Tétován megálltam. Széjjelnéztem, de semmit nem láttam, csak fenn valahol egy kis rést, melyen gyenge fény szűrődött be a helyiségbe.

— Leülhetsz ott ahol vagy — hallottam az újabb tanácsot, vagy parancsot.

Leültem, s forgolódva kerestem a hang forrását, de egyelőre nem láttam. Motoszkálás hangja hatolt a fülemhez, majd gyengén hozzámért valami, vagy valaki.

— Mostantól ez a helyed itt az odúban — mondta egészen közelről a hang.

— Ki vagy te, hogy megmondod, mit tegyek és, hol legyek? — kérdeztem kissé ingerülten.

— Nyugodj meg. Itt mind hasonszőrűek vagyunk, csak te még új vagy. Én vagyok itt a legrégebben, s ezért én vagyok a logosz, ahogy régi hazámban mondták

— Mond még egyszer azt a szót, kérlek.

— Melyiket? A logoszt? Talán ismerősen cseng a fülednek?

— Az istenek áldjanak meg! — kiáltottam fel görögül — eycharisto!

— Elhagytak az isteneid, hogy idekerültél — fordította ő is görögre a szót.

— Nem tudom, mi hibát követtem el — és elmondtam az utolsó nap és este eseményeit, de együtt sem tudtuk a börtönbe vetésem okát kideríteni.

Voltunk a tömlöcben tízen, tizenketten, de a gyér fényben nem láttuk egymást. Ezen a görögön kívül a többiek helybeliek lehettek, mert csak a hettita nyelvet beszélték. Apró vétkekért kerültek ide. Nem adták oda idejében a járandóságot, nem vágták elég gyorsan földhöz magukat, ha megjelent a király, elcsentek egy gránátalmát a palota kerítésén kihajló ágról, meg ilyenek képezték a bűneiket. Én ellenben semmi ilyent nem követtem el, sőt kedvükben jártam, hogy visszaadtam a csődör és a nemesifjú egészégét. Nem kellett volna?

— Gondolkozz, mit tettél, vagy mit mondtál, ami nem mindennapi Hattusas városában — biztatott a logosz.

Három napig tartott a fogságom, s az alatt, csak valamilyen bűzös moslékot kaptam enni, mint a többiek is. Logosz is elmondta röviden „bűne” történetét.

— Házi szolga voltam, s kint dolgoztam a kertben, vagy a földeken. Néha a konyhában segítettem. Aránylag jól ment sorom, fedél volt a fejem felett, enni is adtak, bár nem bőségeset, de elegendőt, és ehetőt. Nem ilyen moslékot, mint itt. A munka sem ölt meg, ha megpihentem nem szóltak rám gyakran. Ritkán kaptam ütlegeket. Nem volt okom panaszra. Egyszer mégis megtörtént a baj. Az egyik palota udvaráról kihajlott egy faág és én egy almát leszakítottam róla. Az őr meglátta, és ide kerültem. Még jó, hogy nem várták le a kezemet, mert a tolvajoknak ez a büntetése. Valaki kegyes hozzám, mert időnként néhány szem gyümölcsöt küldenek le számomra, meg vásott köpenyeket, amibe takarózhatok, ha hidegek az éjszakák. Én vagyok itt legrégebben, és biztosan a gyümölcsöknek és a takaróknak köszönhetően éltem eddig túl a fogságot. Logosz-nak neveznek, mert én beszélek, ha valakivel szót akarnak az őrök érteni. Na, most már mindent tudsz rólam — fejezte be a beszámolóját.

— Azt azért mégsem mondtad meg, ki volt a gazdád?

— Látod, nem tartottam fontosnak, de ha már kérdezem, megmondhatom. A palota első hercege.

— Tudhali úr? — kérdeztem meglepődve.

— Ismered talán?

— Hogy ismerem-e, ő vásárolt meg Ilion földjén, miután fogságba estem a csatorna partján, és ő hozott ide, hogy a királynak ajándékozzon.

— Ki vagy te, hogy királyunk ajándéka lehetsz?

— Atyám az Olümposz lakói közül való. Pártfogóm a Gyógyító Apolló. Az ő papja, szolgája vagyok.

— Aszklépioszt mondod atyádnak, a nagy gyógyítót, akit Zeusz féltékenységből villámával sújtott halálra?

— Találó név a tied: logosz. Jól beszélsz. Makhaón vagyok, Aszklépiosz fia.

— Azt megértettem, mindjárt az elején, hogy orvos vagy, ahogy elmondtad fogságba esésed történetét, de hogy éppen a görög isten, ahogy itt mondják, papja lennél, nem gondoltam.

A bejárattól jövő hangok, kiabálások szakították félbe beszélgetésünket. Két fáklyás, fegyveres őr jött le a gödörbe, megragadtak és kitaszigáltak az ajtón kívülre. Már a fáklyafény is sértette a szememet, de a kinti világosságot már nem bírtam elviselni. Eltakartam a szemeimet és lerogytam a földre. Őreim azonban felrángattak és ütlegekkel serkentve haladásra, elhurcoltak a városfalon kívülre. Itt letépték szennyes, piszkos ruhámat és a patakra mutatva intettek, tisztálkodjak meg. Örömmel megtettem.

Ahogy végeztem a mosakodással — inkább csutakolásnak nevezném, annyi szenny ragadt rám a nedves odúban — valahonnan előkerítettek egy majdnem tiszta köntöst és egy köpenyt. Saru is került a lábamra.

Így mentünk vissza a városba. Elől az egyik őröm, aki az utat mutatta, utána én, és hátul a másik őr. A palotához kísértek. A kapunál az elől haladó valamit szólt, mire a beengedtek. Az udvar sarkában egy magas széken ült Tudhali úr és az elébe járulóknak osztott parancsokat, vagy döntött vitás ügyekben. Fogadó napja volt, vagy valami hasonló. Amikor meglátta menetünket, intett a szolgáknak, engedjenek át a tömegen, hogy fogadhasson.

— Mit követtél el, király szolgája? — dörrent a hangja keményen.

Földig hajoltam előtte, de válaszolni nem tudtam, hiszen magam sem tudtam mi a vétkem. Nagy csend lett az udvaron. Mindenki várta a válaszomat, de az késett. Végül a szolgák közül lépett oda hozzá az egyik és halkan mondott valamit.

— Megsértetted az istennőt! — szólt haragosan.

Válaszolni akartam, de a hátamra zuhogó korbácsütések belém fojtották a szót.

— A rabszolga nem beszél az urai előtt, csak ha kérdezik!

Hallgattam hát, és a herceg folytatta:

— A hatalmas istennő, akinek nevét soha sem ejtjük ki, uralkodik a fellegek felett, napsütést és esőt küld, vagy vihart. Békét vagy háborút, ahogy kedve tartja. Őt sértetted meg esztelen füstöléseddel, és a gonosz szellemek megidézésével. Ezért hetven korbácsütésre ítéllek, melyből naponta hetet kapsz tíz napon át. Addig a kunyhódat el nem hagyhatod, emberek közt meg nem jelenhetsz, csak, ha a király hív. Vigyétek!

Kihurcoltak a palota elé, letepertek a földre és már zuhogtak is rám az ütések. Megálltam egyetlen jajszó nélkül, s ezért ráadást nem adtak. Otthagytak a földön, a porban. Nehezen bírtam feltáplálkozni, s egyszerre egy ismerős hang szólalt meg mellettem:

— Mágosz, mágosz.

Soha még így nem örültem meg egy embernek, mint ennek a rabszolgák rabszolgájának. Nem bírtam állva maradni, s leültem a földre. Mágosz megrettenve nézett, s az emberek velünk nem törődve mentek dolgaik után.

— Menj, hozz segítséget. Nem tudok egyet sem lépni — mondtam, s Mágosz elsietett kacsázó járásával. Az emberek utat nyitottak neki. Tisztelték a benne lakozó démonokat, szellemeket.

Társaim segítségével aztán elvánszorogtam a kunyhónkig, ahol az utasításaim szerint készített kencékkel bekenegették a hátamon levő sebeket. Persze, azok mindennap újra, meg újra felszakadtak, de mintha megvastagodott volna a bőröm, vagy eltompult volna a fájdalom, a negyedik-ötödik naptól kezdve alig éreztem fájdalmat. Aztán letelt a büntetés. Sokáig húztam ugyan még az ágyat, de nem zaklattak a szolgák, vagy katonák, s ezt annak volt a jele, hogy már nem törődnek velem a palotában. Ha egy-egy sérült idetévedt, a társaim ellátták. Segíteni csak tanáccsal tudtam, mert egyelőre alig bírtam mozogni. Napról, napra azonban erősödtem, s egyre jobb lett.

Már rövid utakat is meg tudtam tenni, és társaimra támaszkodva sétálgattam a városban. Feltűnt, hogy a nagy palota mellet egy kisebb is épült, de onnan szolgákon kívül mást nem láttam kijönni. Küldtem Mágoszt, szólítsa meg valamelyiket, s tudja meg, ki lakik ott. Érdekelt, olyan különösnek, csöndesnek látszott, mintha lakatlan lenne, de a szolgák mégis ki-bejártak.

Azzal jött vissza Mágosz, hogy nem sikerült egyiket sem szóra bírni. Mutatta a száját, hogy némák. Ez még jobban felkeltette a kíváncsiságomat. Egész hadjáratot indítottam, tudjam meg a titkot. Társaim járták a piacot, szóba elegyedtek szolgákkal, rabokkal, hátha valami hírmorzsát összeszednek. Végül egészen máshonnan jött a keresett titok nyitja.

Az történt, hogy miután a herceg tudomást szerzett sétáimról a városban, magához hívatott.

Gondolom észrevetted, hogy bocsánatot nyertél? — kérdezte, mikor meghajoltam előtte.

Betartva az illemet nem válaszoltam, hanem méhmélyebben meghajoltam.

— Állj fel! — szólt rám. — Beszédem van veled. Tudom, hogy nem gonoszságból követted el a hibát, hanem tudatlanságból. Ezért kaptál ilyen enyhe büntetést.

Én nem éreztem enyhének, de a hatalmasok szava megfellebbezhetetlen, s így újra csak meghajoltam.

— A király hadikészületeket rendelt el, és neked is fontos helyed és feladatod lesz, ha megindulunk. Kérdezem felkészült vagy-e egy ilyen munkára? Van-e elegendő segítséged? Felszerelésed, és gyógyfüveid, meg ami kell? Most beszélj!

— Nagyuram! Kegyes vagy, hogy meghallgatod szavamat. Háborúban sok kézre van szükség, hogy a sebesülteknek segítséget tudjon nyújtani. Három társam túl kevés. Szolgák kellenek, akiket a legfontosabbakra megtaníthatok. De hát ki vagyok én, hogy neked tanácsot adjak? Egy nyomorult rabszolga.

— Azt parancsoltam, beszélj!

— Van a tömlöcben egy görög — jutott hirtelen eszembe a logosz —, aki rátermett a sebek, sérültek kezelésében. Meg rabnak én is adhatok parancsot…

— Mi kell még?

— Tíz olyan szolga, aki hallgat rám.

— Felhozatom mindet a gödörből! Kezedre adom őket, de téged teszlek felelősé, ha valamit elkövetnek. Újra sajogni fog a hátad!

Bíztam benne, ha rám nem is, de a logoszra majd hallgatnak eleinte, amíg megszokják, hogy nekem engedelmeskedjenek.

Még aznap este megjelentek a kunyhóm előtt. Soványak és piszkosak voltak, beszélni is alig tudtak. Ott lent a sötétben nem is láttam, milyen alakok sínylődtek a tömlöc mélyén.

Lementünk a patakra és alaposan megmosdattam őket. Egymásnak segítve csutakolták le a hátukat, lábukat. A herceg gondoskodott rendes öltözékről számukra: vászoning és daróc köpeny. Mikor visszatértünk a kunyhóhoz, várt ránk két szolga, akik gyors mozdulatokkal lenyírták mindegyikünk haját, és a fejünket cinóber színre festetették, jelezve ezzel azt, hogy a király tulajdonai vagyunk.

Első éjszakát a szabadban töltötték. Tizenketten voltak a logosz kivételével. Összebújtak a fal mellett, de a görögöt behívtam magunk közzé.

— Miért teszed ezt velünk, Aszklépiosz fia? Vagy valamelyik isten parancsára cselekszel?

— Tudd meg, logosz, nem magamtól hozattalak ki a föld alól, hanem Árész parancsára. — Hiába is mondtam volna, hogy egyszerűen sajnáltam őket és a herceg parancsa jó alkalom volt őket megszabadítani a gyötrelemtől.

— Árésznak van rátok szüksége, a harc, az öldöklés istenének. Te is tudod jól, hogy itt a hettiták között nagy tiszteletnek örvend az isten, akit az ő nyelvükön Tesup néven tisztelnek.

Elmagyaráztam, mi lesz a dolguk, és hogy figyelmesen hallgassanak meg mindent, amit tanítok, mert, ha hibát követnek el nem marad el a még annál is nagyobb büntetés, mint amiben eddig részük volt.

Másnap már elkezdtem volna a tanítást, de előbb a szállásukról kellett gondoskodni. Építtettem velük még három kunyhót. Minden négy embernek egyet-egyet. Nem voltak díszes építmények, de a célnak megfeleltek. Építettünk még egy nagyobbat is a sebesültek, betegek részére. Ne a szabad ég alatt végezzük a gyógyítást.

Mikor ezzel mind készen lettünk, kezdhettem oktatni a föld alól kibújt rabokat. Nehezen ment, de Mágosz sokat segített ugrándozásaival, mutogatásaival és szolgálatkészségével. Ha egy fogást meg akartam mutatni, rögtön megértette, és engedelmesen tűrte, hogy csavargassam a karját, vagy lábát. A kötözéseket is rajta mutogattam el.

Szabad óráimban most is a várost jártam, nézegettem az embereket, az utcára kirakott árukat, a házakat, palotákat, vagy putrikat, az olyanokat, mint a mieink. Néha a logosz is elkísért. Sokat beszélgettünk a világ furcsaságairól. Ő is sokfelé megfordult. Ismerte a hatalmasok kapzsiságát, és hitszegését. Meglátva egyik nap a titokzatos kis palotát, megkérdeztem tud-e valamit róla. Elmosolyodott és bólintott, hogy igen.

Messziről kezdte a történetet, de én most csak a legfontosabb részeket beszélem el.

A király testvéröccse, Telipinusz, rátermett harcossá nőtte ki magát. A király fenyegetve érezte hatalmát, és hogy a trón közeléből eltávolítsa, elküldte Müszia földjére, hogy vegye feleségül az amazon királynő húgát. Telipinusz királyfinak tetszett az új környezet és a sok elismerés, amiben részesült bátor férfiassága miatt. Egyszer azonban a királynő hű szolgái rajtakapták egy hetéra ágyában. Kegyetlen büntetéssel lakolt hűtlenkedéséért. Fejét forró vízbe nyomták, majd tüzes vassal égették le a szakállát, bőrével együtt. Arra azonban vigyáztak a hóhérai, hogy a szeme világát ne veszítse el.

— Most olyan undorító vagy — szólott a királynő —, hogy egyetlen asszony sem tud rád nézni. És ha valaki megpillantja az arcodat, látni fogod tekintetében az irtózatot.

Ezzel visszaküldték Hattusas városába. A király akkor építette neki ezt a palotát, ellátta néma szolgákkal, hogy semmi ki ne szivárogjon a benti életről. Azóta nem lépett ki palotája kapuján, kivéve egy viharos, sötét éjjelt, de amikor őrök arcán meglátta az undort, többé nem próbálkozott a palota elhagyásával. A király nem indított büntető háborút a dinasztiát ért sérelemért, mondván, az öccse maga kereste magának a bajt. Bár az is lehet, kedvére volt az események ilyen kimenetele, sőt még az is, hogy az ő tudtával történt mindez.

A király számítása bevált. Telipinusz saját kezűleg zárta be magát palotájába, és nem lehetett reménye, hogy valaha is hatalomra kerüljön.

Azóta, hogy ez az esemény megtörtént sok év eltelt, de a király nem volt mégsem elégedett. Nem szült neki a királynő trónörököst, sőt a megszületett leányok is idő előtt mind meghaltak. Ekkor felkutatott a birodalomban egy vak leányt, aki a határmentén élő nemes család sarja volt, és hozzáadta az öccséhez, akit igazából sajnált is sanyarú sorsa miatt. Nem volt semmilyen fényes ceremónia, csak éppen bejegyezték a nászt a családi jegyzékbe.

Ekkor hívatott a herceg, számoljak be, hogyan halad a felkészülés, tudnak-e már egyszerűbb sérüléseket ellátni a tanítványaim? Miután mindenről beszéltem, megkértem, járuljon hozzá, hogy a királytestvérét láthassam. Esetleg tudnám enyhíteni kínjait.

— Honnan tudsz, te erről? — kérdezte meglepődve.

— Sokat beszélnek a szolgák.

— Megbeszélem a királlyal — mondta egy kis gondolkodás után.

Fejet hajtottam, tudomásul véve akaratát.

— De jegyezd meg, ez szent titok, és ha beszélsz, kitépik a nyelvedet!

Nem volt mit válaszolnom erre a fenyegetésre.

Teltek a napok, de semmi üzenet nem jött a királytól, hogy már a mindennapi munkáim közepette meg is feledkeztem az egész dologról. Sok volt a verekedés a katonák és mesteremberek között, nyugtalanság uralkodott el az egész táboron. Hírül hozták, hogy az Egyiptom földjére küldött követség nem érte el a célját, mert Kades földjén ismeretlen katonák csapata támadt rájuk és mind ott pusztultak, kivéve azt a két szolgát, akik elbújtak a bozótban és a harc csitultjával visszatértek a király udvarába.

— A király hívat! — jelent meg a kunyhómnál két fegyveres szolga.

Egy nagy teremben fogadott a király, ahonnan kiküldött mindenkit, csak egy görnyedt szolga maradt bent, a falmellé húzódva.

— Sürget az idő — kezdte minden köntörfalazás nélkül.

Szótlanul álltam előtte földre szegzett tekintettel, ahogy az illem megkövetelte.

— Mielőtt hadba szállunk, ahová te is elkísérsz szolga társaiddal együtt, azt parancsolom, vizsgád meg Telipinusz sebeit, és amit tehetséged és istened kegyelme enged, végezd el. Ha könnyítesz szenvedésein, én leszek érte neked hálás, ami sokat érő dolog ebben a birodalomban. De ne feledd, ha beszélsz, úgy jársz, mint az a szolga ott a sarokban.

Intett a szolgának, aki közelebb jött.

— Nézz bele a szájába! — parancsolta.

Visszahőköltem, mikor megláttam a tátongó ürességet. Se nyelve, se fogai nem voltak.

— Most menj. Ez a néma fog vezetni.

Földalatti folyosókon botorkáltunk a gyenge mécsfényénél, így senki nem látta, amikor a királyi herceg lakosztályába megérkeztünk. A néma szolga intett egy másiknak, s az bevezetett a kis palota urához.

Sok sebet, heget láttam életemben, így nem mutattam meglepetést, ahogy megláttam, de mondhatom riasztó látvány volt azok számára, akik nincsenek az emberi test nyavalyáihoz szokva.

— Ki vagy, te ember? És mit keresel itt? És még csak meglepetést sem mutat tekinteted?

— Herceg, fogadd alázatomat, és segítő szándékomat. Orvos vagyok, a görög isten — ahogy ti mondjátok — szolgája, és az Olümposzon lakó, gyógyító Aszklépiosz fia. A király küldött.

Ezek után hagyta, hogy alaposan megvizsgáljam az arcát. Legnagyobb gondot a szemhéjak okozták. A hegektől zsugorodott szemhéj nem zárt, és így soha sem tudta lehunyni a szemeit. Látni ugyan látott, de a körben kivilágló szemfehérje ijesztővé tette a tekintetét, pedig csak szenvedés volt benne. Láttam, hogy sok heget meg tudok lazítani, és ha a Gyógyító is segítségemre lesz, nyugodtak lesznek a herceg éjszakái. Behunyt szemmel fog tudni majd pihenni.

Meg is mondtam neki, hogy ez a véleményem. Kérdezte, mire lesz szükségem.

— A gyógyfüves ládámra, és egy szolgára, aki elég értelmes, hogy segítsen, valamint egy darab tisztára mosott kovakőre. Legyen akkora, mint az öklöm — válaszoltam.

A herceg odahívta az ajtónál álldogáló jobban öltözött szolgáját és szólt, hogy neki is ismételjem el, amit most elmondtam. A szolga hevesen bólogatott miközben beszéltem, majd szélsebesen távozott.

A másik szolga bort és gyümölcsöket tett elém, és én derekasan nekiláttam, mert ma még nem is ettem, pedig Héliosz szekere már áthaladt az ég kárpitjának legmagasabb pontján.

Mikor ezt így elmondtam a hercegnek, az nagyot kacagott, majd fájdalmas sóhajjal egy kendőt szorított az arcához.

— Látod, még vidám sem lehetek, nem feledkezhetem meg az arcomról.

Őszintén megsajnáltam, de bíztam benne, hogy segíteni tudok majd rajta. Kisvártatva meghozták, amit kértem. Először készítettem egy enyhítő főzetet, s ezzel borogattam az arcát borító hegeket. Azután a késem nyelével óvatosan ütögetve a kovakő darabot, kis szilánkokat pattintottam le belőle. A legtöbbje használhatatlan volt, de végül néhány hegyes-éles kagylóformájú darab pattant le. Ezekre volt szükségem.

A nagyobb, feszes hegekkel kezdtem. Több helyen keresztbe bemetszve megszüntettem a feszülést, és a kevéske vért hagytam folyni, csak egy tiszta, puha gyolcsdarabbal itatgattam fel. A herceg is látta, hogy nem okozok újabb szenvedést neki, a csillapító borogatásnak köszönhetően alig érzett fájdalmat, és az én kezem is hozzáidomult a finom mozdulatokhoz. Mikor végeztem a szájkörüli hegekkel, elvettem a legkisebb, alig egy körömkagylónyi pengét és a szemhéjat torzító húrokat is átmetszettem. Ezek még csak nem is véreztek.

Végezetül gyógyhatású főzetbe áztatott gyolcsdarabbal borítottam be az egész arcot, nyugtató teát is itattam Telipinusz herceggel. Láttam, nyugodt álomba szenderült, s én is ledőltem egy bőrökkel takart heverőre. Három napig nem vettem le a borogatást az arcáról, csak frissel cseréltem időnként. Figyeltem közben, be tudja-e csukni a szemeit? Be tudta! Magamban köszönetet mondtam a Gyógyító Apollónnak, és atyámnak.

Volt még néhány hely ahol most utólag kellett néhány metszéssel igazítani az arc torzulásain, de ez már nem okozott gondot. A szemhéjak rendesen nyíltak, csukódtak, és a szájat eltorzító hegek is meglazulva, visszaadták az ajkak rendes formáját. Még további négy napig ápoltam, borogattam, mikoris kijelentettem, hogy ennél többre nem telik a tudásomból.

Telipinusz azonban mód felett elégedett volt az eredménnyel.

— Nekem nincs hatalmam téged megjutalmazni — mondta —, de lehet, értékeled, amit most mondok, és később hasznodra fordíthatod. Ismerd meg Arinna asszonyt, a vak hercegnőt.

A szolgák kitárták a szomszéd helyiség szárnyas ajtaját, és belépett, mint egy csodálatos jelenség, a hercegnő. Nem volt rajta semmi cicoma, csupán egy bő köpeny, és nem a vakok bizonytalanságával lépegetett, hanem valami hihetetlen finomsággal. Az istennők járhatnak ilyen módon. Úgy tűnt nekem, nem is a földön jár, hanem lebeg felette. Arca sugárzott, ajkai körül halvány mosoly ült, szemeit lehunyva tartotta. Alig tudtam néhány köszöntő szót elhebegni.

— Uram, minden szenvedésed ellenére, boldog lehetsz — szedtem össze magam —, hogy ilyen istennő fogadott férjéül.

— Köszönöm a kedves szavakat, idegen — válaszolta az égi jelenség.

A szolgák frissítőt hoztak be, és én elfelejtettem nyelni is, úgy csodáltam, azt a finom bájt, ahogy a hercegnő ajkaihoz emeli a serleget.

— A hercegnő a következő holdtöltekor — szólalt meg a herceg — trónörökösnek fog életet adni. Törvényeink szerint, ha a királyt nem áldották meg az istenek fiú utóddal, a testvére, vagy más közeli rokonának fia lesz a trónörökös.

Csend lett erre a kijelentésre a teremben. Majd így folytatta:

— Ez a tudás az én ajándékom. Úgy élj vele, hogy el ne veszejtsen!

Ezzel mellém lépett az egyik szolga, és ugyanazon az úton, melyen ide jöttünk tíz nappal ezelőtt, visszatértünk a palotába. A király palotájába.

— Elvégezted, amit rád bíztam? — kérdezte alighogy beléptünk a terembe.

— El — válaszoltam röviden. Nem volt mit mondanom egyebet.

A király ránézett a szolgára, és az alig mozdítva meg a fejét biccentett, és távozott.

— Minden napodról, minden tettedről tudok! — fordult újra felém —, és megkapod a jutalmad, amit ígértem, de ne felejtsd el, amíg élsz, a néma szolgát. Mostantól szabad ember vagy. A király orvosa a rangod, és ez a faragott bot, a rátekert indával hivatalod jelképe a birodalomban és még a határain is túl, ahol szövetséges népek élnek.

Ezzel a mellette álló szolga kezéből elvette és az enyémbe tette át a rangomat jelentő botot. Bronzból öntötték és a rajta futó inda ezüstből készült.

— Most menj, és készülj, mert hamarosan indulunk. Minden tudásotokra szükség lesz.

Visszatértem a kunyhónkhoz. Az embereim izgatottan álldogáltak az előtte levő téren, és várakozásteljesen néztek felém, ahogy közeledtem.

— Uram! — kiáltotta Onétoridész — Uram, Aszklépiosz fia! Nézd, mit küldött a király! Daróc köpenyt, s rajta bronz-szállal kivarrva mesterségünk jelképe. És még azt is üzente, szabadok vagyunk mind a négyen. Te vagy a mesterünk.

A hatalmas sereg a városfalon kívül gyülekezett, és hamarosan el is indult a völgyeken, hágókon keresztül Egyiptom irányába. Töménytelen katonát, harci szekeret indított a király útjára. A városban nem is maradt más, mint a gyerekek, asszonyok, öregek és a különféle mesterségek művelői, erős védőőrséggel biztosítva az esetleges támadások ellen. Az őrség és az egész város vezetőjének a fegyverkovácsok öreg mesterét választotta a király. Így nem kellett pártütéstől tartania, amíg távol lesz, hiszen minden előkelő és nemes férfiember vele kellett induljon a hadba. Egyszerű iparos pedig, akár milyen rátermett is legyen, nem férkőzhetett a trón közelébe. A nép sem fogadta volna el.

Tudhali, aki az előkelők közt a legelső, fontos feladatot kapott. Egy maroknyi, de jól felfegyverzett, és kiképzett harcosokból álló csapattal előrement a tengerparti városokhoz, hogy szövetséget ajánljon fel, vagy ha nem sikerül, behódolásra kényszerítse őket, így mire a had odaér, nem kell velük csetepatézni. Kísérőnek vele ment, a király parancsára Meszolavétész, hogy segítsen szót érteni a tengerparti városok népével. A király bölcsen gondolkozott, mert a hadiúton többet ér egy szövetséges, vagy behódolt város a földig romboltnál.

Ugarit már rég nem jelentett ellenfelet. Lakói szétszóródtak, de akik még maradtak Egyiptomnak fizettek adót. Tudhali elsőnek őket látogatta meg, felajánlva a király jóindulatát, cserébe a kikötő feletti fennhatóságért. A despota úgy gondolta, hogy Egyiptom elég messze van, de a hettita herceg a katonáival jelenleg itt tartózkodik, és átadta a várost. A kikötőt és az utakat gyorsan lezárták, nehogy hírek szivárogjanak ki, és idő előtt tudomást szerezzen a fáraó a hettiták mozgolódásáról. Gyors lábú hírvivő is ment a királyhoz, küldjön katonaságot a város őrzésére, hogy Tudhali folytathassa az útját. A kikötőben alig volt néhány hajó, s azok sem alkalmasok a harcra, inkább áruszállításra épültek. A herceg természetesen ezeket birtokba vette, és a despotát megbízta még tíz mélyöblű hajó építésével.

— Merre akarsz a széles tenger hátán eljutni, hettita uram? — érdeklődött a város vezetője.

— Kereskedni akarok a szomszédokkal! — jött a válasz, de azt persze nem mondta meg, hogy milyen kereskedésről van szó.

— Járj szerencsével! Két holdtölte ideje alatt elkészülnek a hajóid.

— Bölcs vezetője vagy népednek — dicsérte Tudhali az szolgálatkész és engedelmes despotát.

Megérkeztek a kért katonák, akik seregnyi lábasjószágot is hoztak magukkal. Nem akarták a behódolt várost kifosztani. Barátságosan viselkedtek, és a kereskedőket is rendesen megfizették, ha valamire szükségük volt. Számítottak a későbbi jóindulatra, szövetségre is.

Csak éppen azt nem engedték, hogy bárki is elhagyja a város körzetét.

A következő város, amit meglátogatott a hettita herceg, Antaradosz nevet viselte, s szemben vele feküdt, a tenger vizétől övezve Aradosz szigete. Ez már nehezebb feladatnak látszott, mert bár közismert volt, hogy Egyiptomot gyűlölték és nem fogadták el fennhatóságát, de mást sem tűrtek maguk felett. A kikötőkben hemzsegtek a hajók, mind kereskedők, a parton raktárak épültek a különféle portékák számára, de kint a nyílt vízen harci gályák keringtek száz számra, készen arra, hogy az esetleges betolakodót elkergessék. Nem volt ajánlatos a szigettel ujjat húzni.

A város maga hajlott a szövetségre és nem idegenkedett a hettitáktól. Annak idején a Nagy Csata alkalmával a hettiták oldalán küzdöttek a fáraó seregei ellen. Most nem szerették volna, ha újabb csata színhelyévé válik a földjük. Segítséget ígértek, hogy a felvonuló sereg tovább haladhasson és hajókat is rendelkezésre bocsátottak. Csak zárlatot nem ígérhettek, annyi idegen hajó tartózkodott a kikötőkben. A város öregjei azt tanácsoltak, ne mutatkozzanak hettita öltözékben se a városban, se a kikötők környékén.

Jó tanácsnak tűnt, és Tudhali megfogadta. Kádesi polgároknak, kalmároknak öltöztek, és eleinte sokat nevettek egymáson furcsa öltözékeik miatt. A despota kísérőt adott melléjük, hogy járják be a hajóépítő műhelyeket, volt elég a part mentén, és rendeljenek maguknak olyan kereskedő hajókat, ami elég nagy befogadó képességű.

Ide is rendelt a herceg katonákat, hogy se a város, se a sziget tanácsa, mely tulajdon képen egy kézben volt, nehogy megfeledkezzen a baráti szövetségről. Ezeket a katonákat is kereskedőnek öltöztetve bocsátottak be a falak közzé. Jelentős számú lábasjószágot is küldött a király, ne éhezzenek se a katonái, se a város lakosai.

Labarnasz nem akarta elődjének, Muwattalis királynak a hibáját elkövetni, hogy a nyílt síkon mérkőzzék meg a fáraó seregeivel. Akármennyi gyalogos katonát és harci szekeret is állít szembe, a csata kimenetele kétes. Igaz, akkor sikerült a békét kikényszeríteni és Hatti egyetlen talpalatnyi földet sem veszített, de nem nyert újabbakat. Tudhalira hárult a feladat, hogy a kieszelt tervet sikerre vigye.

Sorra járta a part menti városokat, kikötőket, és mindet engedetlenségre biztatta Egyiptom irányába. Kit szép szavakkal nyert meg, kit fenyegetéssel. Büblosz látszott a legnehezebbnek, mert királya mohóságában hasznot akart húzni, abból, hogy híradással szolgál a fáraónak. A hírnököt elfogták, és a hettiták erővel elfoglalták a magaslaton fekvő várost, így kényszerítették a királyt, hogy fogadjon hűséget a hettita királynak, akinek Tudhali a képviselője.

A többi város látva Büblosz sorsát, készségesebbnek mutatkozott. Az eredmény az lett, hogy a nagy hettita sereg Libanon hegyeit megkerülve, megjelent Szidón és Türosz között, a nagy folyó és a tenger találkozásánál. Egy napi pihenőt engedélyezett a király, s utána az addigra odaérkezett hétszer száz hajóra a gyalogosok zömét felrakta. Ez volt Tudhali tikos feladata.

A sereg egy része asszír harcosok vezetésével a bányákhoz igyekeztek. Az asszír király nem gördített akadályt a területén való áthaladás elé, csak a zsákmányból kérte az őt megillető részt. Íjászokat is adott a hettiták mellé, segítsék őket a harcban és mutassák a helyes irányt. És természetesen legyenek kéznél a zsákmány elosztásánál. A sereg nagyobb része tovább haladt az egyiptomi határ felé. A Nílus menti mocsarak állították meg őket.

A hajóra szálló seregrésszel mentem néhány szolga kíséretével, Onétoridész és a logosz a parti csapatokkal maradtak. A hajók két nap alatt elérték a Nílus deltáját. Az egyiptomiak felkészülve vártak minden támadást, ami a tenger felől érkezik, s most is készek voltak megakadályozni a hettiták behatolását. Ekkora hadra azonban nem számítottak. A „tengeri népek” gyakran próbálkoztak, de mivel nem voltak egységes, összehangolt támadások, a fáraó hajói sikerrel vették fel velük a harcot, melynek kimenetele mindig az egyiptomiak győzelmével végződött. Büszkék is voltak rá a hadsereg vezetői és a fáraók. Sztélék sokasága bizonyítja…

Az a rendezett hajóhad — mely számbeli fölényt is jelentett — teljesen újnak, szokatlannak hatott az egyiptomiak előtt. A hettiták vakmerően nekimentek a fáraó hajóinak, megcsáklyázták, átmásztak rájuk, elfoglalták, vagy szurokba mártott, égő nyilaikkal felgyújtották. Egy darabig próbáltak ellenállni a nyomásnak, de mikor látták, hogy nem tudják az ellenséget visszaszorítani, menekülésre fogták. Visszamentek, hogy a városokat védjék.

Az égő hajókról a tűz átterjedt a száraz, part menti nádra. A száraz évszak a vége felé közeledett, a folyó vize leapadt és a parti sás egy része kiszáradt. Ez most ropogva lángolt, és minden élőlény, ember, állat, madár menekült a lángoktól. Csak a folyó közepén lehetett biztonságban haladni. Órákig égett a nád, de végül is az élő növényzet gátat szabott a tűznek, s amilyen hamar fellángolt, ki is aludt. Így is nagy riadalmat okozott a hajósok és a folyó mentén élő földművesek körében.

A városok közül elsőként Tanisz esett a támadás áldozatául, utána a többi. Szaisz látva, hogy eleve reménytelen védekeznie, megadta magát. Ezért aztán nem rabolták, nem fosztották ki, csak arra kényszerítették a város vezetőit, hogy biztosítsák a hadsereg élelmezését, ameddig ott tartózkodnak. Így is a többi városból annyi zsákmányt szereztek, hogy elvinni is alig bírták. A hajók gyomra tele lett arannyal, ezüsttel, drága kelmékkel, bronz- és rézedényekkel, fegyverekkel.

Ahogy megszállták a várost Tudhali első intézkedése az volt, hogy hosszan kiirtatta a nádat a folyó város felőli oldalán, s így messze elláthatott az őrség, nem lephették meg váratlanul az egyiptomiak a felsőbb területek irányából. Közben gyors gályát küldött a szárazföldön maradt csapathoz, melyet a király vezetett. Ő pedig főbb embereivel beköltözött egy palotába, ahonnan elmenekültek a gazdáik.

A palota udvarán veretett sátrat a sebesültek, sérültek részére. Itt tevékenykedtem a rám bízott szolgák segítségével. Apollón sugarai áldóan és ártóan lövelltek a földre. Csak az oszlopok árnyékában lehetett hosszabban időzni.  Itt a fáraó földjén is nagy tiszteletnek örvendett a Napisten, akit a maguk nyelvén neveztek. volt a neve, Ammon-Rá. Őt dicsőítve kezdték a reggelt: „Jöjj, ó, fényes Nap sötétség múltával, áraszd sugaraidat a földre!”

Őt tartották a főistennek, de rajta kívül még rengeteg istennek áldoztak, és szívesen isteneik sorába vették a meghódított, vagy szövetséges népek isteneit is. Így természetesen nem okozott gondot a hettita Háború- és Viharisten részére — akinek a nevét nem merik kiejteni — emelt szentély sem. Véleményem szerint igazából Árész a háború, az öldöklés istene és az ő tulajdonságait ruházták Hatti papjai az általuk tisztelt istenségre.

Erről elmélkedtem magamban, mikor a parton kikötött az a gyors gálya, amely a hírnököt hozta meg a főseregtől. A hírt hozó gyors léptekkel igyekezett minél előbb a herceg színe elé kerülni. Különösnek találtam ezt a sietséget, de nem tulajdonítottam neki különösebb fontosságot. Éppen egy törött kart igazítottam helyre, és rögzítettem rugalmas nádszálakkal, s ez minden figyelmemet lekötötte.

Kisvártatva egy alak jelent meg a hátam mögött és a nevemen szólított. Meszolavétész volt, a közvetítő, aki bizalmi embere lett Tudhali hercegnek, amióta erre a háborúra elindultunk.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 647 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.